Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-03 / 53. szám
1990. MÁRCIUS 3. 9 Irodalom, művészet---------------------------------------------Szentmihályi Szabó Péter: Kemény világ Ilyen kemény világba születtünk. Nem érdekel minket egy-két haláleset, még akkor sem, ha tömeges. Jól választottam? Kit érdekelhet? Temetésekre én sem járok el. A sajátomon majd pontosan megjelenek. Szikráznak a csillagok odafent. Fütök keményen. A múltat tüzelem el, a jövőért. Fent alszanak gyermekeim. ők még nem tudják, milyen kemény világ ez. Én is csak előre sejtem. Készítem lélekben a kőbaltát, mely lézerpisztolyra válaszol. V___________________________________ Rózsa Endre: Ima minden asszonyomért Elmehetsz most már panaszkodni, kivel etetted föl ifjúságod. Csókjaim benned kagylók lepik, halak fürkészik körbe ágyad. Futhatsz a siket Nagymedvéhez, a lepecsételt forrásokhoz, ahol megállsz, pőre szobor vagy, tüzrepkény kúszik combjaidhoz. Fekhetsz a földbe, a tenger alá - öledből éger nő az égnek, két melledből két hamvas gyertyán. Körükbe zárnak. Bennük élek. Bihari Klára: Nyílik az ajtó Kotlár ádázul gyűlölte a feleségét, minél inkább telt az idő, annál jobban. Talán a csendessége miatt, hogy nem ordítozott vissza, nem szitkozódott, nem fenyegetőzött. Az arcán, riadt mozdulatain látta, hogy fél tőle, s ez még jobban felbőszítette, különösen, ha már megitta a napi három pohár sörét. A riadtsága csak növelte fortyogó indulatát, de egyúttal kárörömmel és csiklandós jóérzéssel járó elégtételt is szerzett neki. Mégsem csillapította le az, hogy szidhatja, mocskolhatja, mert Irma megadása mögött valami akadályt gyanított, erős ellenállást, amit az ijedtség, az állandó félelem sem olvasztott el. És éppen ez volt az - különösen amikor már nem volt egészen józan - ami folytonosan izgatta, mint egy meg nem szűnő, alattomos kihívás. Irma az utóbbi időben egyre többször hangoztatta, hogy elválik, mert a közös életet így nem bírja tovább.- Annál jobb, örömest szabadulok meg tőled. Kapok én nálad sokkal fiatalabb nőt, minden ujjamra kettőt - vágott vissza a negyvennyolc éves asszonynak Kotlár kivörösödött arccal. De ő maga nem sietett, hogy megelőzze a feleségét. Nem vette komolyan a válási szándékot, hogy merte volna ezt Irma a saját akaratából megvalósítani! Ezért azután nagyon meglepődött, amikor megkapta a válókerestet. Első érzése a felháborodás volt. Mintha orvul, hátulról támadták volna meg, hogy csúffá tegyék. Büszke volt arra, amit elért, hogy segédmunkásból az évek folyamán szakmunkás, majd műszaki ellenőr lett, s lám, ez a girhes, megunt asszony mit merészel tenni vele. Csak homályosan moccant meg benne az a sejtés, hogy a felesége fölötti hatalom kellett neki, szüksége volt rá, valamiképpen ez szivattyúzta a levegőt a büszkeségébe, s abba az elégedettségbe, amit az erejének érzett.- Máris mehetsz! - rontott rá az aszszonyra. Nem lakok egy fedél alatt az ellenségemmel! Vidd amotyódat, takarodj! Kotlámé a falig hátrált, s akkor sem próbált odébb ugrani, amikor a férfi domború mellkasa arasznyira volt a mellétől.- A lakás... a lakás az enyém... Az enyém volt... - lihegte szaggatottan a félelemtől. - Neked kell majd elmenned, majd ha...- A tiéd... méghogy a lakás a tiéd... - hördült fel Kotlár. Arca lilásvörössé vált. - Majd én megmutatom neked, kié lesz a lakás! A válás kimondása után, bár őt marasztalták el - Kotlár már nem kínozta az asszonyt, hogy költözék máshová.- Most azután megeheted, amit főztél! - mondta neki diadalmas gúnnyal. - Mert én ittmaradok örökre. Az egyik szoba az enyém. A házastársak minden java közös, nincsen olyan, hogy "az enyém volt itt minden!" Aki elébb unja meg a helyzetet, az szedi a sátorfáját, és eltakarodik. A Kotlár szeme bosszúvágytól csillogott, mellét az elégtétel gőze feszítette. Tudta, hogy Irma ezután is éppen olyan tehetetlen lesz vele szemben, mint eddig. Kotlámé a válás kimondása után mindjárt felhozta vidékről Budapestre az anyját. Fivére és sógornője megkönnyebbülten járult ehhez az elhatározáshoz. A beteges, idős asszony nem sokat tehetett volt veje durvasága ellen, de Irma úgy érezte, hogy éppen idős kora, gyöngesége jelent valamiféle védelmet. Ott aludt a másik ágyban mellette, ahol addig a férje; A két szobát elválasztó ajtót bezárta, hogy véglegesítse az új állapotot. S megkönnyebbült, hogy Kotlár nem szólt emiatt. Az öregasszony érkezését követő néhány napon keresztül csend volt. Csak a konyhában, előszobában ütköztek össze némán. Kotlámé nem értette a diadalmi fényt az ura szemében, mintha ő lett volna az, aki erőszakkal lerázta magáról a megunt, terhessé vált kölöncöt. Ez a kárörömöt csillantó diadal állandó és növekvő szbrongássá változtatta az átmeneti megkönnyebbülést. Egyik este kulcs fordult az elválasztó ajtó zárában. Irma két könyökre támaszkodott a párnán, fejét erőiködőn felemelte. Egész teste megmerevedett. Nem gondolt arra, hogy az ura milyen könnyen hozzájuthat egy megfelelő kulcshoz. Amíg a motozás, a sarokvas nyikorgása tartott, az anyjára pillantott, aki szívorvosságaiban lévő nyugtatótól már mélyen aludt mellette. Az ura pizsamában volt, és az esti homályon át is látszott szeme ádáz, diadalmas csillogása.- Menj vissza, semmi dolgod itt - suttogta felindultan az asszony.- Még hogy nincs dolgom... - felelte kárörvendőn Kotlár. - Nagyon fontos dolgom van nekem itt. A legfontosabb, ami férfinak lehet. - Lerántotta a paplant, és rávetette magát az asszonyra. - Azért jöttem, hogy könnyítsék magamon. Mit gondolsz, miattad most, késő este nők után fogok szaladgálni?- Menj... takarodj innen... - tördelte az asszony, de rémületében is lehalkította a hangját, hogy az öregasszonyt ne ébressze fel. Ki tudja, talán még rosszul lenne az ijedtségtől. S amellett, vergődve a rázuhanó súly alatt, szörnyű szégyent érzett arra a gondolatra, hogy az anyja így látja meg őt.- Dehogy is .megyek... Jó vagy te nekem erre... - lihegte Kotlár. Meg kényelmes is... így háznál...- Azt mondtad... azt mondtad... hogy neked én soha többet... - Az asszony megfeszítette a testét, még nem adta fel a harcot.- Fogd be a szád, hogy az isten... Kotlár csúnyán elkáromkodta magát. Szándékosan engedte ki a hangját, mert megértette, mitől fél a felesége.- Hallgass... halgass... - suttogta Kotlámé. Szemét mereven a derengő ablakra szögezve feküdt a nagy, mozgó test alatt, s igyekezett képzeletben máshol lenni, de a percek végeérhetetlenné nyúltak.- Most megkaptad a magadét! - mondta a férfi, mielőtt kiment volna a szobából. így zárkózz be ezután! A szekrényt meg ne jusson eszedbe az ajtó elé tolni, félkézzel elnyomom. - Győztesen és megvetően visszadobta volt feleségére a paplant.- Mi volt itt az éjszaka? - kérdezte az öregasszony másnap reggel. Mintha többen kiabáltak volna...- Álmában hallotta a hangokat, anyám - válaszolt Irma, és elfordult, hogy az öregasszony ne lássa karikás, kisírt szemét. Estefelé sokáig rakosgatott, tett-vett, mielőtt lefeküdt volna. Végül mégis ágyba kényszerült. Jobb híján abba a reménységbe kapaszkodott, hogy az urát a bezárt ajtó bőszítette fel, sértette a büszkeségét. Ezután, hogy bosszút állt - akárcsak a válás előtt - többé nem törődik vele. Ezzel a reménységgel aludt el hajnal felé, de a szorongás, mint egy meggyűlt csomó, álmában sem oszlott el. Harmadnap este, hogy az anyja, kábultan a gyógyszereitől elaludt, félig ülő helyzetbben az ágyában azzal a gondolattal vívódott, hogy mégis csak be kellene zárni az ajtót. Gyötrelmes így, hogy önként elállt ettől, s borzasztó, hogy azt a kis mozdulatot, a kulcs megfordítását a zárban - nem meri megtenni. A csend, a fáradtságtól és a merő figyelemtől, ami egész testét megkeményítette, zúgni kezdett a fülében. Ezt a csendet repesztette meg a zörrenés és a lassú, nyújtott nyikorgás. Az ajtó kinyílt, a kilincs nyöszörgő hangot adott a nehéz kéz nyomása alatt. Vathy Zsuzsa: A kard A mondák a népek germekkorából valók. Naivak, dicsekvők, kegyetlenek, csodateremtők. A kisfiú a konyhában ül, egy üveggel játszik. Gurigatja az asztalon, megunja, ledobja.- Ha ledobod - mondja az anyja -, összetörik. Kifolyik belőle az orvosság, elvágja a kezedet. A kisfiú méregeti az üveget, újra markába fogja.- Ledobjam? Földobjam? - Ezt dünnyögi. Földobja. A kövön az üveg összetörik, az orvosság kifolyik belőle. Ez csak egy néhányforintos orrcsepp volt, bármikor pótolható. De ha a csodatevő életvize lett volna benne, a gyerek akkor is földobja. A kisfiú nővére kilencéves, erősen ragaszkodik a szüleihez, jobban, mint a hasonló korú gyerekek. Ha anyja, apja elmennek hazulról, többször elbúcsúzik tőlük. Aggódik értük, óvja őket. Az utolsó ölelés után még egyszer utánuk szalad.- Ugye, nem haltok meg a liftben?- kérdezi. A mondák is ilyen gyermekesen tiszták, és gyermekesen gonoszak., A szittya királyok Istentől kapták kardjukat. Csodálatos, nagy erejű kardot, hogy minden népet legyőzzenek vele. Természetesen, másnak nincs ilyen kardja, mert ha volna, nem biztos, hogy mindig a szittyák győznének. Tehát - kétség sem férhet hozzá - ezt a csodálatos kardot egyedül a szittya királyok birtokolják. Egy csak a bökkenő: a kard elveszett. Egyszer, amikor keresni kezdték- nem tudjuk, mikor -, azt vették észre, hogy nincs sehol. /Elég baj, hogy egy ilyen Istentől adományozott kard Szittyaországban csak így elveszhet./ Talán az ellenség vitte el? Vagy ott felejtették valahol a meotiszi mocsarakban? Nem tudjuk. A kard tehát elveszett, kár sopánkodni rajta, de fennmaradt a híre. Az öregek testamentumként hagyták a fiatalokra: "Keressétek, kutassátok, mert az lesz a VILÁG URA, AKI Isten kardját megtalálja." Keresték is, kutatták is, de Isten kardját nem találhatta meg más, csak az, akinek ő szánta. Végre megszületett. Anyja - talán még a szittya király felesége sem volt - álmot látott: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Meg is jelent előtte a fia sugárzó, lángoló karddal az oldalán. Az álmot sokszor elmesélte a fiának, Attilának, aki boldogan hallgatta. Még kisgyermek volt, és már tudta, hogy ő lesz a hunok fényes csillaga, Istennek ostora. Könyörtelen azzal, aki szembeszáll vele, de kegyes ahhoz, aki szövetséget kínál neki. Tudta, hogy kíméli majd a nőket, a fegyverteleneket, megvédi szövetségeseit, de saját kezével öli meg azt, aki ellene fordul. Legyen akár saját testvére is. Nőtt, nődögéit Attila, király lett belőle. Zömök, hullámos hajú ifjú volt, fekete, villogó szemű, ilyennek mondják, akik látták. Igen ügyesen forgolódott a harcban, teljes fegyverzetben is föl tudott ugrani lovára. Kedvelte a pompát, vendégeit színarany székre ültette, de ő maga egyszerűen, mértékletesen élt. Pegy vére fényes, sátra mindig tiszta volt. Egyik nap - ennek a napnak el kellett következnie - futva jött Attila királyhoz egy pásztor. Kardot tartott maga előtt, lángok csaptak ki belőle.- A mezőn találtam - mondja elakadó lélegzettel -, egyik tinóm belelépett. Ha nem hiszed, nézd meg a lábát, véres seb van rajta. Attila nem látja a pásztort, nem érti, mit mond a tinója lábáról, csak a sugárzó Isten-kardot látja. Mikor megmarkolja, érzi, hogy emelkedni kezd vele a föld, mikor megsuhintja, szeméből istenek ereje, arcáról szilaj, ravasz mosoly sugárzik.- Isten kardjával megbüntetem a föld minden népét - kiáltja. És suhogtatja a kardot, forgolódik, kiabál.- Megbüntetem a föld minden népét! Megbüntetem a föld minden népét! A hun urak ámulva nézik a királyt, a pásztor lehajtja a fejét.- Miért bünteted? - kérdezi. Attila felugrik az asztalra, kardja mint egy óriási húsvágó bárd, vagdalkozik, hadonászik vele.- Megbüntetem! - kiáltja, és a levegőbe szúr. A kard fölszikrázik, hegyéről fájdalmasan lecsordul a fény.- Miért? - kérdezi a pásztor. - Miért bünteted meg? Legalább mondd meg, miért? /------------------------------------------------------------X Eskulits Tamás: Július • j B. Mikii Ferenc: Várakozók
