Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-26 / 41. szám
1990. MÁJUS 26. 3 A szovjet piac jó kiindulópont is lehet A madarasi példa A szovjet piacról ma nem illik jót mondani. Okait ismerjük, érezzük mi magunk is, látjuk a hatalmas ország gigászi küzdelmét önmagával, mindennapos elemi gondjaival. Nyugaton ugrásra készen várnak a cégek a szovjet kapcsolatokra, Magyar- országon óvatos erőfeszítésekkel mentik a még menthetőt. A tét nagy. Rövid távon, ha maradunk, csak a veszteségeink nőnek, hosszabb távon viszont nekünk is szükségünk van a hatalmas piacra. Nehéz tehát okosnak lenni, eldönteni, mi a jó? Ebben az évben ráadásul nehezíti a helyzetet, hogy csak azt tudjuk, megváltozik az elszámolás rendje, de hogy konkrétan milyen lesz, senki nem tudja. Ajövő évet pedig most kell megalapozni, tárgyalásokkal előkészíteni. Rengeteg a kérdőjel tehát, amelyekre a választ nem tudjuk. Mindezt azért írtuk le bevezetőként, hogy az olvasó is lássa, biztos értékítéletet, megoldási javaslatot adni nem lehet. Sokféle út lehetséges. Egyik út lehet a kunmadarasi Vas- és Elektromosipari Szövetkezet útja, amelyről Györfi István elnökhelyettessel, fejlesztési főmérnökkel beszélgettünk. Az igazi kihívás Tengiz volt A helybéli kisiparosok 1952- ben szövetkeztek. 1968-69-ig olyan szolgáltatásokkal foglalkoztak, amelyekre egy ilyen faluban szükség volt. Küzdöttek a napi megélhetésért, fejlesztésre nem gondoltak, nem is nagyon gondolhattak, minthogy mások voltak az elvárások. 1969-70-re tehető az az időszak, amikor új lehetőségek nyíltak meg a szövetkezet előtt. Bővült a telephely, kölcsönöket vettek fel, társadalmi munkát végeztek, építkeztek, bővítették a trafógyártást. Saját maguk kifejlesztettek egy hegesztőgép-családot. Ez már műszaki fejlesztés nélkül nem ment. Az erre fordítható pénzösszegeket folyamatosan bővítették, ma már eléri az évi 7-8 millió forintot. Az igazi kihívást Tengiz jelentette. A hegesztőgépekre ott nagy szükség volt. Gondolták, jó lenne ezeket a szállításokat megszerezni. Igen ám, de egy kisszövetkezet hogyan rúghat labdába a nagy,jobb helyzetben lévő vállalatokkal szemben? Természetes volt, hogy a fővállalkozó előtte nem is gondolt a madarasi cégre. Szerencsére, éppen a fejlesztések révén a kisszövetkezetnek ekkor már terjedt a híre. Tengiz előtt ugyanis az Indusztriálexport versenytárgyalását megnyerték a partnereknél jobb minőségű, speciális célgépeikkel. Több mint 100 hegesztőgépet szállíthattak épülő hűtőgépgyárakhoz. A bevételből már reklámra is futotta. Hirdettek, jártak a BNV-n, külföldön. A tengizi fővállalkozó, a Vegyépszer 500 hegesztő gépet igényelt. Erre versenytárgyalást hirdettek, ahol árban, minőségben, szolgáltatásban kellett vizsgázniuk a résztvevőknek. A kisszövetkezet tartott a megmérettetéstől, de mégis belevágott. Jól tette, mert a versenytárgyalást megnyerte. A neheze persze még hátra volt. Ki kellett utazni, meg kellett nézni mire szükséges vigyázni. Aki hallott már Tengiz- ről tudja: a szél hordja a homokot, kénes a levegő, télen -20 fok alá süllyed a hőmérő, nyáron a +60 fokot is elérheti a tűző nap alatt. A tapasztalatok felmérésére, a vevőnek tetsző javaslat elkészítésére nem volt több idejük, mint két hónap. Megcsinálták. Az eredmény az, hogy ma már belföldön is csak ilyen gépeket rendelnek a nyugatiak helyett, hiszen ahol felhasználják őket, például Észak-Afrikában, a nyugati nem bírja a klímát. Ráadásul árban is ők a versenyképesebbek. Tehát kemény versenyről és nem aranybányáról van szó, de megvan a látszatja is. A szakmai, a technológiai szint emelkedett, az árbevétel Tengiz után a hetvenes évekhez képest megtízszereződött, 1986-ban elérte a 180 millió forintot. A szabályozók közbeszólnak A tengizi szállítások együttjár- tak a forgóalapszükséglet növekedésével is. Bankhitel kellett, akkor még igénybe lehetett venni, hiszen nem 30 százalékra adták a hitelt. Úgy gondolták, hogy termelnek annyi profitot, amennyi kell a készletfeltöltés- hez, üzemcsarnok-építéshez, fejlesztéshez. Az újabb szabályozók azonban közbeszóltak. A pénz, amit az egyszeri tengizi szállítás révén megszereztek, s amire alapoztak, eltűnt a mindenható költségvetés bugyraiban. A terv tehát megvolt a fejlesztéshez, de nem tudták befejezni a megkezdett beruházásokat. így ugyan a termelési értéket 1988-ban is tartották, csakúgy mint az árbevételi tervet, a nyereséghányad viszont jelentősen csökkent. 1989-ben is hitelt kellett felvenni, de itt a kamat már állandóan változik. Először 16 százalék volt, az év végén elérte a 20 százalékot, most már 26 százaléknál tartanak. Mindez 8 milliót vesz el a szövetkezet nyereségéből, végső soron a tagok zsebéből. Mindezek miatt ma már nem szabadna hitelt felvenni, de a korábbi mechanizmusok tovább dolgoznak. Ezek pedig a bankhitelekre épültek. A vállalatok nagy része ebből a körből kilépni nem tud. S így ahelyett, hogy a bankok mennének tönkre - mert oly magas kamattal adják a hitelt, hogy nem éri meg felvenni - inkább a vállalatok mennek tönkre. Ördögi körben vannak tehát, hiszen hitelt kell felvenni a termeléshez, a kamatszint pedig jóval nagyobb a nyereség szintjénél. Apiacnak kellene szabályoznia, de az még igazán nem működik. ✓ Uj termékekkel az árral szemben A kisszövetkezet megpróbál az árral szemben haladni. Költséget akarnak csökkenteni, létszámot átcsoportosítani, fejleszteni a piaci igények szerint. Ez utóbbihoz a külkereskedelmi és belkereskedelmi jogosítványaik megvannak. Új termékeik a műholdvevő antennák, a varrathőkezelő berendezések, a PC-khez szünetmentes áramforrást mutatnak be a BNV-n, közepes méretű hegesztőgépeket fejlesztettek ki. Ez utóbbiakkal célozzák meg a nyugati, és a kisvállalkozók piacát. Ma már van nevük a piacon. Ismerik őket Chicagótól kezdve, Európán át Kínáig. Az olaszokkal technológiai fejlesztést szeretnének megvalósítani, ahol is a trafógyártás minőségét lehetne emelni. A cél itt is az elsőség. S itt visszatérhetünk a hirdetésekre is. Az elnökhelyettes egyértelműen bizonyítja, hogy minden fillér a hirdetésre eddig bőségesen megtérült. A fejlesztések mellett éppen ez az a tevékenység, amely azt eredményezte, hogy ma már más cégek is náluk keresnek munkát. Ennél kifejezőbb piaci értékítéletet másoknak sem kívánunk. Füle István Mi elmentünk a vásárba... * . --.f< /Folytatás az I. oldalról/ cég állít ki, s mellettük természetesen ott vannak a magyar vállalatok is termékeikkel, újdonságaikkal. Szóval van látnivaló bőven, csak kevés erre néhány óra. Biztos így vannak ezzel a látogatók is, hisz nincs lötyögés, sé- tálgatás, komissiózás, mindenki sietősre fogja lépteit, hogy sok helyre eljuthassanak. így aztán hiába erőlködik, hiába énekel az egyik színpadon a tévéből és a rádióból jól ismert sztár, itt most nem ő a fő látványosság. Már az ünnepélyes megnyitó után rengetegen tolonganak a B- pavilonban, ami leginkább egy világméretű boszorkánykonyha raktárához vagy bemutatóterméhez hasonlítható, ugyanis a vegyipar ott sorakoztatja fel megvalósult termékeinek ezreit. A standok között szerényen bújik meg megyénk egyik ipari nagy- vállalatának, a Tiszamenti Vegyiműveknek kiállítási területe. A különböző formájú üvegtégelyekben zöld, sárga, fehér, drapp színű áruféleségek - mind-mind másféle terméket takarnak. Van itt kénsav, kriolit, kevert műtrágya, élelmiszeripari foszfát és még hosszan sorolhatnánk. Széllel szemben... Ahogy nézelődöm, mellém lép Vécsey Zoltán, a nagyüzem kereskedelmi vezérigazgató-helyettese. Szóba elegyedünk.- Hoztak-e valami új terméket a BNV-re?- Vadonatúj dolgaink nincsenek - válaszolja. - Ami viszont újdonságszámba megy, hogy élelmiszeripari foszfátjaink iránt továbbra is nagy a kereslet itthon és külföldön egyaránt. Persze ennek a bevezetése nem tegnap történt, de azt sem szabad elfelejteni, hogy tulajdonképpen egy bizalmi termékről van szó, hisz ezeket húsba, sajtba, tejbe, üdítőbe, sütőporba keverik és nem mindegy, hogy mit eszünk meg. Lassan, de biztosan azért nő a kereslet, amit bizonyít az is, hogy két évvel ezelőtt itthon 100-150 tonnát, külföldön pedig mindössze 10-20 tonnát tudtunk eladni. Tavaly pedig már 1400-1500 tonnát értékesítettünk belföldön, exportra pedig 200 tonna ment el.- Köszönhető-e ez a vásáron való állandó jelenlétüknek?- Ezt egyértelműen nem állítanám, de hogy része van benne, az szinte biztos. Itt találkozhatunk partnereinkkel, meghallgathatjuk véleményeiket és igényeiket, s ennek igyekszünk megfelelni. Nézze, egy ilyen jellegű vásáron nemcsak új külföldi partnerekkel jövünk össze, hanem a már meg- lévőekkel is. Keressük az együttműködés lehetőségeit például a műtrágyagyártás területén. Hisz ha csatlakozni akarunk az Egyesült Európához, tudomásul kell vennünk, hogy a nagy nyugati cégek igenis piacnak tekintik Magyarországot. Ebben az esetben két lehetőségünk marad, vagy kirakjuk a nemzeti zászlót, döngetjük a mellünket és közben szépen tönkre megyünk. Ugyanis ha a külföldi multinacionális cégek eldöntötték, hogy termékeikkel megcélozzák a magyar piacot, akkor meg is teszik. És mi nem tudunk velük sem árban, sem pedig minőségben versenyezni. Ezt mindenképpen ki kell kerülnünk. Tehát velük együtt és segítségükkel - ez a második lehetőség - kell megmaradnunk a hazai piacokon, mert ismeri ugye a mondást: Széllel szemben... nem lehet. Nos, az ilyesféle együttműködési lehetőségek kiaknázására mindenképpen alkalmat nyújt ez a vásár. Unokáink is látni fogják Ebben maradunk, s amikor kilépünk a pavilonból, megcsap bennünket a hőség. Már a tömeg is nagyobb. Nemcsak az utak, hanem a parkok is zsúfoltak, s olykor-olykor nyugati márkájú, bősz benzinbikák rontanak a gyalogosokra. Nincs levegő, az autók mind fölzabálják az oxigént. Mi azért kitartóan baktatunk tovább. Lehet, hogy már behunyt szemmel is eltalálnánk a SZOTÉV standjához, hisz évek hosszú sora óta ugyanazon a helyen mutatják be termékeiket, amelyek között most újat is láthatunk.- Hát igen - mutat Barsy Lajos, a SZOTÉV Ipari és Építőipari Részvénytársaság kereskedelmi igazgatója egy széfjén megmunkált, világos színű konyhabútorra - ez' nemcsak azért újdonság, mert ez az első, hanem azért is, mert az egész természetes alapanyagból és fából készült. Nem tudjuk még, hogy itthon lesz-e igény irántuk, de az már most látszik, hogy nyugatról sokan érdeklődnek. Az ára igaz egy kicsit borsos - 50 ezer forintba kerül -, de erre a bútorra nyugodtan rá lehet mondani, hogy még az unokáink is látni fogják, mert nem esik szét, nem lazul ki, nem pen- deredik föl a széle. Nem én, nem ő, nem ti, hanem mi együtt S amikor néhány perc múltán vásári jelenlétük fontosságára terelem a szót, beszélgetőtársam így reagál:- Mi itt vagyunk, sőt 30 négyzetméterrel nagyobb területen állítunk ki mint tavaly. Tehát nem vissza, hanem előre menekülünk, s mindaddig ezt tesszük amíg lesz miből. A reklám-propagandára szánt összeg durván fogalmazva, nálunk egyenlő a bérköltséggel. Mert ahogy fizetést kell adnunk az embereknek, ugyanúgy a reklámot is támogatjuk, mivel e nélkül nincs piac és akkor hiába akarnánk, bért sem tudnánk fizetni. Egyik következik a másikból. Lehet akár egy szupervállalatról is szó, ha bemenekül a csigaházba, nem ismeri meg senki. Szóval ki kell jönni és először is a cégnek magát kell eladnia, utána pedig a termékét. Ez pedig reklám nélkül nem megy. Tudja, ha szombatonként kimegyek a szolnoki zöldségpiacra, nemcsak a zöldhagymát, a krumplit vagy azt nézem meg amit venni szeretnék, hanem aki mögötte áll, azt is. S ha valami miatt nem tetszik az illető, lehet, hogy meg sem veszem az áruját, hiába szép. Én legalábbis így vagyok vele. A karcagi birkacsárdával átel- lenben található a Nagykunsági Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság kiállítási területe, ahol különböző gépek, berendezések láthatók. Az idei BNV-n kétségkívül ők érték el megyénk vállalatai közül a legnagyobb sikert, ugyanis két BNV-díjuk és egy nagydíjuk mellé - hogy ez utóbbi se árválkodjon tovább magában - szárító berendezésükért most újabb nagydíjat kaptak.- Hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis egy alapvetően erdőgazdálkodással foglalkozó cég miért kezd bele a gépgyártásba? - teszem fel a kérdést Török László vezérigazgatónak.- Tulajdonképpen onnan indult az egész - kezdi -, hogy dolgozunk a cégnél kétezren és valamiből meg kell élnünk. Minden erdőgazdaságnál - így nálunk is - vannak javító bázisok, s eleinte csak saját gépeinket javítottuk ott, aztán szép lassan nekiláttunk a szárító berendezések gyártásához is. Szerencsére találkoztunk a törökszentmiklósi Rutin GMK tagjaival, akik gépek, berendezések tervezésével, fejlesztésével foglalkoznak és összefogtunk. Ennek az eredménye ez a szárító, ami most BNV nagydíjat kapott.- Hamar István barátommal együtt álmodtuk papírra és fejlesztettük ki ezt a berendezést - meséli Szőnyi Péter, a Rutin GMK egyik vezetője. - Ám mindebből semmi sem lett volna, ha nincs ez az együttműködésünk a NEFAG-gal. Már ezért érdemes volt élni, dolgozni, hogy elkészült ez a berendezés és ilyen sikere van.-Áfát eddig is szárítani kellett, mi ebben a termékben az újdonság?- Jobb a térkihasználása, mint az ehhez hasonló szárítóké.- Véleménye szerint van-e valami titka mostani sikerüknek?- Nézze, az az ember, aki egyedül akar megcsinálni mindent, biztos, hogy nem boldogul. Ebből aztán következik: hogy nem én, nem ő, nem ti, hanem mf együtt. Tehát össze kell fogni, és ha igyekszik mindenki tudása legjavát adni, tikkor a siker sem marad el - mondja búcsúzóul, s az éppen odaérkező újabb érdeklődők felé fordul. Ballagunk tovább. Eladók és vevők, érdeklődők és kíváncsiskodók mozgó panoptikuma nyüzsög, hullámzik, zsibong. Üzletek köttetnek, de itt az a nótabeli félpénz még egy kólára sem elég. Szerencse, hogy kollégám fényképezőgépét, s jegyzetfüzetemet meg toliamat azért nem akarta megvenni senki. Nagy Tibor Fotó: Mészáros János
