Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)

1990-06-16 / 59. szám

\ 8 Irodalom» művészet ■__________________________1990. JÚNIUS 16. Irodalmi oldalpárunk illuszt­rációit H. Jakab Ilona rajzaiból válogattuk. Téli táj / Ernyős férfi / \ Tör'ó István: Kívül A téren elalszik a villany, járunk a messzeséggel együtt, mozdul köröttünk az üresség, dermedt időben lóg a lelkünk, bordák ropognak, a tér ölel, értünk senyved a park, a házak, felcicomázott jármüvekkel a délután fókuszában állnak az idegenek, csodák ragyognak kívül, a felszín habzó varázsa, valaki mindig csodát talál, valaki csak megmagyarázza, a téren elalszik egy villany, a szív fényből épít teret, az ember szívét fény élteti, meghalnak benne az istenek. \ ____ P ardi Anna: Veni, vidi, vici Túlságosan kicsi edényeket használsz: elmebaj, boldogság... IAntoine de Saint Exupéryl 1. Elmentem, megjöttem, keveset láttam, sokan legyőztek, belső ellentmondásaim miatt semmit sem érek. 2. Talán csak egy megtérésre soha nem lelő szimfóniát, beszélő bábuk ligetében a kiszáradt fát, s a szivárgó agyagurnát. 3. Túl nagy edényeket használsz, sors, egyikbenaz imával, erővel, abszolutummal felkent kenyér, másikban bűnnel, erőtlenséggel, abszurddal felkent ital. 4. Az erkölcsi tudatlanságból kiinduló két végtelen; a rossz és a rossz között, aki embertelenségétől kevertszálaspulóverben törtet előre - visszaveti az embertelenség. 5. Lehetséges, hogy elmebaj és boldogság közt a harmadik vég­telen, az emberségről szóló dalocska jön, lát és győz. \__________________________________________________________) F ragmentum Csongor Rózsa: A naplót, tavalyi zsebnaptár, az Úr szobájában, a papírkosárban találtam. A Kisasszonynak ágyba kell vinni a reggelit, írom. Hétfő, kedd, szerda, megannyi tele- ími való fehér rovat. Ceruzát otthonról hóztam, iskolás koromból maradt. A ke­szegsovány vénasszony, igazi boszor­kány, egyenest a Jancsi és Juliska meséből jött. Hajlott, nagy orra van, nálam jó fejjel alacsonyabb. Légy engedelmes, mondja anyám, ha boszorkány is. Enni, inni ad, meleg hajlékot is. Fő hogy van mit enni. A te korodban én is szolgáltam. Anyám nem érti, miért gyűlölöm a károgó hangját, a parancsolgatásait, írom a naplóba. Egész nap a nyomomban, és károg. Nem csak nekem parancsol örökké, a kutyának, a kerti madaraknak. Beleköt az élő fába is. Az Úrnak könnyű, nem jön haza, csak késő este. Mit tegyek én ellene? Ha leülök a konyhaszékre, már hallom: nincsen dol­god? Van, ugrok fel. Nahát, láss hozzá. Egész nap kísért a károgás, nincsen a ház­ban hely, hová elbújhatnék előle: nincsen dolgod? Akkor is hallom a hangját, amikor hallgat. Éjjel álmomból riadok arra a nin­csen dolgodra. Tegnap este beírtam a nap­lóba, öngyilkos leszek. A mosókonyhában egy befőttes üveg tele van lúgkővel. Új­ságban olvastam, hogy a szolgáló lányok mind lúgkővel vernek véget életüknek. Naplómat a fásládában tartom, a tyúktoll- páma, s a szürke pokróctakaró között. Reggel felkelés után gondosan oda helye­zem, összehajtom a vaságyat, a fásláda mögé kerül majd. Szorosan mögéje, mert ha nem, károg a vénasszony, miért kell nekem egész nap nézni a te vackodat? Lökd beljebb a ládát. A naplóba este írok arról, ami aznap velem történt. Olyan ez nekem, mint az esti imádság, motyogom is félhangosan: miatyánk... Jöjjön el a te or­szágod... A Kisasszony a tejeskávét szereti, sok föllel. A kiflit, vajat, baracklekvárt, ezt én tettem el a nyáron. A tálcára fehér szalvettát teszek, én mosom, vasalom. A Kisasszony babaarcú, haja göndör és hosszú, arcát pillák árnyékolják. Gyö­nyörű fogai vannak. Csipesszel szedi a szemöldökét. Az Asszony haragszik ezért, de nem szól, mindent ráhagy. Egyedül a Kisasszonynak nem paran­csolgat. Nekem tetszik a hajszálvékony szemöldök, a Jeanette MacDonaldnak az Orgonavirágzásban éppen ilyen van. A Kisasszony mellei átfúrják csipkés hálóingét, bársony köntösét. Nekem ka­ró a kezem, lábam, deszka vagyok elől, hátul. Vasárnap délután kimenőt kapok, akkor anyám hajat mos nekem, fésülget- ve szárítja. Arcomat mellére temetem, onnan kérdem, hogy ne lássa piruláso­mat: nekem miért nincsen mellem? Lesz, ha nagylány leszel. Hirtelen nőt­tél, meg aztán táplálkozni is jobban kel- lene, feleli. Fejét hátraveti, felsőteste ring a kis nevetésektől. Kis butám, mi nem jár az eszedben. Este visszatérek a házba, nem gyújtok villanyt, hogy ne halljam: sötétben is lehet ágyazni, lefe­küdni. Hánykolódva tapogatom kiálló bordáimat, nem tudok elaludni. Idegen szagú a tyúktollpáma, a katonapokróc. Imádkozok, legyek nagylány mielőbb. A Kisasszonyhoz magántanár jár. Miért nem szedted le az asztalt, károgja az Asszony. Szomorú férfi a magánta­nár, hajlott hátú és hosszú feje van. A szeme karikás, két fekete árok húzódik lefelé az arcán. Az asztal tele van köny­vekkel, füzetekkel, vonalzókkal. A Kisaszony s a tanár szemben ülnek egy­mással. A Kisasszony nagyokat ásít, a tanárt ez nem zavarja, kitartóan magya­ráz. Szeretném érteni, miről beszél, megáll a kezem a mosogatótál fölött, hallgatózok. Magányos szavak ragad­nak emlékezetembe, összefüggésük mé­lyére nem látok. Lefekvés után este, egyenként felidézem valamennyit, tit­kos rejtelmük felett tűnődve alszom el. Reggel korán kelek. Tálcára teszem majd a Kisasszony reggelijét, az Asz- szony a konyhaszekrény mellől néz. Hi­ába mondom, hogy a fölét szereti? Károgja, merőkanalat ragad, a tej fölét a csészébe tölti. Elindulok. Ajtók, süppe­dő perzsák, nehéz bútorok között eset­lek, botiok, inog kezemben a tálca. Nincsen olyan óvatos járás, hogy a kávé, a csészéből ki nem löttyenjék. A Kisasszony szobája elé érve, kávéban fürdik kifli, lekvár, vaj, csésze, fehér szalvette. Kis hülye, kis hülye, kis-hü- lye... - sipítja a Kisasszony, takarodok is a szeme elől, mert azt kiabálja, menj, ne is lássalak. Futok vissza a konyhába, s kezdődik minden élőről. Az eredmény semmiben nem különbözik az előbbitől. Azon a reggelen becsuktam magam mögött a konyhaajtót, visszanéztem, nem látja-e? Kortyolok egy hosszút a csészéből. Minden erőmmel ellenállok a kísértésnek, egy kortyot, egy cseppet sem nyelek le. Szinte szaladok a Kisasszony ajtajáig. Megállók, s óvato­san visszacsurgatom a kávét a csészébe. Győztem, kiáltanék hangosan a szobába lépve, de megsajnálom a Kisasszonyt csalódott ábrázata miatt. Amiért ma nem kiabálhat velem. Meregeti a sze­mét, lebegteti pilláit, nem akarja hinni amit lát. Durcásan fal felé fordul, tedd le, sikoltja. Mi megmenekültünk. A fe­hér terítő, vaj, kifli, a lekvár meg én. Győztünk. Másnap is így jutok a Kisasszony szobájába. Nem akarok már meghalni, élni akarok. Várom a holnap reggelt, hogy vihessem a reggelit, járjak túl gazdáim eszén, lássam gyűlölködő csalódásukat, amiért nem hülyézhetnek.1 Sikerült? No lám, sikerült, károgja az Asszony, mikor kihozom a Kisasszony­tól a tálcát. Este beírom a naplóba: ma lenyeltem valamicskét, nem vette észre. Ősz volt, késő délután, a magántanár elment már. A kert fái hullatták levele­iket. Ebéd után összegereblyéztem az avart, a kert hátsó részébe hordtam. A nagymosással tegnap végeztem, a ruha a padláson száradt. Holnap mosogtás után lehozom, egyenként nézem át, fel­erősítem tűvel cérnával a lógó gombo­kat, megvarrom a szakadásokat. A liceumsövényt nyírtam, legyen rend­ben, mondta az Asszony mosogatás után. A sövény felett mézszínű fények úsztak. A Fiatalúr, a Kisasszony vőle­génye, ki operaénekesnek készül, az ebédlőben nyitott ablakok mellett ská­lázott, a Kisasszony zongorán kísérte. Az Úrnak kifogása van a szőke férfi ellen. Hogy tartja el a családját, kérdez­te a minap az Asszonytól, a fürdőszobá­ban beszélgettek. Egész nap tátogat, s az eget nézi. Mit értesz te ehhez, károgta az Asszony. Kitanul, felveszik az Ope­rába, és gazdag ember lesz. Miért kell férjhez menni a lánynak? Még gyerek, így az Úr. Akkor megy, amikor viszik, tépte fel az ajtót az Asszony, engem majd fellökött. Nincsen dolgod? Mit hallgatózol? A konyhába menekültem. Este azt írtam a naplóba: hiába károg, nincsen már hatalma rajtam. Nyírom a sövényt, gyönyörködök a Fiatalúr hang­jában. Ha mélyen jár vele, öblösen zeng, ha a magosban, kirstálytisztán csengő. Istenem, vegyék fel az Operaházba, csattogja sövénynyíró ollom a líciumle­velek közé. Irigylem őket. A Kisasz- szonyt, amiért segíthet leendő urának, a szőke férfit, mert egész életében dalol­hat, mígnem maga is zenévé változik. Hallgatom a szabálytalan dalolást, az Asszony skálázásnak nevezi. Megáll a kezem, megfújom hólyagos tenyere­met, majd a ballal folytatom, és gyö­nyörködök. Váratlanul terem előttem az Asszony. Bagoly szemeiben vihar dúl, vájjon mit talált megint? Olvastam a naplódat, károgja hangosan, hogy azok odabenn is hallják. Azt hittem, te más vagy, mint a többi. A naplómat? Iste­nem, kapom hólyagos tenyerem a szám­hoz. Egy hosszú pillanatra megáll a szívem. A naplódat, te hálátlan. Miért is vártam hálát? Vasárnap rendbehozod a konyhát, a pénzed a kredencen lesz. Nem kell jönnöd többé. eghordozza rajtam bagoly- A /m szemét, sarkon fordul, lassú léptekkel a ház felé indul. ~ Zsugorodik távolodó alakja, hirtelen tűnik el a Fiatalúr öblös, s a Kisasszony zongorájából szökkenő hety­ke hangok alagútjában. Mint ki eszét ve­szítette, kaszabolom, vágom a líciumsövényt... a. *

Next

/
Oldalképek
Tartalom