Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-05 / 23. szám
1990. MÁJUS 5. Irodalom» művészet 9 Szentendre Irodalmi oldalpárunkon Veress Pál munkáiról készült fotók. Lektor _________________) B odzsár Erzsébet: Sárándi József: Ami most kint történik Ami most kint történik rég megtörtént belül Félelmünk bűnével vártunk az alkalomra . Viszonyultunk bár ám ha van mentség: nem azonosultunk Tettnek gondoltuk a kollektív dacot a vérrel kitömött bábuk iránt Közben életidőnk csaknem lejárt Zsarnokok alkalmazottai lettünk kenyérkényszerből szinte észrevétlen Alkalmazotti társadalom a pórázon tartás társadalma Micsoda pazar elmélete a megtöltésnek És "bájos" módszere persze a betörésnek Elménk egykori győzelmi lobogói szétrongyolt taknyos zsebkendői a mának Elnézem magunkat milyen hirtelen megöregedtünk Pedig most kellene a hitüzemanyaggal működő akarat hogy eltakaríthassuk a szemétdombot s lecsapoljuk a csillagosok kloáka maximáit hogy kitaláljuk egy döglődő birodalom utóvédharcának sátáni terveit És fogalmat alkossunk egy személyiségünkre méretezhető magunk választotta civilizált jövőről ISTEN TENYÉRÉ I P jm. örögtek a kerekek a homokban. A szőlőtőkék között megállt. Három puli kísérte a házig. A csaho- lásra előkerült a gazda, aki félvállról odavetette: adjon isten. Mi szél hozta? Hozzájuk nem szoktak csak úgy betévedni. Jöjjön, jöjjön, így a férfi, és leültette a vendéget a viaszos vászonnal borított asztalhoz. A konyhában frissen mázolták a földet, a sár szaga dohányfüsttel keveredett. Bevezetésképp a vendég cseveré- szett az időjárásról, az inflációról, közben próbálta felmérni a gazdát. Húsos kezén dagadtak az erek, a tömzsi ujjakat nem szívesen érezné a torkán. A lefelé biggyedő ajkak gonoszságot, konokságot, őrültséget lepleznek? Gyerekkori emlék rohanta meg - ezt érezte akkor is, amikor először férfi csókolta -, olyan a gazda szája, mint a szomszédék ablakában befőttes üvegben jóllakottan ejtőző pióca. A szeme? Ha fény esik rá, átlátszó, zöldes, egyébként mélykék. Megborzongott. Még jó, hogy a férfi elkezdett beszélni. Húsz év után lábra állt. Pedig elhatározta, odakinn, azaz idekinn rögtön végez magával. Aprólékosan kidolgozott mindent. A kötélben nem bízott, a gáztól viszolygott, maradt a Tardyl. De nem volt bátorsága hozzá. Pedig hónapokig botladozott a világban, akár egy kizsigerelt kutya. Elsze- leltek mellőlé az emberek; féltek tőle, gyűlölték. Korábban sose látott ötszázast, mert nem volt forgalomban, nem, nem is sejtette, mit ér. De azt sem, a fizetése mire elég. Általában egy hétig dőzsölt, aztán tejre, kenyérre is alig maradt. Hol van már a háromhatvanas cipó, a negyven filléres kifli? Másról már nem is beszélve. Nincs semmije, bár odabenn húszezret összekuporgatott. Vehet magának belőle egy télikabátot, egy öltönyt, ingeket és talán két pár cipőt. Ötvenévesen újra a nulláról indul. Talán mégiscsak végeznie kellene magával. Azelőtt sose dolgozott gyárban, túrta a földet, jószágokat tartott. Szabad ember volt, a maga ura. Nehezen szokott hozzá a normához, a hajcsárokhoz, az időzített pipahujához, mások rigolyáihoz. Nem tűrte az utasítgatásokat, a mondvacsinált hő- börgéseket. Dühében egyszer majdnem szájon vágta a művezetőjét. A félelem fogta le a kezét. Tudta, figyelik minden mozdulatát, minden szavát. Egyik napról a másikra kint találhatja magát az utcán. Igen, az asszonyok talán kárpótolták. Ragadtak rá, mint birka gyapjába a bogáncs. Azt képzelték, milliomos vagy díszcsődör? Nem volt férfiszépség, azt gondolhatták róla, súlyemelő. Bár az erejével sose hencegett. Családi örökség, az apjára ütött. Miközben felváltva kávéztatták a nők, vágyakozva nézték a buja kancaszemükkel. Aztán jöttek a reggelik. Hol az egyik, hol a másik asszony csúsztatott a zsebébe egy-egy csomagot. Főúri élete volt, csirkecombon, rántott szeleten, sült húson élt. De hiszen kiböjtölte! Foglalt volt minden este. Igyekezett mindenkinek meghálálni a szívességét. Majdnem Casanova lett belőle. Kaland, kaland után. Különösen a férjes asszonyok ragadtak rá, akik hétvégeken foglaltak. így vasárnaponként legfeljebb csak álmodozhatott az aranysárga húslevesről, a csigatésztáról, a főtt húsról, a töltött káposztáról, a vesepecsenyéről, a velőről...' Belefáradt az elkapkodott szerelmeskedésekbe. Egy csendes kikötőt keresett. Egy asszonyt, aki főz, mos rá, aki egy kicsit szereti, és nemcsak a csődörségéért. Itt van, megtalálta. Fedél van a feje felett, nyugodtan fekszik, nyugodtan kel. Asszonyok! Mennyit vergődött odabenn miattuk. Bármerre nézett, mindenütt férfi. Húsz év. A bróm nemigen segített. Sok mindennel próbálkozott. Legtöbbször - amikor már mindenki horkolt - hanyatt feküdt az ágyban, és a feje alatt lévő pornóújságok fotóira gondolt. A pikánsabbakra. Ezek után elképzelte, hogy fölé kúszik valamelyik lány... Pillanatok alatt megkönnyebbült. A többiek másképp csinálták. Hogy? A vendégnek is lehetne egy kis fantáziája. Neki ilyesmihez nem volt gusztusa. A nőt, az asszonyt szerette, ahogy dobol a vére, remeg, vonaglik a teste. Odabenn igénytelenebb lett? Talán. Az ösztöneit már nem zabolázza meg az idegen, dús tompor, a játékos mell. Nem is normális? Ezen csak akkor töpreng, amikor ott fekszik mellette a kielégült kilencven kiló hús. Ez az asszony sose kérdezte tőle, honnan jött, mit követett el. Békén hagyja, nem szekálja. A szomszédok is megszokták már, bár eleinte hetente dobálták át a dögöket a kertjükbe. Honnan szedtek össze annyi elhullott állatot? A kocsmában már visszaköszönnek neki, néha még az utcán is. Mit akar még? Ezt az asszonyt hat öttalálatosért nem adná. Nem! De esküvőről szó sem lehet. Elég volt egyszer a bohóckodásból. O, a hülye, még meghatódott, elérzékenyült! Holtomiglan- holtodiglan? Ne ölj? Ne lopj? Ne paráználkodj? Mindez csak arra jó, hogy megszegje az ember. Nem egy ágyban alszik az asz- szonnyal. Neki jó a prices a konyhában, a nő páváskodjon a hálóban. Az ágya mellett egy feszület, gyertyacsonk. Néha imádkozik. Odébb egy pár pomóújság. Az asszonyka nemigen szereti ezeket a szennyeket, így nevezi a szexlapokat, de eltűri. Sokszor mondják neki, irigylik, hát megtalálta a zsák a foltját. Csak az álmaitól tudna szabadulni. Folyton kísérti az első asszony. Szép, kedves, nyúlánk, macskatermészet. Mozdulatlanul áll, mosolyog. Aztán hirtelen lehull a feje. Ó pedig fennhangon zokog, mire a szomszéd szobából átjön a faros-begyes, és megböki, ébredjen. JKL. Jm, atalmas gödör. A fia és a lánya egyszerre lökik bele. A zuhanásra felriad. Húsz éve nem látta őket. Élnek, halnak? Tenyerében érzi a nyirkos pici kezüket, gömbölyű feneküket. Az ágya alatt ott van a disznóölő kés. Egyszer össze-vissza szurkálta a párnát, a paplant. Annak emlékére! Annak, hogy hallotta a felesége sikon- gását, lihegését. A testek párája csapta meg az orrát. Az idegen férfi zihált. Ő pedig csak állt az ajtóban, akár egy eszelős, nézte az íjként megfeszülő testeket. Ez az ő felesége? Ez a cafka? Úgy érezte, belehal, ha nem üti agyon őket. Ott feküdtek egymás mellett, vérbe fagyva. Menekült egyre messzebb. Harmadnapon eltemették az asszonyt. Éjszaka kiment a sírjához, hajnalban feladta magát a rendőrségen. És most itt van ez a másik asszony. Isten tenyerén ül. Talán sejti. Ordas Iván: Az öregedés lépcsői Az öreg ház olyan hosszúra nyúlt, és annyira régi volt, amilyen csak nagyszülőké lehet. Égig tomácos, és tetőszéke fölött a gerinc, bár itt-ott kissé hullámosán, magasabban volt mint alatta a szobák mennyezete. A padlásra, az óriási szelemennek és a hídépítéshez is elégséges méretű keresztgerendák birodalmába, soklépcsős, meredek grádics vezetett fel a ház végéből, a macskalyukkal ellátott, nehéz ajtó mögül. Tipegő korából már jócskán a lépegetőbe fordult, amikor végre felmerészkedett rajta, és leküzdötte abbéli félelmét, hogy vissza csak akkor tud jönni, ha lehöm- bölödik a poros fokokon. A ház másik végéből a pincelejárat nyílt, a gádorból pedig homorúra koptatott, ősöreg tégla-lépcső. Míg a padlás a szűrt fény misztikus birodalma volt, á pince az öröknek tűnő sötétségé. A bo- kabicsaklító, botladoztató téglákon tán éppen ezért csak nagysokára, süldő kamaszkorában mert először elindulni.- Mostanra alighanem már végleg lejutok! - morfondírozott magában, nem is túlságosan keserűen.- Tulajdonképpen mosolyogni való, hogy milyen sokára vettem észre az öregséget - tűnődött. Ami a szervezetét illeti, nem sok oka volt rá, hogy a saját múló éveivel foglalkozzon. Soha életében nem volt sovány, így a hetedik "X"-be lépve is természetesként hordta a tulajdon testességét. Egy kis köszvény, hegymenetben valamelyes fulladás, de ettől különben egészséges volt, és mint régen, a közepesnél nagyobb erejű. Az utóbbi években ugyan tagadhatatlanul hamarább fáradt valamivel, de egyáltalán nem veszélyesen, és hatvanhatodik évére is a régi, jó gyalogló maradt.- Csak a fejem nem a régi! - ismerte el fanyalogva. Az utóbbi időben mintha mások épp ezen mérték volna az ő feje fölött elvonult évek múlását. Nem mintha szenilis lett volna. Ettől távol állt, aminek - ezt jól sejtette - a családtagjai vele együtt örültek. Változatos élete töménytelen tapasztalatát szinte könyvelői pontossággal regisztrálta magában, és mindig kellő időben tudta a legszükségesebbeket, tanulságul, elővenni. Ez másokat olykor fárasztott ugyan egy kicsit, de szilárd tekintélyteremtő lévén, imponált is. De sajnos ismételgetett. Ugyanazokat a történeteket nem új hallgatóknak, hanem ugyanazoknak mondta el újra és újra. Akárcsak valamikor, évtizedekkel ezelőtt az apósa, akit a feleségével együtt szeretetteljes jóindulattal összenézve, megmosolyogtak ezért. A minap; sőt korábban valószínűleg nem is egyszer; ugyanilyen mosoly már neki szólt.- Mesélted már, Apu! - intette le nemrég a fia, tapintatosan bár, de mégis az unokák előtt. Nyomban elhallgatott. Egész életében legendásan jó emlékezőtehetsége volt, ez szerencsére mit se változott. Csak mert nyugdíjba fordult hétköznapjainak eseményei közt alig-alig akadt megjegyzésre érdemes, ezekért nem is nagyon törte magát. A régebbi, vagy éppen nagyon régi, szép és csúf, jó és rossz azonban únos-únta- lan előjött. Bármikor ismételni tudta volna egy már rég sírba szállt egykori főnökével kirobbant szóváltását. Filmszerű pontossággal idézte fel a kisebbik fia, a mostani iskolaigazgató, gyerekkori játékát a szomszédék kisfiával a Du- na-parton. Mindkettő két és fél éves lehetett akkor. Ugyanígy azt, amikor a leánya - aki épp egy hónapja lett nagyanya - járni tanult. Vagy Oszvald tanár urat, akit a gimnazisták egymás közt "az Ökör"-nek hívtak, és a németszakos dr. Szombachot, akit viszont kideríthetetlen okból Dzsodzsinak. Amíg ez az emlék-ébresztés csak gondolatban történt, nem is volt semmi baj. De amikor hangosan elevenített fel valamit, és szemtanúként helyeslést várt a fiától, elég keserves volt rádöbbenni ennek képtelenségére. Hisz történeteinek javarésze messze annak születése előtt esett meg.- Csak a szépre emlékezem? - mosolyodon el, mert kérdőjelesen jutott eszébe a ki tudja milyen öreg, ántivilágbeli, régi sláger kezdő sora. Az volt a furcsa, hogy csakugyan. A rosszat fokozatosan kiszűrte a múltból. Bombázások, az átvonuló front, két alacsonytámadó vadászgép a celli vasútállomásnál, nőket hajkurászó, részeg katonák őrjöngése csak alig-alig villant fel. Hasonlóan nem mint a maguk idején túlélhetetlennek tűnő családi halálesetek, vagy elviselhetetleneknek vélt szerelmi szakítások, pótolhatatlanoknak érzett nők. Csakugyan semmi se indokolta, pompás szervezete a legkevésbé, de már nagyon korán, harmincegynéhány évesen, csendes, sejtjeiben bujkáló félelemmel, elkezdett foglalkozni a halállal. Pontosabban, a természetes halál előjeleivel. Súlyos betegeknél az arc, a szemtáj, az orr környéke és a vonások megváltozásával. A természetnek azzal a sokszor látott jótékony tréfájával nem kevésbé, hogy az utolsó előtti percekben, negyedórákban szívesen ad megkönnyebbülést a végső távozásra indulóknak.- Más jel nincs? - kérdezte önmagától. - Például az emlékképek változása? Hiszen amikor a tegnap, tegnapelőtt és a közelmúlt a feledés ködfüggönye mögé bújt, eleinte csak a tizenöt-húsz esztendős esetek, találkozások, személyek tűntek elő újra. Jelenlévőén, érintésközeiben. Aztán még régebbiek, házasságkötése tájiak, egyetemiek, ka- tonakorbéliek. A gimnázium, a gyerekévek, egy váratlan vakmerőségi rohamában elsős elem istaként nyélbeütött iskolakerülés. Tegnapelőtt hajnalban néhai anyja megrovó szavaira ébredt, melyek - ezt véletlenül egész pontosan tudta - négyesztendős korában hangzottak el. A régi pince lépcsőjére gondolt, és arra, hogy,ha már egyszer végérvényesen lefelé vezet az út, a padlás tetőpontjával ellentétes irányba, úgy akkor reggel már a legalsó téglafokok egyikén állhatott. Korábbi emléke nem volt, legalábbis idáig. Es ha egyszer, netán pólyában véli viszontlátni magát? Az ismeretlen lélek mélyén semmi se lehetetlen, az se, hogy újra éli a születése pillanatát. Csak akkor már bajos lesz bárkinek is számot adnia róla...- Még egy-két lépcsőfok, és soha többé nem kell feljönnöm a pincéből - mosolyodon el.- A mosoly szelíd volt, és az évtizedeken át félt gondolat most cseppet se kellemetlen. Inkább megnyugtató.
