Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-31 / 45. szám

1990. MÁJUS 31. 7 Kovács Erzsi: Rejtély Fénykorát éli a memoárirodalom. Politikusok, művészek, tudósok fognak tollat, s írják meg életük - életünk - történetét, hányattatásaikat, üldözteté­süket, börtönéveiket. Nincs ebben semmi különös, mondhatná az ember, az elmúlt fél évszázadban minden ember élete regény, s'talán nincs olyan, aki ne élt volna át keserves évtizedeket. Legfeljebb azért kapós a könyvpiacon, mert a személyiségek, akik önmagukról vallanak, ismertek, népszerűek voltak, vagy ma is azok. így, a memoárirodalom virágzása idején egyáltalán nem föltűnő, hogy a negyvenes, ötvenes évek híres táncdalénekese, Ko­vács Erzsi is kiadta a saját regényét. Rejtély - ez a címe, s nem véletlenül, hiszen legismertebb dala volt a címadó nóta, sláger volt a mai ötvenévesek, negyvenesek ifjúságában. Hogy most, a könyvhét előtt mi egy táncdalénekes memoárkötetét ismer­tetjük, - s ajánljuk is olvasásra - nem véletlen, s ta­lán nem is Ítélik a szolnokiak szerkesztői hibának. Bár Kovács Erzsi sorsa, akkor is, most is a fővá­roshoz kötődik, regényében, életében van egy na­gyon fontos és fájdalmas szolnoki tény is. Olyan, amiért az énekesnő tollat fogott. Igazságot szeret­ne szolgáltatni fiatalsága nagy szerelmének, s megemlékezni arról, aki 1950-ben vele indult el új életet kezdeni, s akit ezért - mármint disszidálási kísérletéért - ifjúsága teljében kivégeztek. Szűcs Sándornak hívták, s nincs Szolnokon olyan idős sportember, aki ne emlékezne a szelid-szolid cen- terhalfra, a Szolnoki MÁV egykori NB I-es csapa­tának kiváló focistájára. Minden idők legnagyobb szolnoki kapuskirálya, a közelmúltban hetvenedik születésnapját ünnepelt Horváth Ferenc, Keskeny János úti otthonában előveszi albumjait. A fénykép fontos emléke a sportolónak. Mutatja: - Itt, a csapatban állunk Sa­nyival, itt Párizsban, a Párizs-Budapest 2:2-es mérkőzés után, én védtem, Sanyi centerhalfot ját­szott már. Együtt gyerekeskedtünk, Szűcs-telepiek voltunk. Egy évvel voltam én idősebb, ő 1921-ben született. Mindketten fűtöházi gyerekeknek számí­tottunk, apáink mozdonyfűtők voltak. Sanyi vala­mivel később kezdett, kapott kedvet a focihoz, a Szántó utcai házuk kapubejáratát homokkal fölte­rítettük, s ott rúgta nekem ábőrt, - két hét alatt el­szaggattunk egyet. Örültem a sikereinek, még ak­kor is, amikor az l944-es félbeszakadt bajnokság idején az UTE (Újpesti Torna Egylet) elvitte, bár igen jó barátomtól szakadtam el. Vendéglője volt Újpesten, később az övé lett az Árpád hídnál lévő Matróz Csárda. Sírva panaszolta 1948-ban, vagy 49-ben, hogy államosították. Aztán az Újpest rendőrcsapat lett, magasrangú rendőrtisztként élt feleségével s kisfiával, lányával. Aztán jött ugye, a nagy szerelem, Kovács Erzsi, és, - a többi a könyv­ben. Szomorú világ, amikor egy ember árrá kény­szerül, hogy elhagyja szeretett hazáját - a szere­tett nőért. Szűcs Sándort ugyanis fogta, erősen tar­tóztatta az egyesület. Tiltották Kovács Erzsitől. Ezért állítja memoárjában az énekesnő, nem volt véletlen, őket provokálták, beépült ember volt, aki disszidálásra buzdította őket, s aki arra is rábírta Szűcs Sándort, vigye magával szolgálati pisztolyát a nehéz útra. Szinte megrendezték - nekik - ezt a színjátékot. Az énekesnő utólag is tud vádolni, s élő felelősöket is megnevezni. Ez is benne van, azaz benne volt a könyvében. És mégsincs ebben az első kiadásban! Eltűnt! Szőrén-szálán, kiadón, lektoron, nyomdán keresztül a könyv utolsó pár lapja, az utolsó fejezet elveszett, - hogy később hi­ánytalanul megkerüljön, visszacsempészve az ere­deti kézirat tömegbe immár kiadatlanul. Hétfőn este jóval éjfél után, tehát kedden ért vé­get a tévé 2 Napzártája. A vitaasztal körül ott ült a szerző, a kiadásért felelős Nosztalgia Kft. vezetői, a korrektor, a lektor, a Somogy Megyei Nyomdai­pari Vállalat kaposvári üzemének vezetői, a rek­lámszöveg megbízott szerzője. Hívtak még a be­szélgetésre egy volt dózsás vezetőt is, bizonyos Csáki Sándort, aki részese volt - így, vagy úgy - az énekesnő - focista szomorú sorsának, ő nem ment el, még nem nyilatkozik, csak ennyit üzent. Kovács Erzsi, aki élete ifjúságából három kemény évet, nehéz munkával telit börtönökben töltött, sokszem­közt próbálta kideríteni: hogyan tűnt el könyve utolsó fejezete, amelyben levonja a szomorú ügy tanulságait és következtetéseit, amely talán adott volna az utókornak is kemény igazságokat. Példá­ul azt, hogyan szólt, szólhatott bele az ötvenes évek politikai rendszere az emberek magánéletébe, s hogyan vitte vágóhídra a jobb sorsra érdemes, tehetséges magyar fiatalokat. Ki volt a felbujtó és ki volt az áruló? S vállalja-e a múlt bűneit most egy vagy több öregember? Lehet, sose tudjuk már meg. Horváth Ferenc, a szolnokiak kedves Kolbásza azonban tud még valamit a históriából:- Nekem Puskás Öcsi mesélte, hogy megtudták ők, a híres focistatársak Szűcs Sanyi tragédiáját. Hárman, Szusza, az Újpesti Dózsa, Puskás, a Honvéd és Kispéter Mihály (van-e szolnoki, aki őrá is ne emlékezne jó szívvel?) a Fradi csapatka­pitánya, válogatottak elmentek Sebes Gusztávhoz, a nagyhatalmú szövetségi kapitányhoz, aki bejára­tos volt Rákosi Mátyáshoz. Kérték, szólna barátjuk érdekében a pártvezérnek. Sebes állítólag másnap reggel már ott volt, Rákosinál. Későn. Aznap haj­nalban Szűcs Sándort kivégezték! Olvasta már? Kérdeztük, s a kérdéssel talán ol­vasásra is buzdítottuk olvasóinkat. Tulajdonkép­pen nem nagy ügy, nem nemes és veretes irodalmi müvet ajánlottunk szíves figyelmükbe. Van mosta­nában épp elég hasonló, embersorsokból, tragé­diákból épp elég. Ez, a Rejtély című Kovács Erzsi regény azonban egy kicsit a szolnokiaké is. S hogy máris van rejtélye, titokzatos csonkítása? Talán manapság ez se furcsa. A könyveknek is megvan lám, a maguk sorsa és rejtélye is. Most is, 1990 ta­vaszán, ebben a szüntelenül változó, vajúdó világ­ban, - magyar valóságban. Sóskúti Júlia (Kovács Erzsi: Rejtély. Kiadta a Nosztalgia Kulturá­lis és Kereskedelmi Kft. Felelős kiadó: Pétemé Fekti Éva. Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében 1990. áprilisában) Az embercsempész pontosan érkezik Ekkoriban kaptam szerződést az EMKE kávéházba. Régi pati­nájából akkor még nem háborí­tották ki... Mindenesetre jelentett némi rangot nekem, hogy ott éne­kelhettem. Az egyik este megláttam a do­bogóról Sanyit - az egyik aztalnál ült. Szünetben beszélgettünk... Sanyi maga elé húzott, vállamra tette a kezét..., és megszólalt hal­kan, nehogy bárki is meghallja.- Nézd, Erzsi, csak egy megol­dás van, hogy megszabaduljunk a zaklatásoktól és elkerüljük az in­ternálást, ha elmegyünk külföld­re. - Kérdőn néztem rá. Aztán folytatta:- Van egy jó ajánlatom a milá­nói futballcsapathoz. Ha kime­gyünk, nem fogunk éhen halni. Nem mondhatnám, hogy azon­nal belelkesedtem. Próbáltam át­gondolni a dolgot. Mindegy - nincs más lehetőség. Sanyinak igaza van. Úton-útfélen lehetett hallani híreket, hogy az osztrák határ mentén élő parasztok, ösz- szejátszva a burgenlandiakkal, át­visznek- embereket Ausztriába. De bennünket ki fog disszidál- tatni? A tragédia első éve Közeledett a szilveszter. 1950. Azt mondja Sanyi:- Kérlek, ne vállalj semmi fel­lépést szilveszterre! Aztán folytatta:- Azt szeretném, ha az új évbe ketten, kéz a kézben mennénk át. Ezt könnyen megoldhattam. Egyetlen fellépésre se hívtak. Sanyi örült, tervezgetett. Eszem­be sem jutott, hogy tudja majd a feleségét és a gyerekeit meg­győzni, hogy miért is nem ma­radhat otthon. Semmi, de semmi nem volt nekem fontos, csak a tudat, hogy Sanyi velem lesz. Nagyon szerelmes voltam. A szilvesztert együtt töltöttük. Boldogok voltunk. Sírtunk. Sa­nyi csak reggel ment haza. Ha előre látnánk a jövőnket, akkor még azt a kis boldogságot is, ami oly ritkán adódik az élet­ben, elszürkítené, megkeserítené a tudat, hogy minden megváltoz­hat. Nekünk csak a jelen volt fontos. Januárban egy napon Sanyi letörten lépett be az albérleti szobába.- Mi van veled?- Semmi!- Látom rajtad, mi baj van? - kérdeztem nem kis aggodalom­mal. Sanyi rámnézett. A Dózsánál tudnak a kapcso­latunkról. - Magamban föltettem a kérdést: na és?- Azt mondta a Csáki Sándor, hogy egy rendőrtiszt nem élhet ilyen erkölcstelen életet. Te ran­got kaptál, amikor az Újpesti Torna Egyletből Dózsa lett. Ál­lást kaptál, be se kell járnod dol­gozni... Csáki a Dózsa egyik vezetője volt. Történetünk egyik kulcsfi­gurája lesz majd nemsokára. Most még a jóindulatú én időben figyelmeztetlek, Sanyikám góré volt. Egyre többet voltunk együtt. Sanyi az edzésekről egyenesen hozzám rohant, bár "dafkeség" egyikünkben sem volt. Egy este fellépés után siettem haza, egyedül... A bejárati ajtó előtt két férfi várt rám. Azonnal láttam, hogy nyomozók - akkori­ban a detektív helyett már ezt a kifejezést használták. Úgy is néz­tek ki. Az arcukra volt írva az, hogy ők nem félnek, ők a hata­lom emberei - sőt tőlük mindenki másnak félni kell. Igazoltattak. Aztán föltették egymás szavába vágva nem túl izgalmas kereszt­kérdéseiket. Miből él? Hol dol­gozik? Hol volt mostanáig és ki­vel? Fontoskodva jegyezgettek. Aztán elmentek. Nem értettem, mi akart ez len­ni. Semmit nem tettem, amiért engem nyomozóknak kellene faggatni. A katonai börtönben Az ÁVH-ról átadtak a ka­tonai börtönnek, amit tulaj­donképpen egy vasajtó vá­lasztott el. Éjjel vittek át. A főtörzsőrmestemő - ahogy mentünk lefelé - végignézett rajtam, azt mondja:- így, ahogy elnézem ma­gát, kár magáért, már látom, hogy fog kinézni, amikor lóg­ni fog az akasztófán. A zárkában többen vol­tunk. Emeletes ágyakon vár­tunk az ítéletre. En a legfelső ágyon ültem, mert annyi hely nem volt, hogy asztalt is bete­hettek volna. Zsúfolva volt az ÁVH meg a katonai börtönök. Innen vittek el engem tárgya­lásra. Azt a fegyőrnőt, aki en­gem már az akasztófán látott, Patyinénak hívták. Akkor ment férjhez egy Patyi neve­zetű katonatiszthez. Az új asszony igen kegyetlen nő volt. Lehet, hogy mást nem - engem halálosan gyűlölt, utált. Alaposan megkeserítette börtönéveimet. És egyszer csak minden megváltozott... Egyik nap szólt Laci.- Vegyél fef valamit, megyünk egy üdülő­be! Itt van az Újpesti Dózsa csapata. Itt edző­táboroznak... Odamentünk, és együtt találtuk az egész csapatot. Laci mindenkinek bemutatott: - A feleségem: Erzsi. Leültünk, és ahogy felemeltem a tekinte­tem, láttam, hogy valaki néz. A szemben ülő fiú. Szó nélkül. Közben beszélgettünk, iddo- gáltunk - a fiú mereven nézett. Mint aki meg van babonázva. Szűcs Sándor volt a velem szemben ülő futballista. Másnap megint elmentünk ugyanoda. Ti­tokban akartam is minél előbb viszontlátni - magamban csak így fogalmaztam: őt. Hiszem és tudom, hogy amikor először találkozott a szemünk - az az a pillanat volt, amire azt mondják: meglátni és megszeretni. Találkozá­sunkkor úgy néztünk egymásra, mint azok a bizonyos veronai szerelmesek. Csak a mi szerelmünk Hévízen fogant. Né­hány szót váltottunk mindössze egymással, s ez elég volt, hogy valami elinduljon a maga végzetes útján. A nyár végén a Dózsa visszautazott Pestre, valamivel később a férjem szerződése is lejárt, és mi is szedelőzködtünk. Budapesten ki sem csomagoltunk még, amikor megszólalt a telefon. Sanyi volt.- Láthatnálak?- Igen. Mikor?- Mikor? Most!- Most nem lehet. Holnap!- Holnap? Mikor?- Mikor? Mikor? Találkoztunk. Másnap. És azontúl mindig, amikor csak lehetett. Mindennap. Ha lehetett kétszer is. Bujkáltunk. Napok, hetek teltek el... A férjem gyanakodott. Most már oka is volt rá. Nem lehetett tovább titkolózni. Otthon kitört a botrány. Házasságtörő lettem. Egyfe­lől szégyen, megaláztam a férjem, másfelől végre kisütött a nap. Sanyi szerzett egy albérleti szobát, volt ho­va mennem. Összedobáltam a legszüksége­sebb holmijaimat egy kis bőröndbe és már nem is voltam otthon... Ott, ahol sosem lehet­tem otthon, mert papírt kellett előre aláírnom válás esetére. A következő hónapok boldogságban teltek. Játszottunk, bolondoztunk egymással, mint két gyerek. Kirándultunk, utána kipirulva leül­tünk egy cukiba gesztenyepürét ennni. És Sa­nyi kínok között megvallotta: nős, két gyereke van. Nem omlott bennem össze egy világ. Azt se kértem, hogy váljon el miattam... Csak mind­össze szerelmes voltam. Szerettem, ahogy ő szeretett, az első pillanattól kezdve. Akkor, ott Hévízen nem egy kalandot kere­ső, menő focista na most megb...k kisanyám tekintete ejtett meg engem, mert nem így né­zett rám. Divatosan ma már úgy is fogalmaz­hatnék: a génjeink gyúltak szerelemre. Esténként ritkán tudtunk együtt lenni. Sanyi olykor otthon a családjánál volt. Én meg - ha jól ment - énekeltem valahol. Sanyi délutá­nonként edzésre járt, jött-ment, sietett. És sze­retett... Boldog voltam. Tudom, mit mond a népnyelv arról a nőről, aki elcsábítja a férjet. Ugyanazt a szót hasz­nálja, mint arra a némberre, aki pénzért árulja magát az utcasarkon. Szűcs Sanyi sohasem szidta előttem a feleségét. Gyerekeit szerette. És én sem en­gedtem meg magamnak egyetlenegy bántó szót. Azóta sem. Soha. Tudtam, hogy Suttyó az enyém. Suttyónak becézték sporttársai. Szolnoki vagy Szolnok környéki fiú volt. Úgy hírlett, parasztgyerek. Velem szemben nemes lovag volt. Mesélték, hogy nagyon erős rúgása volt - szabadrúgásnál, ha ő végezte el - az el­lenfél nem szívesen állt sorfalat... És én ettől a bivalyerős fiútól soha egy hangos szót nem hallottam. Keveset beszélt és halkan - azt is nyugodtan. Nem volt szent. Különösen ami a tízparancsolat bizonyos pontját illeti... Mindenesetre a kor, melyben élt, mártírt csinált belőle, ahelyett, hogy élni hagyta vol­na. Az éleződő osztályharc, a belső ellenség el­burjánzása időszakában a kommunisták őt szemelték ki a példastatuálásra. Az emeletes ágyamon ül­tem egyik reggel, amikor be­szóltak:- Készülődjön, mert nyolc órakor tárgyalása van. Öltöztem és elvittek a tár­gyalásra, amire ügyvédet nem fogadhattunk. Szigorúan tit­kos volt a tárgyalás, annak ak­kori rendje és módja szerint. Vezettek végig a folyosón, mindenütt gépfegyveres ÁVH-s tisztek álltak díszsor­falat, úgy vittek be a terembe. Megkaptuk azt az ügyészt, akit akkoriban a rabok halálü­gyésznek hívtak, mert ő volt a legvéresebb szájú. Aki az ő kezeibe került, halálos ítéletet kapott. Radnótinak vagy Rad- ványinak hívták. Az ülnökök között volt állítólag az Újpesti Dózsától két fő. A bírót nem tudom, ki volt. Elkezdődött a tárgyalás. Amikor Kovács Józsefre tere­lődött a szó, a bíró megje­gyezte: - Természetesen Ko­vács József nincs jelen. - Va­jon miért volt ez természetes? Mikor bevittek bennünket a tárgyalásra, egy pillanatra egymás mellé kerültünk Sa­nyival - amíg közénk nem ült egy fegyőr -, Sanyi odaszólt nekem:- Ne törődj semmivel, na­gyon szeretlek, s történjen akármi, soha el nem hagylak. Lefolyt a tárgyalás, követ­kezett az ítélethirdetés. Az el­sőrendű vádlott, Szűcs Sándor vádpontjai: hazaárulás, tiltott határátlépés és fegyvercsem­pészés a kapitalistáknak /a magyar fegyver kicsempészé­se/, csoportos szöktetés, mivel négyen voltunk. Szűcs Sándor mint elsőrendű vádlott: kötél általi halál. Boros Lászlóné - mármint én - négyévi börtön, a kislány másfél évet és a fiú - azt hiszem két évet kapott. Az ügyész súlyosbításért fellebe- zett esetemben, ugyanazt a büntetést kérte rám, mint Szűcs Sándorra, mivelhogy együtt terveztük és szerveztük a csoportos szöktetést. Ezt a bíróság, mivel nem éltem Szűccsel közös háztartásban ­és fiatal koromra való tekin­tettel - , elvetette, tehát meg­maradt nekem a négy év és Szűcs Sándornak a kötél általi halál. Egyszerűen megállt az eszem. Kész! Összeomoltam. Visszavezettek a zárkába. Kétségbeesésemben a vaságy szélébe vertem a fejem. Később valamelyest ma­gamhoz tértem, próbáltam megérdeklődni, mikor lesz a második tárgyalás. Azt mond­ták a rabtársak, hogy van úgy, hogy csak hónapokkal ké­sőbb. Az első tárgyalás után két hét sem telt el, vittek a máso­dikra. A két ülnök megint ott volt a Dózsától. Az ügyvédet nem ismertem. Ugyanazok a vádak hangoztak el. Sanyitól megkérdezte a bíró, kér-e ke­gyelmet.- Ha engem ezért halálra ítélnek, akkor akasszanak fel! - mondta Sanyi. A két ülnök még próbált v?le beszélni, hogy a gyerekei kijárnak a pályára, és keresik az apjukat. Meg akarták őt hatni, hogy ne legyen ilyen keményfejű. De Sándor újra csak megismételte:- Ha engem ezért fölakasz­tanak, halálra ítélnek, végez­zenek ki! Elvesztettem a fejemet, odarohantam az ügyészhez, és sírva, ordítva kértem.- Hadd beszéljek a Szűcs­csel! Engedélyezzék, hogy beszéljek vele! Megkaptam az engedélyt, és két fegyőr jelenlétében kint a folyosón álltunk egymással szemben, és csak néztük egy­mást. Se én nem tudtam be­szélni, se ő. Egyszerűen csak néztük egymást sírva. Végül is nagy nehezen kinyögtem: - Könyörgök, kérj kegyelmet! - Azt válaszolta:- Ennek semmi értelme nincs, engem ki akarnak vé­gezni, és ki is fognak végezni. Különben is, ha nem élhetek veled, úgysem ér az életem semmit. Azzal halok meg, hogy nagyon szeretlek...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom