Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)

1990-04-14 / 7. szám

Néplap 1990. ÁPRILIS 14. A Tisza Fotó: Tarrpai Szombati jegyzet A győztes is veszíthet Garázdák a buszon, az életben Az utolsó járat lajdonukat képező létesítményt. így akár az is elő­fordulhat, hogy a több mint száz vízilabdázónak otthont adó Damjanich uszodát ősztől egy nyugati jégrevű veszi birtokba. Kissé elgaloppíroztam, de mentségemre legyen mondva, a sportvezetőkkel tartott napi kapcsolat, a kilátástalannak ítélt jövőjüket elpanaszoló sporto­lók megnyilvánulásai oltják belém a szkeptikus hangulatot. Pedig a választási harcok vége felé egy-egy markáns párt reményt keltőén a hazai sportélet átszervezésének programját is beleszőtte kortesbeszédébe. Mi több, közülük a két legna­gyobb, konkrét tervezetét is papírra vetette. Gyar­mati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilab­dázó, és mint a montreali aranyérmes együttes szö­vetségi kapitánya az MDF képviselőjeként, a Nem­zeti /nép/Sport hasábjain arról beszélt, ők jobban tudják, hogy mennyire jelentős kérdés az ifjúság fizikai és lelki állapota. Úgy gondolom könnyen veszíthet a győztes, ha tervezetének kidolgozásánál figyelmen kívül hagyja a vidéki városok és falvak önkormányzatainak véleményét. Mivel a sportot egyénre nézve életszükségletnek, a nemzetre nézve pedig létkérdésnek is felfoghatjuk, nemzetünk új­jászületésének, felfrissítésének fontos eleme lehet a vidék, a megtépázott falu és tanyavilág. Az elmúlt évtizedek falusi sportéletéből nagyon hiányzott az alulról jövő kezdeményezések felkarolása, ezért a vidéki ifjúság döntő többsége komor, eseményte­len, ingerszegény, szürke életet élt. Magárahagya­­tottságában sok negatív szokást honosított meg. A még meglévő, központilag szervezett sportéletünk mellett, nagyon fontos lenne a városrészek, faluvé­gek, iskolák közötti időszakos versengések felele­venítése. Véleményem szerint ez mindnyájunknak hazafias kötelessége. Ennek nem lehet akadálya felszerelés, sportpálya vagy tornaterem hiánya, mert népünknek sorsa dőlhet el a test és a lélek újjászületésén. Enélkül az előttünk álló feladatok­kal, még külső segítséggel sem tudunk megbirkóz­ni. Számos egyesület idáig csak a minőségi sporto­lók csúcsteljesítményekre való felkészítését igye­kezett a maga módján feladatának tekinteni. A mi kis országunk a sporton keresztül maradandó hímevet szerzett magának, sőt voltak idők, amikor a sport volt hazánk egyetlen "diplomatája". Világ­hírű bajnokaink nemegyszer, első követekként tet­ték lábukat idegen földre, ezért testkultúránk felvi­rágoztatása a népek közötti barátság fontos eleme. Megtartani és alapjait átépíteni mindnyájunk köte­lessége. Az elmúlt évtizedek testet és szellemet romboló hatásait a sport lassan háttérbe szoríthatja, és ezáltal friss energiákat szabadíthat fel az újjáépí­téshez. Figyelnünk kell az új időkre, célunk közös: egészséges nemzeti erővel leküzdeni a nehézsége­ket, amelyekhez embert próbáló teljesítményekre lesz szükség, és akkor a dicsőségnek is vala­mennyien részesei lehetünk. A motor leállt. A közlekedési lámpa zöldre váltott, de az autó­busz nem indult. "Petikém, mi lesz, gyerünk már!" - szólt valaki hátulról. A jármű mögött türelmet­lenül dudáltak. Bugyi Péter már nem hallotta. Eszméletét vesztette, rádőlt a kormányra. Pár évvel a nyugdíj előtt a szíve mondta fel a szolgálatot. A tragédia Szólnokon, egy rosszkedvű hétfő reggelen, a Pólya Tibor út-Zagyva-híd keresztező­désében történt. A vizsgálat lezá­rult, az eset azonban elevenen él a szemtanúkban, a hozzátartozók­ban. Mire beszállították a kórház­ba, az 57 éves nagyapát az újra­élesztési kísérlet ellenére sem tud­ták visszaadni az életnek. A halált közvetlenül előidéző ok: szívro­ham. . Harminc éve lépett be a Jászkun Volánhoz. Szolgálati ideje javát a kormány mögött töltötte. Több mint félmillió kilométert vezetett balesetmentesen.- Annyira törekvő, szorgalmas volt - rebegi könnyes szemű özve­gye. - Ment szegény mindig. Saj­nos ez lett az eredménye... Szakmai ártalom? Népbetegség vagy egyéni tragédia? Esetleg máshol keresendő a halál oka? Repül a kazetta Azon a bizonyos szombat estén, amikor B. Péter ki tudja már ha­­nyadjára indult Martfűről Szol­nokra, hogyan is gondolhatta vol­na, hogy életéből alig több mint harminc óra van hátra. Felvett egy nagy csapat fiatalt, akik a diszkó­ból jöttek. Mint lenni szokott, volt közöttük olyan is, aki többet ivott a kelleténél. Egy fiatalember már ekkor kirívóan agresszíven visel­kedett. A csoport egy része leszállt a tiszaligeti megállónál, a többiek az autóbusz-állomásig mentek. Csak egy-két percig maradhattak, mert fordult a busz, negyed tizen­kettőkor indult Rákóczifalvára az utolsó járat. A "százlábú híd" előtti megállóban újból csatlakozott hozzájuk az imént itt leszállt kom­pánia. Eme érdektelen, mindenna­pi est csak ezt követően vált abnor­málissá. A fiúk közül néhányan felfűtött, indulásra kész mozdonyként visel­kedtek. Látszott, már régóta heví­tette őket az alkohol. Hamar "bein­dultak". Az egyik utas bátorkodott szólni a buszvezetőnek, hogy hátul randalíroznak. Ő hátrament, ám a szóváltás közben az egyik szilaj legény beült a vezetői ülésre, akit aztán kihúzott onnan, s letuszkolt a járműről. Mint mondják, vala­hogy visszaszállhatott, s a többiek­kel együtt egy darabig nyugton maradtak. Átkozottul kínos dolog ilyen esetekben utasnak, buszvezető­nek, embernek lenni. Kutyaszorító helyzet, hisz kitérni, menekülni előle menet közben képtelenség. Félelmünkben ilyenkor sajnos haj­lamosak vagyunk még arról is megfeledkezni, hogy - ha elegen vagyunk - együttesen eredménye­sen léphetünk fel a vandálok ellen. A repülőteret elhagyva a hazafe­lé tartó húsztagú társaság koráb­ban is legelevenebb embere, egy sorkatona, már nem bírta tovább türtőztetni féktelen indulatait. Be­ült a kalauzülésre, kitépte a pénz­tartó kazettát, és kivágta az Ikarusz 280-as ablakán a sötét alföldi éj­szakába. A jármű hátsó részén ki­tört egy jobb és egy bal oldali ab­laküveget, majd páratlan bátorsá­gában úgy belevágott az egyik lámpabúrába, hogy elkezdett vé­­rezni a keze. E "harci események" már a rákóczifalvai Nádas vendég­lő magasságában történtek. B. Péter a szemben lévő megál­lóban maradt, nem engedte ki­szállni az utasokat, zárva hagyta az ajtókat. Mire azonban a rendőrök megérkeztek, kifeszítették őket, már senki sem volt a buszon. Ha­zamentek a legények. A kárt nyolc-kilencezer forintra becsül­ték. Anyagiakban... Mi következünk? Százszor tudatosított tény, hogy ugrásszerűen megnövekedtek az erőszakos, agresszív cselekmé­nyek. Az is közismert, hogy a rend fenntartására kevés a pénz. Köz­ben - egyelőre csak esténként - félünk a buszon, félünk az utcán. Az éjszakában nemzeti hősünk szobrát döntik le (állítólag autóval húzták el!), a lakótelepek parkjai­ban meg emberi mivoltukból ki­vetkőzve viselkednek egyesek, cá­folva mintegy, hogy maguk mögé tudnák utasítani az evolúciós lánc minden egyedét. Bizonyára van­nak olyanok, akik valamilyen for­mában hajlandók lennének hozzá­járulni a közbiztonság javításához. Azt nem lehet várni, hogy mindent felülről oldanak majd meg. A pa­ternalista rendszert ugye végleg szeretnénk meghaladni. A kárval­lottnak szerintem teljesen mind­egy, hogy milyen típusú, központi vagy helyi irányítású rendőri szer­vezet keríti kézre a bűnöst, és védi a közbiztonságot. Nem tudni még, hogy az önkormányzatoknak mi­lyen jogaik és lehetőségeik lesz­nek ebben a kérdésben. A szakem­berek dolga kidolgozni új módsze­reket. Az állampolgárok érdeke a biztonság. Külön-külön nem tud­juk magunkat megvédeni. Minden buszon nem ülhet egy rendőr. Csak közösen tehetünk valamit. Ezúttal én is a Nádasnál szállók le. Ahogy távolodom a főúttól, úgy vesz körül egyre jobban a falusi nyugalom. A virágba borult fák óriási színes buborékokként sze­gélyezik utamat. Nemcsak az idő múlása miatt pukkannak szét, hul­lik el szirmuk. Az erős szelet sem bírják. Az özvegyhez megyek A nagyközség szélén álló ház­ból Bugyi Pétemé jön elő. Kedve­sen fogad, pedig hívatlan látogató vagyok. Fájdalmas emlékeket ka­varok fel. Miért is csinálom? - kér­dezem magamtól. Azért talán, mert hiszek abban, hogy az emberek olykor ösztönö­sen megérzik a történések közötti összefüggéseket. Az egymáshoz igazán közelállók szavak nélkül is megértik a másikat. A néhai busz­vezető felesége, lánya állítja, hogy a család feje még most is élne, ha nem történik meg a szombat esti inzultus. Vajon tényleg így van-e? Szívére vette- Kizártnak tartja, hogy egy ilyen lelki megrázkódtatás szívin­farktushoz vezet, mégha egy nap el is telt közben? - kérdezem attól a főorvostól, aki Bugyi Péter meg­mentésével próbálkozott.- Egyáltalán nem kizárt, hogy egy erős stresszhatás ezzel a kö­vetkezménnyel jár - kapom meg a választ. - Mindehhez persze hoz­zátartozik az is, hogy az elhunyt­nak nagyon komoly szívbetegsége volt. Nagy hibát követnék el, ha azt állítanám, hogy közvetlen kapcso­lat volt a szombat esti és a hétfő reggeli események között, viszont nem is zárható ki egyértelműen. Elképzelhető, hogy ha a szívin­farktusok okát ilyen módszerrel próbálnánk megtalálni, akkor a fél ország egymásra mutogatna. A du­haj fiatal csak garázdaságért bün­tethető.- Nem bírtuk rászedni - meséli Bugyi Pétemé -, hogy elmenjen az orvoshoz. Fulladt, ha meg a kert­ben dolgozott, akkor meg szakadt róla a víz. "Mama - mondta nekem -, nem érzem jól magam. Olyan fáradt vagyok." Már nagyon várta, hogy nyugdíjba mehessen. Majd harminc éve vezet. Vezetett... - ja­vítja ki magát elcsukló hangon.- Máskor is történt vele hasonló eset?- Nem, de mindig mondta, hogy miket csinálnak ezek az emberek. Sok gondja volt ezzel a martfűi hosszú járattal. Nem mer ezeknek a garázdáknak senki szólni, mer’ úgy lehet, agyon is ütnék az em­bert. Akkor, szombat este, Szol­nokra még bevitte a buszt, csak hajnal háromra ért haza. "Jaj, apa, hol voltál?" - kérdeztem tőle. Nem bírtam aludni. Arra gondoltam, hogy valami történt vele. Tudja, mostanság annyi mindent hall az ember. Vasárnap aztán kiment a főúthoz, a falu határába, megnéz­ni, hogy hátha talál még valamit. Az is bántotta, hogy ez nem az ő kocsija volt. Láttam rajta, hogy na­gyon a szívére vette a történteket. Ez is hozzájárult a halálához. Szurmay Zoltán Angol közmondás szerint az erős férfi olyan mint a vízár: j utat tör magának. 1 Az egyetemes sport­­TM élet sem kivétel ez alól. Napról napra tapasztalható, hogy a technika vívmányait felhasználva a világrekordok sorban adják át egymást megdöntve a múltnak, és vonul­nak be a sporttörténelem aranykönyvébe. Ha szülőhazám sportolóinak jelenlegi helyzetét szemlélem, bevallom egyre jobban eltávolodni lá­tom legjobbjainkat a világ élvonalától, pontosab­ban a lemaradásból eredő távolságot ítélem lassan behozhatatlannak. Bizonyára sokakból még indula­tokat is kiválthatnak aggályaim, sőt, azokkal mit sem törődve harsogják: "van ennél most fontosabb is". Nos, az így gondolkodókkal máris duplán nem értek egyet. Jól tudom, a pártállamot fokozatosan le kellett bontani, és ez elég babramunkának tűnik, mondhatnám úgy is, sokáig tart. De azt nem mondta senki, hogy eközben a hazai sportélet feltételeit, szinte a nullára kell redukálni, mert hát egyszerre bontani és építkezni - ki látott még ilyet? A "mun­ka" során temérdek vádaskodásnak lehettünk szem- és fültanúi, emellett a nemzetgazdaság, az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem, a kultúra és az államigazgatás átszervezéséről, valamint a bűnül­dözés hatékonyabbá tételéről, unásig hallhattuk a különböző koncepciókat. De arról egy szót se, hogy mellette, és nem helyette, a sportolni vágyó ifjúság­ra milyen alternatívák várnak. Egyre kevesebbet lehet már a tejbe aprítani, egye­sületi vezetők a megmondhatói, a tavalyihoz képest mennyivel kisebb a vásárlóértéke kicentizett forint­jaiknak. Örülnek, ha felnőtt versenyszakosztályai­kat fenn tudják tartani, az utánpótlás gondjait vagy áthárítják a szülőkre, ha erre nincs mód, egyszerűen megszüntetik a jövő nemzedékének foglalkoztatá­sát. Állami támogatásról lassan már nem beszélhe­tünk, inkább arról lehet szó, hogy a felemelt társa­dalombiztosítási járulékkal visszájára fordult a helyzet és amolyan "a kocsit fogjuk a ló elé" alapon az egyesületek szurkolnak le hatalmas összegeket Állam Bácsi nagykalapjába. Az állami sportirányí­tás egyszerűen identitászavarokkal küzd. Kritikus a gazdaságeltartó képessége, nyílt programot még nem sikerült kidolgoznia a rendszerváltás és a gaz­dasági átalakulás idejére. Élelmesebb sportvezetők meglévő eszközeiket bérbe adva - például a MÁV MTE autóbusza bérfuvart vállal - próbálnak magu­kon segíteni, tehát olyasmivel kénytelenek foglal­kozni, ami nem szakmájukba vágó, de anélkül be­csukhatnák létesítményeik kapuit. Apropó, létesít­mények. E területen is különböző tulajdonformák mutatkoznak, az állami, az egyesületi, a vegyes és más magántulajdoni formák. Rendezetlenségük és az ingatlanárak emelkedése könnyen kény­szerhelyzetbe hozhatja az egyesületeket. Akként, hogy tőke hiányában más választás híján apport­ként, nem sportjellegű vállalkozásba fektetik a tu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom