Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-26 / 41. szám
4 1990. MÁJUS 26. Néplap Szombati jegyzet BETONBA ZÁRT GYEREKÁLMOK Hetek óta eszembe-eszembe jut egy aradi kisfiú a "lengyel piacról". Ott állt az édesanyja mellett, aki zokogva a tehetetlen dühtói, újra és újra a hatalmas utazótáskákban matatott idegesen az erszénye és az útlevele után. Reménytelenül... Kis, döbbent csoport gyűlt össze az asszony körül, valaki románul érdeklődött, szólt-e már a rendőrnek. Az elkeseredett nő látványa annyira lekötötte a bámészkodókat, hogy sokan észre sem vették a mellette lévő tíz év körüli kisgyereket. Pedig ahogyan ott ált, dehogyis állt, egy autónak görnyedt, lecsukott szeméből már a könny sem csordult, arcizmai sírásba meredtek. Maga volt a fájdalom. Csokoládét, banánt? Játékot, új ruhát? Ki tudja, mit ígért neki a mama a várható "bevételből", amikor pirkadatkor útnak indultak. A boldog várakozás szertefoszlott. Az erszénnyel, a pénzzel a vágyait, az álmait lopták el, s talán a hitét is az emberekben. "Én úgy szeretnék már felnőtt lenni" - mondogatja hétesztendős kis barátom. "Én meg gyerek" - vágom rá meggyőződést erőltetve. Pedig ahogyan ő nem szeret gyerek lenni - hiszen tulajdonképpen ezt mondta ki - én ugyanígy nem szívesen lennék most hétéves, de se kettő, se öt, se tizenöt. S ez egyenesen döbbenetes, hogy tartalmasabbnak érzem tévé, video, számítógép, tej, hús nélküli gyerekkoromat, mint az első osztályos kis barátomét. A tej és a hús persze sok család asztalán ma is ritka vendég, de vegyük számba inkább, milyen ma Magyarországon a gyereksors! Évente százezerrel többen jöhetnének világra, ha szüleik is úgy akarnák, vagy inkább, ha olyan lenne a társadalmi, gazdasági közeg, hogy a gyermekáldás valóban áldást, örömet, boldogságot jelentene; az újszülött érkezése nem új gondokat, lemondásokat, újabb másodállások utáni szaladgálást hozna a család életébe. Tudom, persze, valószínűleg akkor sem születne meg mind a százezer gyermek. így viszont az ő életük már akkor be is fejeződik, amikor igazából még el sem kezdődött. Csak az utóbbi tíz évben egymillió "holt lélek" nyomja a társadalom lelkiismeretét. S akik megszületnek, azok közül sem szeretettel várnak mindenkit, de még a várt gyermek élete sem fenékig tejfel. Amikor neki még a meleg anyaölre, féltő gondra lenne szüksége, elkeseredett, görcsös kapaszkodása ellenére is a mama, az imádott biztonság reggelente (hajnalonta!) otthagyja őt a bölcsődében, óvodában. Egész nap ő a huszadik, még rosszabb esetben a harmincadik a csoportban, öröme, bánata, szava, kérdése el sem hallik az óvónőhöz. Számos országban egyébként nem is létezik a miénkhez hasonló óvoda, hát még bölcsőde! A magyar kisgyerek viszont mire iskolába kerül, már megszokta, hogy egy a sokból, s tűrnie kell a "megpróbáltatásokat". Ül, unatkozik az órán, mert nem érdekes a lecke, vagy mert nem képes ennyire sokféle ismeret befogadására, vagy mert közben azon jár az esze, hogy apa és anya már megint "balhézott", netán egyikük elköltözőn hazulról... S aztán délután jön a napközi program nélkül a sivár iskolaudvaron. Azt hallom, a napokban anról tájékoztatták a megyeszékhely iskolaigazgatóit a "fenntartó" tanácson, hogy az év hátralévő hónapjaiban már csak a víz-, villany- és futésdíjra futja a költségvetés. Márpedig mint tudjuk, az iskolában másfajta kiadás is létezik, hogy példának csak két klasszikus eszközt említsek: a krétát és a szivacsot. A nyáron persze ez mellőzhető. A vakáció természetesen nem arra való, hogy a nyarat is az iskolában töltse a gyerek. Ha nem a nyári napköziben, akkor viszont hol? Az úttörőtáborok a mozgalommal együtt halódnak, de sok szülő számára ez már eddig is megfizethetetíen volt. A művelődési házak anyagiak híján nem tudnak vonzó programot kínálni, s a családdal sem mehet üdülni, kirándulni a gyerek, hiszen a családnak erre már régen nincs pénze. így aztán szinte biztosra veszem, hogy az idén nyáron még több lesz a csellengő, ezernyi veszélynek kitett kulcsos gyerek. Kódorog céltalanul a benzingőzben, a betonrengetegben. Az ő álmait, vágyait a sivár lakótelepek kockaházaival, az emberellenes gazdasági-társadalmi viszonyokkal, az adótörvénnyel, stb. lopták el. Jóllehet alkotmányos joga van az egészséges élethez, a művelődéshez. Valójában ezek csak deklarációk. A gyerek igazából nálunk sokadrendű állampolgár. Neki nem lehet igaza a tanáraival, s általában a felnőttekkel szemben, őt büntetlenül meg lehet alázni, verni, félrelökni, ha útban van, eléje állni a sorban. Hiszen ő csak egy gyerek. Az ő érdekeit, jogait igazából nem védi, képviseli senki. Hát ilyen lenne a gyereksors ma Magyarországon? Ilyen is, hiszen természetesen vannak kivételek. Talán-talán ők vannak többen, de lehet, hogy ez csak a krónikás reménye. Az imént leírtak - klasszikus példával élve, mint az állatorvosi ló esetét - próbálták meg számba venni, miként csapódik le az ország összes gondja-baja a mindebben ártatlan, védtelen gyerekeken. S kitől jobban, kitől kevésbé tokaija el a napsugarakat. Míg el nem felejtem, holnap van a gyermeknap! Mert a nagy szemforgatásban azért még arra is futotta a figyelem, a "szerető gondoskodás", hogy napjuk legyen a kalendáriumban. Az idén azonban nem lepték el boldog gyerekeket ábrázoló plakátok az utcát. Itt-ott még látható viszont a választási kampány ismert plakátja. Egy kisfiú, sokkal inkább szomorkás, révedező, mint boldogságtól sugárzó arccal néz ránk. Alatta a Miatyánkból kölcsönzött felirat: "Jöjjön el a te országod!" Jöjjön bizony, de nagyon gyorsan, míg nem késő, amíg nem válnak gyermekeink cinikus, netán "elvadult" felnőttekké. Jöjjön el a boldog gyerekek országa, mert az ő boldogságuk a miénk is, hiszen tőlünk függ! (Tot GfAJttkx* Templomot építeni nemcsak kövekből lehet Lelkésznő farmerben Kevesen gondolnánk, hogy a Tószeg-Tiszavárkony között farmerben, kordzsekiben, edzőcipőben - szupermodem bukósisakkal a fején -, motorral közlekedő fiatal lány foglalkozása református lelkész, esket, temet, keresztel, beszédeket tart. Beregszászi Marianne mindössze 24 éves éves, egymagában él a faluvégi templomkert hatalmas parókiáján, két község lelki- pásztora. Előzetes bejelentésünk után nyitott kapukkal várt bennünket. Beszélgetésünk nem kezdődött feszélyezetten. Ő maga volt az, aki ezt természetessé tette. Ma- rascinoteát, süteményt kaptunk, s közben megismerkedtünk az életével.- Egy nő számára papnak lenni kicsit furcsa dolog a világ szemében. Mi szél hozta a lelkészi pályára, milyen háttérből származik ?- Dunavarsányban születtem, vallásos szülők gyermekeként Érdekes módon, a mi falunkban mindig volt hitoktatás, így én gyerekkoromban azon is részt vettem. Vasárnaponként szívesen mentem el a templomba is, ami elég furcsa egy gyereknél, hiszen a tévében ilyenkor vannak a legcsábítóbb műsorok, mégis szívesebben választottam a templomot. Nagyon szerettem Cserháti Kálmán tiszteletes bácsit hallgatni. A prédikációi annyira megfogtak, hogy én voltam az, aki az otthon maradt családtagoknak a vasárnapi ebédnél elmeséltem, amit hallottam az istentiszteleten. Általános iskola után Dunaharaszába kerültem gimnáziumba. Minden fiatal életében van egy szakasz, amikor távol kerül Istentől. Velem is így történt, de szerencsére nem sokáig tartott. Még gimnazista koromban visszatértem hozzá, sőt még sokkal közelebb kerültem Istenhez, jobban megértettem őt.- Nem vonta el Önt, mint gimnazista lányt a hit az élet örömeitől? A Képcsarnok Vállalat szolnoki Aba-Novák termében Bart ha Agnes ötvös, Takáts Árpád famü- ves és Takáts Zoltán kovács iparművészek alkotásaiból nyílt kiállítás, melyet május 30-ig tekinthetnek meg az érdeklődők.-nzs- Nem, dehogy! Igaz, hogy diszkóba nem jártam, de ahhoz nem kell hívőnek lenni, hogy az ember ne a diszkóban lássa az élet egyetlen örömét. Semmitől nem vont el a hit. Úgy éltem, mint más, de a fiúkkal való kapcsolatom azért semmiképpen nem volt olyan szabados, mint amilyennek most lennie "illik".- Mit szóltak az osztálytársai, ahogy mondani szokták, nem "cikizték" a vallásossága miatt?- Gimnazista koromban vettem az első Bibliámat. Ezt elhordtám magammal az iskolába is, az osztálytársaim látták, de hogy "cikiztek" volna miatta, az soha nem történt meg. Inkább sokan a kezükbe fogták, érdeklődtek iránta.- Mikor határozta el, hogy a lelkészi hivatást választja?- Harmadikos gimnazista voltam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy talán a Teológiára megyek. Sok imádság, Biblia-olvasás előzte meg döntésemet. Felkészültem arra is, ha nem vesznek fel: volt munkahelyem. Egy kórházban, laboratóriumban dolgoztam volna, de a kérdést az Úrra bíztam, ő döntse el, hol akar látni.- Mint az élet egyéb területei, úgy a teológiák is súlyos válsággal küzdenek. Ön a Budapesti Református Teológiára járt. Öt év nagy idő. Ön ezt végigszenvedte, megérezte a református egyház válságát?- A lelki válságokat mi magunk okozzuk, mi magunk tudjuk kivédeni is. A teológián én egyre nyitottabbá váltam. Elsős koromtól volt egy szokásom: ebéd után bekopogtattam a szobákba, mindenkihez bementem, bemutatkoztam az ott lakóknak, mondtam, hogy szeretnék megismerkedni velük. Egyszer sem utasítottak el, úgy gondolom, örültek a közeledésemnek, nem mondhatnám, hogy végigszenvedtem az öt évet.-És aférjhezmenés? Társkeresés? Az öt év alatt bizonyára erre is gondolt? A teológiai képzés meglehetősen magas műveltséget, tudásigényt ad az embernek, hiszen öt évig tanulnak, s utána még egy év a lelkészvizsgákig, papi dolgozatig, pappá szentelésig.- A féijhezmenésre mindenki gondol, annál is inkább, mert mi azt elsős korunktól jól tudtuk, hogy ha valaki ötödévig nem válik menyasszonnyá, utána már egyre nehezebb lesz férjhez menni. Egy lelkésznő számára az lenne a legjobb, ha a férje is pap lenne. De hogy mindenképpen hívő ember kell, hogy legyen, az biztos. Enélkül nem tudjuk megosztani egymással az életünket. Szeretnék gyerekeket, szeretnék férjhez menni, ez a világ legtermészetesebb dolga, de ezt az Úrra bízom, nem szenvedek, nem aggódom miatta. Sok emberrel találkozom a munkám folyamán, bizonyára ad majd az Úr nekem egy hozzám illő társat.- És akkor mi lesz a fontosabb? A házasság, a gyerekek vagy a gyülekezet?- Ezt a világi emberek mindig megkérdezik. Én úgy képzelem el, hogy a férjem mindenben segítőtársam lesz, szeretném, ha ő is lelkész lenne, akkor ő vinné a gyülekezetét tovább, én pedig a gyülekezet gyermekistentiszteleti, hitoktatói munkáját végezném. Ha mégsem lelkész lesz, akkor olyan hívőnek kell lennie, akinek az Úr szolgálata az első helyen áll az életben, elvégre sokféleképpen lehet szolgálni az Urat.- Tiszteletreméltó ez az elkötelezettség, ez a határozottság a lelkészi szolgálat iránt, mégis meg kell kérdeznem: nem bánta meg, hogy eljött Tószegre? Nem gondolja most úgy, hogy gyülekezeti munka helyett jobb lett volna mondjuk a püspöki hivatalban valamilyen egyéb szolgálat?- A parókiás egyedüllét eleinte kicsit furcsa volt, mert eddig mindig közösségben éltem. Főleg a téli esték voltak hosszúak, de magányosnak sohasem éreztem magam. Ha lett volna is ez az érzésem, hogy nem tudok kihez szólni, itt a motorom, felpattanok rá, meglátogatom a gyülekezeti tagokat. Ez a "nem tudok kihez szólni" is, ahogy egyre jobban megismertem a gyülekezetét, egyre inkább elmúlt, úgy, hogy néha már jó is, ha kicsit itthon lehetek, s csinálhatom a magam dolgát, mert az utolsó papi vizsgákra készülök, írom a papi dolgozatomat. Azt mondhatom, mindig gyülekezeti munkára vágytam, a megtapasztalt valóság nem ábrándított ki. Én ilyen vagyok, még ha sokak számára ez érthetetlen is. Szeretem ezt a szolgálatot. Nagyon jó a kapcsolatom a gyülekezeti tagokkal, bármit kérek, mindenben szívesen segítenek. Gyülekezetben élni templomépítést jelent, hiszen templomot építeni nemcsak kövekből lehet, hanem az emberek szívében - ami igazából Isten temploma - felépíteni a szere- tetet. Fizikai értelemben is kivettük a részünket a templom tatarozásából. A reformáció ünnepére készülünk, ez alkalomból készült el pontos határidőre, nagy megelégedésünkre, egy abonyi kisszövetkezet gondos munkája nyomán a templom felújítása. A napokban történt meg az átadás, nagyon jó munkát végeztek az építők, mindenkinek tetszik a külsőleg felújított templom.- Beszélgetésünk végén én úgy gondolom, rohanó világunkban bizonyára örömmel fogadják az emberek az ilyen szolgálatokat, amelyhez sok sikert kívánok. Kö- szönönra beszélgetést. ' r Kátai Szilvia
