Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-12 / 29. szám
6 Nemzetközi körkép 1990.MAJUS 12. " Megdöbbentett a nyílt nemzetiségi gyűlölet" - nyilatkozta a kijelölt új főváros polgármestere A középkori szerb sas, koronával Miután a szlovéniai és a horvátországi szabad demokratikus választásokon a nemzeti jellegüket erőteljesen hangsúlyozó jobbközép pártok győztek és abszolút parlamenti többséghez jutottak, Szerbiában zászlót bontott a kommunistaellenes nézetekkel, nacionalista és monarchista beütésekkel jelentkező Nemzeti Megújhodás Pártja. Szerbiában, félhivatalos közlések szerint, ez év őszén kerül majd sor a többpárti választásokra. Ezeken - ha működését engedélyezik - a legkomolyabb politikai erő kétségkívül a Szerb Nemzeti Megújhodás Pártja lesz. Taglétszáma már most megközelíti a 400 ezret. A párt a közép-szerbiai Topolán megártotta tisztújító közgyűlését és elfogadta programját. Mirko Jo- vicsot megválasztotta elnökének, programja pedig az országhatárokon túl is figyelmet érdemel. A program kimondja, hogy a Szerb Nemzeti Megújhodás Pártja elsősorban a parasztok és a nők pártja, majd leszögezi: a szerb nép nem fogja megengedni önálló hor- vát, bosnyák és macedón állam létrehozását azokon a területeken, amelyeken szerb katonák ontották a vérüket. Ez egyértelműen a jugoszláv tagköztársaságok mostani határainak kiigazítását, illetve Cma Gora, Macedónia és Bosznia- Hercegovina Szerbiába történő beolvasztását jelentené. „Szerbia sohasem zuhant olyan mélyre, mint Joszip Broz Tito uralkodása idején - áll a dokumentumban - ezért a szerb kommunistákat többé nem tekintjük szerbeknek.” Érdekes a programnak a nemzetiségekkel foglalkozó része. Ez kilátásba helyezi, hogy az ország minden nemzetiségének egy-egy képviselője lesz a parlamentben (tehát a közel kétmillió albánnak és a félmillió magyarnak is), és a nemzetiségek „ugyanolyan jogokkal rendelkeznek majd, mint a világ legdemokratikusabb államaiban”. A dokumentum kiemeli: A Szerb Nemzeti Megújhodás Pártja szorgalmazni fogja, hogy Magyar- ország, Bulgária, Németország, Horvátország és a Vatikán háborús jóvátételt fizessen Szerbiának. A Szerb Nemzeti Megújhodás Pártja, amely magát a szerb nép jövőjének és lelkiismeretének nevezi, síkraszáll az önálló rendőrséggel és hadsereggel rendelkező Szerbia, Horvátország és Szlovénia olyan konföderációjának a megteremtéséért, amely az elszakadás jogát is rögzíti. Ez az állam többpártrendszerű parlamentáris királyság lenne, amelyben a király nem gyakorolná végrehajtó hatalmát. Az ország fővárosává Prizrent termék meg. Az állami címerben a középkori szerb dinasztia, a Ne- manjicsok kétfejű fehér sasát helyeznék el, tetején az 1903-1921 között uralkodott Petar Karagyor- gyevics király koronájával. A topolai zászlóbontásról csak töredékes információk kerültek nyilvánosságra. A városka tanácselnöke, Ilija Markovics azonban a belgrádi Borbának adott nyilatkozatában így jellemezte a hangulatot: „Megdöbbentett az a nyílt gyűlölet, amely a közgyűlésen a magyarokkal, horvátokkal és kommunistákkal szemben megnyilvánult.” A Start című zágrábi hetilap legújabb számában közölte Mirko Jo- vics nyilatkozatát. Az elnök nem köntörfalaz. Leszögezte:,, Szlobo- dan Milosevics (a szerb köztársasági elnökség elnöke) többé nem élvezi a támogatásunkat. Szerbiában ma már egyetlen olyan teherautó sem látható, amelyen ki lennének ragasztva a fényképei. Ez a tény önmagáért beszél. Most már nyílt kártyákkal folyik a játék. Kizárt dolog, hogy Milosevics ma akár egyetlen szerb nacionalista támogatását is élvezi. Mi arra törekszünk, hogy Szerbiában megszűnjön minden, ami szocialista. Nem titkoljuk, hogy jobboldali szerb nemzeti párt vagyunk. Milosevics menjen oda, ahova akar, végezze a maga munkáját, a Nemzeti Megújhodás Pártja egyetlen tettét sem fogja üdvözölni. Minket a szocializmus nem érdekel.” Márkus Gyula (Belgrád) A Moldvai SZSZK-ból a határt jelző drótkerítést átlépve románok tízezrei mentek át szovjet területre május 6-án, amikor a határok egy napig tartó megnyitása idején barátsági találkozókat rendeztek a románok lakta településeken. A nyolc átkelőhelyen csaknem egymillióan éltek a kivételes alkalommal. Merénylők és áldozatok A világ viszonylag hamar napirendre tér afelett, ha Latin -Amerikából sikeres merényletről érkezik hír. így volt ez a legutóbb is, amikor Kolumbiában már a második baloldali elnökjelölt lett gyilkosság áldozata. E kontinens messze van, az erők, így a kábítószer-maffia erői titokzatosak. No de Európában, a magát büszkén civilizált világnak nevező térségben, ott hogyan lehetségesek az ilyen merényletek? Igaz, Oskar Lafontaine, a nyugatnémet SPD alel- nöke és kancellárjelöltje, a legutóbbi majdnem-áldozat azóta már haza is ment a kölni kórházból. „Nem olyan fából faragták” - mondta büszkén az egyik szociáldemokrata politikus a merénylet másnapján, hogy aztán hozzátegye: nagy szerencse volt, millimétereken múlt csak az élete. A közvéleményt azonban még mindig foglalkoztatja az eset - amit mellesleg egy másik is követett: Bécsben, Helmut Zilk polgármester ellen -, s próbálnak általánosítani a korábbi támadásokból. Adelheid Streidel, a virágcsok- ros merénylő bomlott elmeállapotához nem fér kétség. S ha ez valakit megnyugtat, ahhoz sem, hogy neki tulajdonképpen teljesen mindegy volt, ki az áldozat. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, ám valami feltűnhetett a nyugatnémet tévé operatőrének, aki hosszan pihentette kameráját még Lafontaine beszéde közben az átszellemült tekintetű hölgyön - másnap a vissz- szajátszásokban sokszor láthatták az ARD nézői a hallgatóság soraiban az akkor még csak „reménybeli merénylőt”. Lehet filozófálni azon, vajon miféle biztonsági szolgálat ez? No de egy autogramot kérő ártalmatlan hölgy virágcsokorral, rajongó tekintettel, persze hogy átjut a legmarconább testőrségen is. (Igaz, a Der Spiegel cikkében idéz egy szömyülködő újságírót, aki Saarbrücken sétálónegyedében pillantotta meg pár héttel ezelőtt a békésen sétáló Lafontaine-t, majd egy zsúfolt szupermarket pénztára előtt kígyózó sorban, nem testőrök, hanem barátnője társaságában...) És az is igaz, hogy amikor 1989 november 30-án a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egyáltalán nem elmebeteg terroristái páncélozott Mercedesével és testőreivel együtt felrobbantották Alfréd Herrhau- sent, a Dresdner Bank elnökét, egyértelművé vált: tökéletes biztonság pedig nincs. Az NSZK-ban az elmúlt húsz évben inkább terroristák állnak a merényletek mögött. (Igazi politikai okot csak egyszer jegyeztek fel, amikor 1973-ban Gustav Heinemann akkori elnököt érte támadás.) A rafinált, korszerű technikával „dolgozó” támadók ellen már sikerült kialakítani valamiféle védekezést, ám az őrültek ellen szinte tehetetlen a biztonsági szolgálat. Amikor szó esik a biztonsági szolgálatról, érdemes emlékezni arra, hogy Indira Gandhi merénylője - 1984-ben - éppen testőrségéből került ki. S Anvar Szadat egyiptomi elnököt is saját hadseregének fegyveresei ölték meg. Ezek, persze, a színtiszta politikai gyilkosságok - nem ugyanaz a kategória tehát, mint a Lafontaine elleni merénylet. Ami a merényletek hazájának tekinthető Amerikát illeti, sokan úgy vélik: az elnökgyilkosok többsége még akkor is inkább az elmebeteg kategórióba sorolható, ha a nyomozás azután többször is politikai indítékot próbált kimutatni. (11 amerikai elnök ellen kíséreltek meg gyilkosságot; öt esetében sikeres volt a támadás). Elmeháborodott volt a legutóbbi elnöki merénylő, John W. Hinckley is, aki 1981-ben Ronald Reaganre lőtt; ő az általa bálványozott színésznőnek, Jody Fostemek akart imponálni. S hogy elmeállapota miatt felmentették a tárgyaláson, azt akkoriban a Newsweek című hetilap „az elmebaj diadalának” nevezte. Ha csak az elmúlt évtized nevezetes merényleteiből próbálunk általánosításokra jutni, aligha hagyható ki az ifjú török, Mehmet Ali Agca támadása II. János Pál pápa ellen. Őrült lett volna, vagy maga A téglavetők és a tikárnők csak idejüket pazarolják Magyar bevándorlás - dél-afrikai szemmel Az utóbbi hónapokban magyarok ezrei töltöttek ki kérdőíveket, különböző hivatalos papírokat a Dél-Afrikai Köztársaság bécsi nagykövetségén, hogy kivándorolhassanak e távoli országba új otthont és jól jövedelmező munkát remélve. De hogyan látják a helyzetet a „másik oldalon”, a potenciális befogadó országban. Hamisít Mclndoe, a liberális irányzatú fokvárosi lap, a Sunday Times munkatársa, néhány nem érdektelen körülményre hívja fel a lapban megjelent cikkében a figyelmet. „Fokváros. Elég egy pillantást vetni a dél-afrikai újságok álláshirdetési rovataira, hogy lássuk milyen szakemberhiánnyal küszködik az ország. Nem meglepő tehát, hogy a dél-afrikai Bevándorlási Hivatal tisztviselői égből jött áldásként üdvözölték a keletnémetek ezreinek kivándorlását.és általában a közép-európai politikai reformokat követő utazási könnyítéseket. Az 1980-as évek közepétől gyülekező politikai viharfelhők sűrűsödése óta dél-afrikaiak ezrei, főleg fehérek és szakképzettek „szavaztak a lábukkal ’ ’, azaz elhagyták a Dél-Afrikai Köztársaságot, hogy új hazát keressenek Ausztráliában, Nagy-Britanniában, Kanadában vagy az Egyesült Államokban. A politikai feszültségek enyhülése láttán néhányan visszatérnek ugyan, ám a délafrikai gazdaságban a szakképzett munkaerő hiánya okozta űrt korántsem tudják kitölteni, hiszen az már az elvándorlás kezdete előtt is jelentős volt. Egyelőre azonban nyitott kérdés, mennyiben jó hír ez azoknak a magyaroknak, akik ezrével állnak sorban a Dél-Afrikai Köztársaság bécsi nagykövetsége előtt. Pretóriában csak a benyújtott kérelmek töredékével foglalkoztak eddig érdemben. A belügyminisztérium illetékes tisztviselője szerint 1990 első negyedévében mindössze hét állandó letelepedést kérő folyamodványt fogadtak el - tanulmányozásra. 1989 augusztusa és decembere között hat magyar bevándorló telepedett le, véletlenül ugyanannyi, mint 1988 hasonló időszakában. A legtöbb problémát az okozza, hogy a leendő bevándorlóknak állásajánlattal kell rendelkezni még megérkezésük előtt. „Ráadásul nem is akármilyen ajánlattal” - mondja Michel Scharfy (Sárfi Mihály), aki Budapesten született ugyan, de az 1956- os forradalom bukása óta dél-afrikai üzletember. „Vegyészmérnökök, szerszámkészítők könnyen bejuthatnak. De például téglavetők és titkárnők csak az idejüket pazarolják a próbálkozással. Minden attól függ: van-e szükség itt a jelentkezőre.” Azoknak, akiknek jól menő szakképzettsége van „a lehetőségek országát” könnyen megtalálhatják másutt is, például Ausztráliában vagy Kanadában. Ennek tudatában a pretóriai kormányzat Hongkong vonatkozásában például már enyhített a bevándorlási szabályokon - nem ragaszkodik az előzetes állásajánlathoz - hogy becsábítsa a magasan képzett kínai munkaerőt, amely menekülni akar a brit koronagyarmatról még mielőtt azt 1997-ben visszacsatolják Kínához. Dél-Afrika fekete szakszervezetei élesen tiltakoznak az ilyenfajta, bevándorlást ösztönző intézkedések ellen. Számukra az apartheid (faji megkülönböztetés) politika következtében örökölt alacsony szakképzettség amúgy is azt jelenti, hogy az ország 38 milliós fekete többsége a rosszul fizetett, szak- képzettséget nem igénylő munkakörökben dolgozik, míg a vezetői, menedzseri állások 90 százalékát a fehér kisebbség tölti be. A bevándorlók öt év után jogosultak állampolgárságra, így sok feketebőrű dolgozó látja úgy, hogy az „importált” fehér munkaerő csak tovább hosszabbítja az apartheid-rendszer életét. Ezzel párhuzamosan Budapest és Pretoria diplomáciai kapcsolatainak fokozatos kiépülése várhatóan erősen megnöveli majd a magyarok érdeklődését Dél-Afrika iránt. Scharfy, akinek az ügynöksége Fokvárosban műszaki szakemberek elhelyezésével foglalkozik, már fel is vette a kapcsolatot Budapesttel, hogy előzetes felméréseket végezhessen a kivándorolni szándékozók szaktudását illetően. „Naponta kb 50 levelet kapunk, és a jelentkezők többsége „piacképesnek” látszik” - mondja. A szakképzett magyar munkaerő „eladhatóságát” valószínűleg nem fogja túlságosan befolyásolni, hogy egyre nagyobb számban térnek vissza azok a dél-afrikai fehérek, akik a forrongó 80-as években riadtan szétfutottak és elhagyták az országot. A tömeges kivándorlás 1986-ban tetőzött, amikor 14.000- en mentek el. A fekete városrészekben ekkor tombolt az erőszak, az ellenzéki aktivisták ezreit tartóztatták le és Botha, volt államelnök bevezette a rendkívüli állapotot. Ma sem tudni, hogy pontosan hányán hagyták el az országot. Az idén márciusban a parlamentben elhangzott, hogy 1984 óta legalább százezer ember csak úgy „elillant”, mert hivatalosan nem is jelentették be szándékukat. Ezek között nyilvánvalóan ezer és ezer fiatal, jólképzett szakember is volt, akiket a bizonytalannak ítélt politikai és gazdasági jövő miatti aggodalom késztetett hazájuk elhagyására. „Nem volt vagyonuk - ingatlanuk, bankbetétjük -, amit értékesítsenek, magukkal vigyenek, így nem volt szükség hivatalos formaságokra”- mondja Ken Andrews a Demokrata Párt parlamenti képviselője „Magukkal vitték azonban eszüket, képességeiket, ambícióikat, és távozásukkal pótolhatatlan veszteséget okoztak az országnak” - fejeződik be a dél-afrikai újságíró cikke. A fenti szavak baljós csengésének visszhangoznia kellene azokban a magyarokban, akiket még nem kapott el a kivándorlási láz. Schweizer Klára is áldozat? A szálak mindenesetre egyre jobban összekuszálódtak, s csak remélhető, hogy a kelet-európai titkok leleplezése - a bolgár titkosszolgálati adatok nyilvánosságra kerülése révén - segít valamiféle tisztánlátásban. De mi lebbentheti fel vajon az évtized másik megrendítő merényletének titkát? Olof Palme, a svéd szociáldemokrata vezető meggyilkolása óta több mint négy év telt már el, s ha véletlenül akadt is valami nyom - néha ugyancsak meghökkentő utalásokkal, a nemzetközi fegyverkereskedelem, a kurd szabadságharc és ki tudja mi minden belekeverésével - az eddig mind hamisnak bizonyult. Tanulság? Legfeljebb az, hogy merényletek pedig voltak, vannak és minden bizonnyal lesznek is. A biztonságiak tanulmányozhatják a teendőket, próbálhatnak következtetéseket levonni laikusok és szakemberek az eddigi esetekből - a siker meglehetősen kétes. A Die Presse című osztrák lap nyugatnémetországi tudósítója döbbenten írta a minap: arra számított, hogy a történtek után csak sokszoros ellenőrzésen át lehet majd bejutni az SPD rendezvényeire. Ehhez képest még az igazolványát se kérték el azon a dortmundi választási gyűlésen, amelyen ott volt a párt teljes vezérkara. Leszámítva, persze, Ős- kar Lafontaine-t, akinek egyelőre az ellene elkövetett merénylet után szigorú pihenést írt elő az orvos. Szászi Júlia Ptzenben amerikai zászlók sokaságát tűzték le az újonnan felavatott amerikai katonai emlékmű melletti parkban, amikor több mint negyven év után először emlékeztek meg történelmi jelentőségéhez méltóan Csehrikai felszabadításáról.
