Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-05 / 23. szám
Irodaloin» művészet 1990. MÁJUS 5. íróvencCégánlc a könyvhéten Konrád György Hosszú évek méltatlan mellőzését kellett jóvátenni Konrád György idei Kossuth-díjával. Jelentős életművéből a hazai bibliográfiák mindössze két müvét tartották nyilván, s elvétve bukkanhattunk néhány folyóiratpublikációjára. Miközben könyvei külföldön sorra jelentek meg, az elmúlt két évtizedben gyakorlatilag ki volt tiltva az irodalmi élet hazai játékteréről. Ugyanakkor a második nyilvánosság keretében itthon is forgalomba kerültek müvei: regényei, esszékötetei jelentek meg szamizdatként, s Szelényi Ivánnal közösen írt tanulmányának nyugati magyar kiadása is több példányban hazakerült (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz). Konrád György az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. Az Életképek c. folyóiratnál végzett szerkesztői munkát, majd a hatvanas évek elején egyik budapesti kerület gyámhatóságán dolgozott ifjúságvédelmi felügyelőként. Itt talált bőséges életanyagot A látogató c. regényéhez, amellyel 1969-ben valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe, noha szociológusként már előzőleg is publikált. A látogatót, mely "húsz évvel ezelőtt revelá.- ció volt és botránykő" szinte percek alatt szét kapkodták, s csak 1988- ban jelenhetett meg újra. Konrád György 1973 óta szabadfoglalkozású író. Legjelentősebb müvei közül A városalapító c. regény még Magyarországon jelent meg 1977-ben. A cinkos és a Kerti mulatság című regényeket, valamint Az autonómia kísértése, és az Anti- politika című esszéköteteit - melyek először külföldön, illetve szamizdatként láttak napvilágot - 1989 óta olvashatjuk legális hazai kiadásban. A megérdemelt elismerésben is előbb határainkon túl részesült Konrád: 1984-ben - Illyés és Keresztury után - neki ítélték oda a Herder-dí- jat, a következő esztendőben pedig a svájci Foundation Charles Veillon "európai esszédíját" nyerte el. A múlt esztendőben a megváltozott politikai légkörben idehaza is kitüntették, a Maecenas Könyvkiadó által alapított Maecenas-díjjal, az indoklás szerint "az emberi méltóság megőrzésére és az európaiságra mozgósító magatartásáért". (A díjjal járó pénzösszeget Konrád az Erdélyi Menedék Bizottságnak és a SZETÁ-nak ajánlotta fel.) 1990-ben Kossuth-díjat kapott. Az itt következő részlet első nagysikerű regényéből, A látogatóból való, amelyet 1988 óta új kiadásban is olvashatunk. Szabályozások Í Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha sír, rendszerint köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved. Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik por- hanyósabb, másik tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús még rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra még figyel valaki rajtam kívül is. Vérerek titkosírása, faggyúnyflások kráterei, májfoltok, hegek, anyajegyek hegy- és vízrajza, domborodó és süppedő felületek, szögletes, íves, megsemmisülő árkok, félbehagyott gyűrődések, olvasatlan magyarázó ábrák bonyolult, elrontott, túlságosan is hosszadalmas kí- sérletekez. Mindegyiket tanulmányozhatta egy tanácstalan szempár, / részletek/ megengedem, szenvedélyesebben az enyémnél, de hogy tárgyilagosabban-e, kétlem. Ellenfelek és cinkosok vagyunk, leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak. Kihűlt, felkötött állú arcuk még a semmiben nyugszik. Kellemetlenül, de gyakorlottan nézem a hozzá készülő vázlatokat. 2 Negyedik emeleti szobámból, íróasztalomtól bal kézre, kétszámyú ablak nyílik a zárt udvaros, körfolyosós hivatali épület szemközti falsíkjára. Napok óta fúj a szél, a kéményfüst ferdén lecsapódik a teret négyzetesen átkaroló korlátrácsok között a bádoghordókkal és kátrányos acélcsövekkel elborított.. betonudvarra. Pillanatokra kiegyenesedik, haragos épületeket tornyoz a magasba, amíg vissza nem emyed a lépcsőház félkörívétől és a négy faltól határolt katlanba. -Otthonosabb, ha áttetsző ernyője ráhajol az üresség négyemeletes oszlopára. Itt vagyunk, a magunk világában, körben egymásra villanó ablakok, szabálytalan sorozatokban csapódó ajtók s a magas kor- látrudat markoló ügyfelek között, beto- kozva a társadalmi rendszeretetnek ebbe az ötlettelen dobozába, amelybe reggelenként, tíz éve már, magam sem tudom miért, úgy búvok be, mint az ágyamba. A füsternyő ismét fölszakadt, felső ablakkeret és a szemközti tetőgerinc között téglalap alakú égnretszet látható, tünékeny, fehér csík osztja ketté,, lökhajtásos katonai repülőgép húzott át a város fölött. a Egy öregasszony be akart jönni a hi- 'atalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztályon. Nem volt sem nyugdíja, sem adakozó hozzátartozója. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős rugót szereltetett rá a gondnok. A géppel feltámasztott állú portás üvegkalitkájából egy darabig figyelte a körúti porhó függönyéből kibontakozó öregasszonyt, de mert a szeme gyulladásos volt, kis idő múltán szokása szerint lehunyta. Az öregasszony elcsüggedt, nem erősködött tovább, hazament, és felakasztotta magát a függönyrúdra. Előzőleg levelet írt a hivatal elnökének, ebben elpanaszolta, hogyan akadt el a mozdíthatatlan kapunál, s kérte, adassa át minden holmiját fukar nevelt fiának. Az elnök ideges lett, lehordta a gondnokot, ez pedig utasította szerelőket, hogy cseréljék ki a rugót. Meg is tették, majd egy hónap múlva. Addig is reggelenként félelmesen nyikorgott és dörrenve csapódott be az érkezők mögött a hivatal vaskapuja. Ügyesen kellett besiklani a részben, az udvariaskodónak irgalmatlanul a sarkára zúdult. A korosabbak kissé várakoztak előtte, amíg egy erőteljesebb hivatalnoktárs be nem segíti őket e nyers- hússzínű műmárvánnyal borított előtérbe. Mindennapos gorombaságaival ez a zajos alkotmány barátom lett, mint egy tábori véreb, amely nem tudni miért, már sosem harap meg. m A kapubejáratot és a kelkáposztasza- TTgú előteret nem szívelhetem. A falon a hagyatéki előadó felhívásai, magányosan elhalt, idős emberek örököseit szólítja fel, jelentkezzenek az elárvult ingóságok átvételére. Gyámügyi főelőadóként hagyatékot már nekem is kellett leltároznom, piszkos munka, de van benne némi savanyú meghittség. A végzéseken - akaratlanul is rájuk téved a szemem - zamatos, öreg nevek cserélődnek. Hozzájuk képzelem a gödrös diófa ágyakat, a béna ingaórákat, az elkeskenyült evőkéseket, a kihűlt lábbeliket meg az aranykeretben egymás mellé ragasztott családi fényképek időtlen mosolyát, a gazdájuk nélkül limlommá züllött tárgyak fakó hiábavalóságát. Jobboldalt tehát a műmárvány a halottaké, szemben vele az üvegkalitka az abronccsal rögzített nyakú portásé. Reggelenként jóváhagyóan pislog a belépőkre, bólintani már évtizedek óta képtelen. Egyetlen pillanatra áll csak fel, mikor az elnök belép. Fülkéjében üdvözlő szavakat suttog, és nyomorék kezével megkocogtatja az ablaküveget. Az elnök visszakopog, és bátorítóan mosolyog. Elhullajtott, felületes mosolyával gazdagon a portás legszívesebben e perctől fogva délután öt óráig, az elnök távozásáig, hallgatna. A nap két figyelemre méltó eseménye közül az egyik már mögötte van. Tizenhárom órakor azonban be kell zárni a kaput, és értésére adni a kilincset rázó közembereknek, hogy félfogadási időn kívül semmi keresnivalójuk az épületben. Az ügyfél természete szerint fontoskodik, talán meg sem lehet róni érte, valamire szüksége van, s ettől tolakodó lesz, és nehézkes fölfogású. Nem elég hát a mogorva fintor, sem a hessegető kézmozdulat, néha meg is kell szólalni: "Mondom, csak holnap! Kivételt nem teszek." De ha az állam embere közelít, a gépesített koponyájú öreg szempillantás alatt leolvassa arcáról azt a szórakozott biztonságot, mely az intézmények A látogató képviseletében járó személyt megkülönbözteti a maga ügyében aicaratosko- dótól. Ilyenkor, akár egy fotocellás készülék, már nyitja is a kaput, de a köszönést nem mindig viszonozza. A bájtalan öregúr hamarosan átrepül az üvegkalitkából a szemközti falra. Múltkor megkérdeztem, végrendelkezett-e már, azt mondta, ráér még, amúgy sincs senkije, s még leginkább annak örülne, ha vele együtt elégetnék mindenét. Ä Kezd felerősödni az előtérben várra- :ozó ügyfelek lármája. Rugdossák az állványos hamutartót, nyikorgatják a fűtőtest kallantyúját, köhögnek, harákolnak, jövetelük várható eredményét latolgatják. Nincs nap, hogy el ne jönnének, ha vasárnap is lehetne panaszkodni, vasárnap is panaszkodnának. Az arcok váltakoznak, a sérelmek alig. Jobb híján valami görbe élvezetet várnak attól, hogy egy hivatalnokjegyzőkönyvben örökíti meg panaszaikat. Milyen természetes, hogy idejönnek és kiszolgáltatják magukat. Míg szét nem bontja az idő a hivatal épületét, az ügyfél idejön, benépesíti a hivatalnok szabályos délelőttjeit, s gondjaival elszórakoztatja. Mivel gondja van: meztelen. Mire beér a fogadószobába, biztonságát lemorzsolja a várakozás, a szorultság, a bűntudat. A csupasz, szürke falak, az egyforma, sötét hivatali bútorok, a fakó arcú előadók, a szomszédos helyiségekből átszűrődő írógépcsattogás, az ajtón kívül várakozók duruzsolása önmagával szembesíti az ügyfelet. A hivatalnoknak jelen esetben nincsen gondja, higgadtan, tartózkodónk, megértő és irgalmatlan fensőbbségébe zárkózva, színe elé bocsátja az ügyfelet, ezt az izgatott és esendő lényt, aki akar valamit, vagy fél valamitől. Ha a hivatalnoknak is gondja lenne, nyomban ügyféllé lágyulna, valahol, egy másik hivatalban, az övéhez hasonló íróasztalok túlsó oldalán. A szabványméretű íróasztal nem szélesebb egy méternél. De az a két ember, aki előtte és mögötte ül, most épp oly messze van egymástól, mint a júdásszem két oldalán a fogoly és a foglár. Ezt az asztalt nem lehet megkerülni, ezen az asztalon nem lehet áthajolni, ott magasodik két fölismerhetelen arcú ember között, semlegesen, de a szerepeket csakúgy elkülönítve, mint a deres vagy a nyaktiló. Az ügyfél feszengve áll, míg hellyel nem kínálják, hosszan forgatja ujjai közt cigarettáját, és engedélyt kér, hogy rágyújthasson. Verejtékmirigyei bőszül- ten termelnek, lehelete megáporodik, homlokát pirosság futja el, s rövid kertelés után olyan vallomásokat tesz, amelyekre barátok között is ritkán kerül sor. Cserevallomás nem szakítja félbe, övé a szó. Gyónni pedig kopár hivatali bútorok között, egy némán cigarettázó tisztviselő előtt is lehet. Elég indíttatás előrehajló figyelme meg két-három szakavatott kérdés. Kérdezni úgy kell, ahogy a sebésznek vágni, ahogy az anyának gyermeke fájó hasára tenni a kezét. A hivatalnok valószínűtlen részleteket firtat nyugodt, köznapi hangon, néha pedig megjegyzi: "kellemetlen... nem volt szép tőle... hogyne, megértem... ez csakugyan hiba..." Mellesleg igyekszik elhárítani magától az óvatlan részvét kelepcéit, szándéktalanul: az előtte vetkőző gyöngyeség mérsékelt rosszallásával, beidegzett hitetlenséggel, az átlagos eset unalmával, a szélső példák rovartani méltánylásával, az erkölcsi készségek és készületlenségek szabályos ismétlődéseinek előrelátásával. Az ügyfél eltörpül ügye mögött. A hivatalnok is felszívódik hatásköre mögött. Az ügy pedig három, esetleg négy példányban dübörög az írógépen, sorvégeken kurtán csilingel, míg elkövetkeznek a végső, a föloldozó szavak: "Egyebet előadni nem kíván, a jegyzőkönyvet helybenhagyólag aláírja. Kelt mint fent." Mintha öklömnyi sárrögöket nyelnék, sem megemészteni, sem kihányni nem tudom, gondoltam pályám kezdetén. Tíz év alatt mintegy harminc- ezerszer mondhattam: "Foglaljon helyet, kérem." A kollégákon, tanúkon, feljelentőkön, kíváncsiskodó újságírókon meg néhány szelíd elmebetegen kívül, a többség szorultságában keresett fel. Nagyobb részük baja tömör volt, kisugárzó és gyógyíthatatlan, így éreztem ebben a szobában, ahol az efféle szólam: "tessék elhinni, nagyon fáj", "nem bírom tovább", "belepusztulok”, mindennapos és helyénvaló, mint hullámvasúton a sikongatás. Az én kérdezősködésem meg inkább csak arra a sebészi eljárásra emlékeztet, melynek során az orvos összevarrja a frissen fölvágott sebet, anélkül, hogy hozzányúlt volna a daganathoz. Minden intézményhez hozzátartozik egy lelkiállapot. Ügyfelem a cirkuszban nevet, a gőzfürdőben révedezik, a villamoson elbambul, bokszmeccsen harcias, temetőben pacifista s így tovább. Ebbe a szobába elhozza szenvedésének néhány mintáját, fiára, lányára átörökített kudarcait. Lehet, hogy az a pillanatkép, amit én látok éveinek omlékony vakondjárataiból, megtévesztő. Tegnap megrúgták, ma már engesztelik, holnap simogatják és én csak a tegnapot látom. A pillanatképnek, bár óvatosan, mégis hitelt adok. Ha őt nem is, körülményeit megismerem. Baklövéseinek ábrája pedig - a többiekére ráfényképeződve - elárulja azt, ami belőle kiváltságosán az övé, s kiszámíthatatlan része szerény ráadás csupán a kiszámíthatósághoz. Körülményei, mit mondjak, szorosak. Helyzetéről, szokásairól, korábbi balfogásairól mint állami tisztviselő, hút kapok; ha sokat nem is, annyit mindenesetre tudhatok róla, hogy mozgásterét felbecsüljem. Mindez éppenséggel nem ő, csak a burok, amelyben fészkelődhez Kellemetlenül azonosítom ügyfelemet e sok limlommal, sajnálom, hogy kötöttségeiben csak ennyire tudott megvalósulni. Már az is dicséretes lenne, ha kissé bonyolultabb rendszert alkotna környezetével, ha változatosabb szabályosságoknak hódolna. Rendszerének bonyolultsági foka azonban lehangolóan szerény, jövedelme csekély, térbeli foglalata kopár, látása homályos, terhei súlyosak. Mozgási szabadsága az átlagosnál is kisebb, indulatai szervezetlenek, súrlódnak, olykor karamboloznak. Ilyenkor csődület támad körülötte, s színre lép a ,hatóság, hogy a forgalom rendjét biztosítsa. Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá. Gál Sándor: Tíz emberöltő foglya ha volna hova akkor se mennék el innen nincs lehetőség más csak az ittmaradás a zuhogó tél fehérségét — fél évszázada élem úsznak csipkés jégtömbök a dunán és tudom hogy már jogom van a halálra kiérdemelten kegyelmét öt évtized öt bazalttömb elég lehetne a megváltáshoz de én nem feloldást várok hanem jogot hogy dönthessék magam felöl s szabhassak magamnak határt átléphető az idő az én ujjaim közül pörögjön alá szándékaim pereméig ha volna hova akkor se mennék el innen szavaim itt tartanak öt évtized havazásában öt évtized jégtömbjeiben csontjaim itt sárgállanak a temetők agyagjában tíz emberöltő egyetlen pillanatba gyúrva Barak László: Két etűd 1. Mit tudsz te arról, ami még hátravan? Nem ismerheted az álmok hajóját, mely elkerülve minden földi bóját, úszik, lebeg tovább határtalan... II. szobádon át suhan egy felhő egy csörömpölő árnyék a térítőn napkorong tüzel ablak nyílik füvek és fák zizegnek hamu alól virág nyit szirmot szüntelen morajlik a tenger mozog Művészetelméleti pegazus