Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-31 / 45. szám
1990. MÁJUS 31. 7 Kovács Erzsi: Rejtély Fénykorát éli a memoárirodalom. Politikusok, művészek, tudósok fognak tollat, s írják meg életük - életünk - történetét, hányattatásaikat, üldöztetésüket, börtönéveiket. Nincs ebben semmi különös, mondhatná az ember, az elmúlt fél évszázadban minden ember élete regény, s'talán nincs olyan, aki ne élt volna át keserves évtizedeket. Legfeljebb azért kapós a könyvpiacon, mert a személyiségek, akik önmagukról vallanak, ismertek, népszerűek voltak, vagy ma is azok. így, a memoárirodalom virágzása idején egyáltalán nem föltűnő, hogy a negyvenes, ötvenes évek híres táncdalénekese, Kovács Erzsi is kiadta a saját regényét. Rejtély - ez a címe, s nem véletlenül, hiszen legismertebb dala volt a címadó nóta, sláger volt a mai ötvenévesek, negyvenesek ifjúságában. Hogy most, a könyvhét előtt mi egy táncdalénekes memoárkötetét ismertetjük, - s ajánljuk is olvasásra - nem véletlen, s talán nem is Ítélik a szolnokiak szerkesztői hibának. Bár Kovács Erzsi sorsa, akkor is, most is a fővároshoz kötődik, regényében, életében van egy nagyon fontos és fájdalmas szolnoki tény is. Olyan, amiért az énekesnő tollat fogott. Igazságot szeretne szolgáltatni fiatalsága nagy szerelmének, s megemlékezni arról, aki 1950-ben vele indult el új életet kezdeni, s akit ezért - mármint disszidálási kísérletéért - ifjúsága teljében kivégeztek. Szűcs Sándornak hívták, s nincs Szolnokon olyan idős sportember, aki ne emlékezne a szelid-szolid cen- terhalfra, a Szolnoki MÁV egykori NB I-es csapatának kiváló focistájára. Minden idők legnagyobb szolnoki kapuskirálya, a közelmúltban hetvenedik születésnapját ünnepelt Horváth Ferenc, Keskeny János úti otthonában előveszi albumjait. A fénykép fontos emléke a sportolónak. Mutatja: - Itt, a csapatban állunk Sanyival, itt Párizsban, a Párizs-Budapest 2:2-es mérkőzés után, én védtem, Sanyi centerhalfot játszott már. Együtt gyerekeskedtünk, Szűcs-telepiek voltunk. Egy évvel voltam én idősebb, ő 1921-ben született. Mindketten fűtöházi gyerekeknek számítottunk, apáink mozdonyfűtők voltak. Sanyi valamivel később kezdett, kapott kedvet a focihoz, a Szántó utcai házuk kapubejáratát homokkal fölterítettük, s ott rúgta nekem ábőrt, - két hét alatt elszaggattunk egyet. Örültem a sikereinek, még akkor is, amikor az l944-es félbeszakadt bajnokság idején az UTE (Újpesti Torna Egylet) elvitte, bár igen jó barátomtól szakadtam el. Vendéglője volt Újpesten, később az övé lett az Árpád hídnál lévő Matróz Csárda. Sírva panaszolta 1948-ban, vagy 49-ben, hogy államosították. Aztán az Újpest rendőrcsapat lett, magasrangú rendőrtisztként élt feleségével s kisfiával, lányával. Aztán jött ugye, a nagy szerelem, Kovács Erzsi, és, - a többi a könyvben. Szomorú világ, amikor egy ember árrá kényszerül, hogy elhagyja szeretett hazáját - a szeretett nőért. Szűcs Sándort ugyanis fogta, erősen tartóztatta az egyesület. Tiltották Kovács Erzsitől. Ezért állítja memoárjában az énekesnő, nem volt véletlen, őket provokálták, beépült ember volt, aki disszidálásra buzdította őket, s aki arra is rábírta Szűcs Sándort, vigye magával szolgálati pisztolyát a nehéz útra. Szinte megrendezték - nekik - ezt a színjátékot. Az énekesnő utólag is tud vádolni, s élő felelősöket is megnevezni. Ez is benne van, azaz benne volt a könyvében. És mégsincs ebben az első kiadásban! Eltűnt! Szőrén-szálán, kiadón, lektoron, nyomdán keresztül a könyv utolsó pár lapja, az utolsó fejezet elveszett, - hogy később hiánytalanul megkerüljön, visszacsempészve az eredeti kézirat tömegbe immár kiadatlanul. Hétfőn este jóval éjfél után, tehát kedden ért véget a tévé 2 Napzártája. A vitaasztal körül ott ült a szerző, a kiadásért felelős Nosztalgia Kft. vezetői, a korrektor, a lektor, a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemének vezetői, a reklámszöveg megbízott szerzője. Hívtak még a beszélgetésre egy volt dózsás vezetőt is, bizonyos Csáki Sándort, aki részese volt - így, vagy úgy - az énekesnő - focista szomorú sorsának, ő nem ment el, még nem nyilatkozik, csak ennyit üzent. Kovács Erzsi, aki élete ifjúságából három kemény évet, nehéz munkával telit börtönökben töltött, sokszemközt próbálta kideríteni: hogyan tűnt el könyve utolsó fejezete, amelyben levonja a szomorú ügy tanulságait és következtetéseit, amely talán adott volna az utókornak is kemény igazságokat. Például azt, hogyan szólt, szólhatott bele az ötvenes évek politikai rendszere az emberek magánéletébe, s hogyan vitte vágóhídra a jobb sorsra érdemes, tehetséges magyar fiatalokat. Ki volt a felbujtó és ki volt az áruló? S vállalja-e a múlt bűneit most egy vagy több öregember? Lehet, sose tudjuk már meg. Horváth Ferenc, a szolnokiak kedves Kolbásza azonban tud még valamit a históriából:- Nekem Puskás Öcsi mesélte, hogy megtudták ők, a híres focistatársak Szűcs Sanyi tragédiáját. Hárman, Szusza, az Újpesti Dózsa, Puskás, a Honvéd és Kispéter Mihály (van-e szolnoki, aki őrá is ne emlékezne jó szívvel?) a Fradi csapatkapitánya, válogatottak elmentek Sebes Gusztávhoz, a nagyhatalmú szövetségi kapitányhoz, aki bejáratos volt Rákosi Mátyáshoz. Kérték, szólna barátjuk érdekében a pártvezérnek. Sebes állítólag másnap reggel már ott volt, Rákosinál. Későn. Aznap hajnalban Szűcs Sándort kivégezték! Olvasta már? Kérdeztük, s a kérdéssel talán olvasásra is buzdítottuk olvasóinkat. Tulajdonképpen nem nagy ügy, nem nemes és veretes irodalmi müvet ajánlottunk szíves figyelmükbe. Van mostanában épp elég hasonló, embersorsokból, tragédiákból épp elég. Ez, a Rejtély című Kovács Erzsi regény azonban egy kicsit a szolnokiaké is. S hogy máris van rejtélye, titokzatos csonkítása? Talán manapság ez se furcsa. A könyveknek is megvan lám, a maguk sorsa és rejtélye is. Most is, 1990 tavaszán, ebben a szüntelenül változó, vajúdó világban, - magyar valóságban. Sóskúti Júlia (Kovács Erzsi: Rejtély. Kiadta a Nosztalgia Kulturális és Kereskedelmi Kft. Felelős kiadó: Pétemé Fekti Éva. Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében 1990. áprilisában) Az embercsempész pontosan érkezik Ekkoriban kaptam szerződést az EMKE kávéházba. Régi patinájából akkor még nem háborították ki... Mindenesetre jelentett némi rangot nekem, hogy ott énekelhettem. Az egyik este megláttam a dobogóról Sanyit - az egyik aztalnál ült. Szünetben beszélgettünk... Sanyi maga elé húzott, vállamra tette a kezét..., és megszólalt halkan, nehogy bárki is meghallja.- Nézd, Erzsi, csak egy megoldás van, hogy megszabaduljunk a zaklatásoktól és elkerüljük az internálást, ha elmegyünk külföldre. - Kérdőn néztem rá. Aztán folytatta:- Van egy jó ajánlatom a milánói futballcsapathoz. Ha kimegyünk, nem fogunk éhen halni. Nem mondhatnám, hogy azonnal belelkesedtem. Próbáltam átgondolni a dolgot. Mindegy - nincs más lehetőség. Sanyinak igaza van. Úton-útfélen lehetett hallani híreket, hogy az osztrák határ mentén élő parasztok, ösz- szejátszva a burgenlandiakkal, átvisznek- embereket Ausztriába. De bennünket ki fog disszidál- tatni? A tragédia első éve Közeledett a szilveszter. 1950. Azt mondja Sanyi:- Kérlek, ne vállalj semmi fellépést szilveszterre! Aztán folytatta:- Azt szeretném, ha az új évbe ketten, kéz a kézben mennénk át. Ezt könnyen megoldhattam. Egyetlen fellépésre se hívtak. Sanyi örült, tervezgetett. Eszembe sem jutott, hogy tudja majd a feleségét és a gyerekeit meggyőzni, hogy miért is nem maradhat otthon. Semmi, de semmi nem volt nekem fontos, csak a tudat, hogy Sanyi velem lesz. Nagyon szerelmes voltam. A szilvesztert együtt töltöttük. Boldogok voltunk. Sírtunk. Sanyi csak reggel ment haza. Ha előre látnánk a jövőnket, akkor még azt a kis boldogságot is, ami oly ritkán adódik az életben, elszürkítené, megkeserítené a tudat, hogy minden megváltozhat. Nekünk csak a jelen volt fontos. Januárban egy napon Sanyi letörten lépett be az albérleti szobába.- Mi van veled?- Semmi!- Látom rajtad, mi baj van? - kérdeztem nem kis aggodalommal. Sanyi rámnézett. A Dózsánál tudnak a kapcsolatunkról. - Magamban föltettem a kérdést: na és?- Azt mondta a Csáki Sándor, hogy egy rendőrtiszt nem élhet ilyen erkölcstelen életet. Te rangot kaptál, amikor az Újpesti Torna Egyletből Dózsa lett. Állást kaptál, be se kell járnod dolgozni... Csáki a Dózsa egyik vezetője volt. Történetünk egyik kulcsfigurája lesz majd nemsokára. Most még a jóindulatú én időben figyelmeztetlek, Sanyikám góré volt. Egyre többet voltunk együtt. Sanyi az edzésekről egyenesen hozzám rohant, bár "dafkeség" egyikünkben sem volt. Egy este fellépés után siettem haza, egyedül... A bejárati ajtó előtt két férfi várt rám. Azonnal láttam, hogy nyomozók - akkoriban a detektív helyett már ezt a kifejezést használták. Úgy is néztek ki. Az arcukra volt írva az, hogy ők nem félnek, ők a hatalom emberei - sőt tőlük mindenki másnak félni kell. Igazoltattak. Aztán föltették egymás szavába vágva nem túl izgalmas keresztkérdéseiket. Miből él? Hol dolgozik? Hol volt mostanáig és kivel? Fontoskodva jegyezgettek. Aztán elmentek. Nem értettem, mi akart ez lenni. Semmit nem tettem, amiért engem nyomozóknak kellene faggatni. A katonai börtönben Az ÁVH-ról átadtak a katonai börtönnek, amit tulajdonképpen egy vasajtó választott el. Éjjel vittek át. A főtörzsőrmestemő - ahogy mentünk lefelé - végignézett rajtam, azt mondja:- így, ahogy elnézem magát, kár magáért, már látom, hogy fog kinézni, amikor lógni fog az akasztófán. A zárkában többen voltunk. Emeletes ágyakon vártunk az ítéletre. En a legfelső ágyon ültem, mert annyi hely nem volt, hogy asztalt is betehettek volna. Zsúfolva volt az ÁVH meg a katonai börtönök. Innen vittek el engem tárgyalásra. Azt a fegyőrnőt, aki engem már az akasztófán látott, Patyinénak hívták. Akkor ment férjhez egy Patyi nevezetű katonatiszthez. Az új asszony igen kegyetlen nő volt. Lehet, hogy mást nem - engem halálosan gyűlölt, utált. Alaposan megkeserítette börtönéveimet. És egyszer csak minden megváltozott... Egyik nap szólt Laci.- Vegyél fef valamit, megyünk egy üdülőbe! Itt van az Újpesti Dózsa csapata. Itt edzőtáboroznak... Odamentünk, és együtt találtuk az egész csapatot. Laci mindenkinek bemutatott: - A feleségem: Erzsi. Leültünk, és ahogy felemeltem a tekintetem, láttam, hogy valaki néz. A szemben ülő fiú. Szó nélkül. Közben beszélgettünk, iddo- gáltunk - a fiú mereven nézett. Mint aki meg van babonázva. Szűcs Sándor volt a velem szemben ülő futballista. Másnap megint elmentünk ugyanoda. Titokban akartam is minél előbb viszontlátni - magamban csak így fogalmaztam: őt. Hiszem és tudom, hogy amikor először találkozott a szemünk - az az a pillanat volt, amire azt mondják: meglátni és megszeretni. Találkozásunkkor úgy néztünk egymásra, mint azok a bizonyos veronai szerelmesek. Csak a mi szerelmünk Hévízen fogant. Néhány szót váltottunk mindössze egymással, s ez elég volt, hogy valami elinduljon a maga végzetes útján. A nyár végén a Dózsa visszautazott Pestre, valamivel később a férjem szerződése is lejárt, és mi is szedelőzködtünk. Budapesten ki sem csomagoltunk még, amikor megszólalt a telefon. Sanyi volt.- Láthatnálak?- Igen. Mikor?- Mikor? Most!- Most nem lehet. Holnap!- Holnap? Mikor?- Mikor? Mikor? Találkoztunk. Másnap. És azontúl mindig, amikor csak lehetett. Mindennap. Ha lehetett kétszer is. Bujkáltunk. Napok, hetek teltek el... A férjem gyanakodott. Most már oka is volt rá. Nem lehetett tovább titkolózni. Otthon kitört a botrány. Házasságtörő lettem. Egyfelől szégyen, megaláztam a férjem, másfelől végre kisütött a nap. Sanyi szerzett egy albérleti szobát, volt hova mennem. Összedobáltam a legszükségesebb holmijaimat egy kis bőröndbe és már nem is voltam otthon... Ott, ahol sosem lehettem otthon, mert papírt kellett előre aláírnom válás esetére. A következő hónapok boldogságban teltek. Játszottunk, bolondoztunk egymással, mint két gyerek. Kirándultunk, utána kipirulva leültünk egy cukiba gesztenyepürét ennni. És Sanyi kínok között megvallotta: nős, két gyereke van. Nem omlott bennem össze egy világ. Azt se kértem, hogy váljon el miattam... Csak mindössze szerelmes voltam. Szerettem, ahogy ő szeretett, az első pillanattól kezdve. Akkor, ott Hévízen nem egy kalandot kereső, menő focista na most megb...k kisanyám tekintete ejtett meg engem, mert nem így nézett rám. Divatosan ma már úgy is fogalmazhatnék: a génjeink gyúltak szerelemre. Esténként ritkán tudtunk együtt lenni. Sanyi olykor otthon a családjánál volt. Én meg - ha jól ment - énekeltem valahol. Sanyi délutánonként edzésre járt, jött-ment, sietett. És szeretett... Boldog voltam. Tudom, mit mond a népnyelv arról a nőről, aki elcsábítja a férjet. Ugyanazt a szót használja, mint arra a némberre, aki pénzért árulja magát az utcasarkon. Szűcs Sanyi sohasem szidta előttem a feleségét. Gyerekeit szerette. És én sem engedtem meg magamnak egyetlenegy bántó szót. Azóta sem. Soha. Tudtam, hogy Suttyó az enyém. Suttyónak becézték sporttársai. Szolnoki vagy Szolnok környéki fiú volt. Úgy hírlett, parasztgyerek. Velem szemben nemes lovag volt. Mesélték, hogy nagyon erős rúgása volt - szabadrúgásnál, ha ő végezte el - az ellenfél nem szívesen állt sorfalat... És én ettől a bivalyerős fiútól soha egy hangos szót nem hallottam. Keveset beszélt és halkan - azt is nyugodtan. Nem volt szent. Különösen ami a tízparancsolat bizonyos pontját illeti... Mindenesetre a kor, melyben élt, mártírt csinált belőle, ahelyett, hogy élni hagyta volna. Az éleződő osztályharc, a belső ellenség elburjánzása időszakában a kommunisták őt szemelték ki a példastatuálásra. Az emeletes ágyamon ültem egyik reggel, amikor beszóltak:- Készülődjön, mert nyolc órakor tárgyalása van. Öltöztem és elvittek a tárgyalásra, amire ügyvédet nem fogadhattunk. Szigorúan titkos volt a tárgyalás, annak akkori rendje és módja szerint. Vezettek végig a folyosón, mindenütt gépfegyveres ÁVH-s tisztek álltak díszsorfalat, úgy vittek be a terembe. Megkaptuk azt az ügyészt, akit akkoriban a rabok halálügyésznek hívtak, mert ő volt a legvéresebb szájú. Aki az ő kezeibe került, halálos ítéletet kapott. Radnótinak vagy Rad- ványinak hívták. Az ülnökök között volt állítólag az Újpesti Dózsától két fő. A bírót nem tudom, ki volt. Elkezdődött a tárgyalás. Amikor Kovács Józsefre terelődött a szó, a bíró megjegyezte: - Természetesen Kovács József nincs jelen. - Vajon miért volt ez természetes? Mikor bevittek bennünket a tárgyalásra, egy pillanatra egymás mellé kerültünk Sanyival - amíg közénk nem ült egy fegyőr -, Sanyi odaszólt nekem:- Ne törődj semmivel, nagyon szeretlek, s történjen akármi, soha el nem hagylak. Lefolyt a tárgyalás, következett az ítélethirdetés. Az elsőrendű vádlott, Szűcs Sándor vádpontjai: hazaárulás, tiltott határátlépés és fegyvercsempészés a kapitalistáknak /a magyar fegyver kicsempészése/, csoportos szöktetés, mivel négyen voltunk. Szűcs Sándor mint elsőrendű vádlott: kötél általi halál. Boros Lászlóné - mármint én - négyévi börtön, a kislány másfél évet és a fiú - azt hiszem két évet kapott. Az ügyész súlyosbításért fellebe- zett esetemben, ugyanazt a büntetést kérte rám, mint Szűcs Sándorra, mivelhogy együtt terveztük és szerveztük a csoportos szöktetést. Ezt a bíróság, mivel nem éltem Szűccsel közös háztartásban és fiatal koromra való tekintettel - , elvetette, tehát megmaradt nekem a négy év és Szűcs Sándornak a kötél általi halál. Egyszerűen megállt az eszem. Kész! Összeomoltam. Visszavezettek a zárkába. Kétségbeesésemben a vaságy szélébe vertem a fejem. Később valamelyest magamhoz tértem, próbáltam megérdeklődni, mikor lesz a második tárgyalás. Azt mondták a rabtársak, hogy van úgy, hogy csak hónapokkal később. Az első tárgyalás után két hét sem telt el, vittek a másodikra. A két ülnök megint ott volt a Dózsától. Az ügyvédet nem ismertem. Ugyanazok a vádak hangoztak el. Sanyitól megkérdezte a bíró, kér-e kegyelmet.- Ha engem ezért halálra ítélnek, akkor akasszanak fel! - mondta Sanyi. A két ülnök még próbált v?le beszélni, hogy a gyerekei kijárnak a pályára, és keresik az apjukat. Meg akarták őt hatni, hogy ne legyen ilyen keményfejű. De Sándor újra csak megismételte:- Ha engem ezért fölakasztanak, halálra ítélnek, végezzenek ki! Elvesztettem a fejemet, odarohantam az ügyészhez, és sírva, ordítva kértem.- Hadd beszéljek a Szűcscsel! Engedélyezzék, hogy beszéljek vele! Megkaptam az engedélyt, és két fegyőr jelenlétében kint a folyosón álltunk egymással szemben, és csak néztük egymást. Se én nem tudtam beszélni, se ő. Egyszerűen csak néztük egymást sírva. Végül is nagy nehezen kinyögtem: - Könyörgök, kérj kegyelmet! - Azt válaszolta:- Ennek semmi értelme nincs, engem ki akarnak végezni, és ki is fognak végezni. Különben is, ha nem élhetek veled, úgysem ér az életem semmit. Azzal halok meg, hogy nagyon szeretlek...