Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-21 / 67. szám
1990. MÁRCIUS 21. Néplap 7 Múzeumtanterem a kőtelki iskolában Kiállításra készül a honismereti szakkör Nevezetes épületeink Az egykori Morgó kocsma Kisújszálláson "Van egy olyan mondás, mely szerint szerencsés az a jövő, amelyik nagyra értékeli a múltat." Lehet, hogy nem túl magyarosan hangzik a fordítása annak a finn szövegnek, amelyet pár éve írtak be az északi rokon nép küldöttei a kőtelki Általános Iskola helytörténeti gyűjteményének vendégkönyvébe. Talán, mert nálunk a népi bölcsesség másképpen fejezi ki a múlt és a jövő összefüggését, s persze a múlt "nagyra értékelése" sem igen jellemzi a magyar mentalitást. Okkal vagy ok nélkül ezt most ne firtassuk! Tény, hogy voltak dicsőséges korszakai történelmünknek, az internacionalista nevelési koncepciók tantervei azonban igyekeztek ezeknek értékét csökkenteni. Azokban az iskolákban viszont, ahol "megszállott" történelemtanárok tanítottak, pezsgő honismereti, helytörténeti szakkörben ismertették meg tanítványaikat szőkébb hazájuk múltjával. A kőtelki Általános Iskolában huszonkét évvel ezelőtt alakult meg a honismereti szakkör, s azóta is töretlenül él, népszerű a diákok körében. Csörghe Géza, Szabó Sándomé, Farkas Viktória után 1973-tól Boros Imre, az iskola igazgatója a szakkör vezetője. Mindig volt, aki átvette a stafétabotot, s így érhette meg a szakkör a matuzsálemi kort. Ritka ugyanis az olyan iskolai szakkör, amely ilyen hosszú ideig folyamatosan működik. A két évtized gyümölcsének egy része a diákokkal mindennapos közelségben látható a történelem szaktanteremben. A vitrinekben a község határában fellelt edénytöredékek, ékszerek azt igazolják, hogy a település már évezredekkel ezelőtt lakott hely volt. Egy 1864-ben közölt bírói jelentés szerint Kőtelek arról kapta a nevét "...hogy építések alkalmával igen sok égetett kövek, s terméskövek is találtattak, mellyek előbbeni épületekben voltak..." - olvasható a féltve őrzött becses értékek között. Szomszédságukban múlt századi cserépedények, a halászat, a vessző- és gyékényfonás, az állattartás tárgyi emlékei, majd egy egész szódásüveg-gyűjtemény következik, mellette a vasaló története a legkezdetlegesebbtől máig. A sok szép tárgy mellett írásos dokumentumok, pályamunkák tömkelegé tanúskodik a diákok munkájáról. Szorgalmas kutató munkájuk ellenére sem találtak 1848-as emlékeket a településen. Annyit viszont sikerült bizonyítani, hogy Kőtelek lakói közül is sokan részt vettek a szabadságharcban, s leverése után a község nádasaiban találtak menedéket az üldözők elől. A gyerekek feldolgozták a népi kismesterségek történetét, nyelvjárási, névtani dolgozatokat írtak. A szakkör több alkalommal is első helyezést ért el az országos honismereti pályázaton. A pályadíjakból kirándulni, táborozni mentek, megismerték az ország tájait, városait. Az egykori diákkutatók közül jónéhányan választották a történelemtanári pályát. Boros Imre, s tanítványai soha nincsenek munka nélkül. Jelenleg advent óta a vallásos népszokásokat örökítik meg, s feldolgozzák a jeles egyházi eseményekhez fűződő népi hagyományokat. Szabad idejükben lerajzolják, fényképezik a község házainak oromdíszeit, s egy újabb munkába is belefognak a település lakóinak halálozási okairól. Tervezik továbbá, hogy feldolgozzák az úttörőmozgalom helyi történetét, összegyűjtik az első jelvényeket, s egyéb tárgyi és írásos emlékeket. Hiszen már ez is a múlthoz tartozik. Nemcsak azért, mert Kőtelken megalakult egy cserkészcsoport is, hanem mert a jelenlegi úttörőmozgalom már más mint az évekkel ezelőtti. Kőtelek jövőre 600. születésnapját ünnepli. Feltéve persze, ha lesz miből rendezvényeket tartani. Az iskola honismereti szakköre mindenesetre készül a születésnapra, kiállítások mutatják be a helytörténeti gyűjteményt a község lakosságának, hogy megismerhessék Kőtelek távolabbi múltját. T.G. Aki a nagykun város főterén megáll egy rövid időre, elgyönyörködik a városháza körüli gyönyörű parkban, a teret övező épületekben, szobrokban, annak érdemes továbbsétálni a mellékutcákba is, találni fog a népi építészet, a klasszicista stílus hagyományait őrző oszlopos-tomácos lakóházak közt is figyelemre méltót. Mivel Kisújszállás arról is nevezetes, hogy itt "börtönből könyvtárat, kocsmából múzeumot" csináltak, keressük fel az egykori Morgó kocsmából kialakított néprajzi kiállítótermet. Az épület legrégibb része a pince megépítése a redempció utáni évtizedekbe tehető. A megyei levéltárban őrzött építési tervrajz - Rábel Károly gyöngyösi építész munkája - 1782-ből ugyanis a pincét nagyobbítani kívánja, s a "régi pince" alaprajzától eltérő színnel jelzi az épület tervezett nagyobbítását. A pincét teljes hosszban egy folyosóval szélesíti, és az épületet 1/3 hosszban is növeli. Rábel Károly a Jászkun kerületekben szívesen foglalkoztatott építész volt, a kisújszállási református templom magasításában is közreműködött. A barokk építés nyomait őrzi az íves tornác és a pincelejárat. Az udvari homlokzatok ablakai újabb átalakítások nyomait viselik. Az épület kontytetős, hódfarkú cseréppel borított. Az utca felőli díszes kerítésen fejfaszerű kiképzésű fedeles kiskapu szolgál bejáratul. A kapufélfák előlapján párhuzamos, függőleges, geometrikus vésett díszítés látható, a kiskapu tetején fűrészelt, stilizált kígyós díszítménnyel. /2. kép/A néphagyomány sok érdekes történetet kapcsol az öreg épülethez az 1848/49-es szabadságharc, a régi verbuválások idejéből. Az alábbit 1952-ben jegyeztem le: "A világosi fegyverletétel után a honvédek erre vonultak. Az osztrák katonáknak, akik itt állomásoztak, szigorúan meg volt hagyva, hogy ne ingereljék a honvédeket, de közülük néhányan, nem hallgatva a jó szóra a kocsma mellett álló honvédeket ingerelni kezdték. Azok még tűrték egy ideig, majd a kerítésből kitépett lécekkel agyba-főbe vertek közülük kilencet." Kedvelt kocsma volt a Morgó Kisújszálláson, az öregek még emlékezhetnek az ott töltött időre. Csak a nevével nem tudtam megbékélni, de mivel Karcagon, Túrkevén is volt Morgó kocsma, a nevük az ott kimért bor minőségével lehetett kapcsolatos. Balázsi János kisújszállási parasztköltő is gyakran megfordult ott, s amikor múzeumi, kiállítási célra alakították át, megverselte azt is: "A kard beszél" című poémája imigyen szól: "Egy kisúji honvéd kardja voltam/ A népszabadságért villogva harcoltam/ Bátor honvéd karja forgatott engemet/ Több ízben megvertük az ellen sereget.// Százhuszonhárom év szállott el azóta/ Most megnyílt nekem a Múzeum ajtója/ Ide helyeztek el örök pihenésre/ Innen ragyog rólam a szabadság fénye.// Én vagyok a dísze a kis Múzeumnak/ Itt az öreg tárgyak énrám mosolyognak/ Én is mosolyogva tekintgetek rájok/ Hirdetem a jogot és a szabadságot.//... És az igazságot, amiért harcoltam/ Derék, bátor honvéd jobb kezében voltam/ Hosszú, fényes nyelvem most ezt hangoztatja/ Hogy eljön a Béke áldott, boldog napja.// Nem lesz akkor szükség emberölő kardra/ Mosolyog a népre a béke szép arca/ Uralkodik ez a négy hatalmas nagyság:/ Igazság, Békesség, a Jog és Szabadság." Balázsi János bácsi igazán megértette a múzeumi kiállítás mondanivalóját. Kaposvári Gyula Diákok a történelem-tanteremben A Morgó kocsma barokk udvari homlokzata a XVIII. század végéről Komám, látod, még sincs rendben a dolog. Sőt... -A tavaly karácsony körüli s az azt követő napokban, a lelkes "na, mit szólsz hozzá" kérdések hallatán bátorkodtam nem lelkesedni. Azt szóltam (erről neked is írtam), hogy egyelőre nehéz nyilatkozni, hogy a "forradalom" utáni változásokról bármit el tudok képzelni, csak azt nem, hogy a két nép testvéri ölelkezése hosszas legyen. Négy ott töltött évtizedem igencsak meggyőző tapasztalatai sugallották ezt. Aztán (és ezt is jeleztem leveleimben) a viszonylagos szabad utazás eljövetelével szinte hetente érkeztek erdélyi rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek, és kitűnő kedélyük elgondolkoztatott: talán mégis bennem van a hiba, hitetlen-tamáskodom csupán. Hisz annyi csoda történt mostanság e térségben, hogy akár erre is számíthatunk: megtűri ezután román a magyart. Node, csoda és csoda között különbség van, jelezte tudathasadásos énem racionalitásokat kereső fele. Mert a kelet-európai abszurditás felrobbanásának csodájában felfedezhető a törvényszerűség, s így már nem is annyira csoda ez a csoda. Az viszont már ellentmond minden ésszerűségnek, hogy máról holnapra imádjam azt, amit vagy akit eddig utáltam, értelmi fogyatékosból legyen matematikai zseni, politikai szubkultúrából (s így még kegyes vagyok, mert inkulturáltságot is írhattam volna) civilizált demokrácia. Kettészakadt felfogóképességem ezen frakciója igyekezett megérteni látogatóim (és a helybéliek) eufóriáját: rám részletekben szakadt az áldás, előbb jött személyes szabadulásom, jóval utána a diktatúra bukása, míg titeket megszédíthetett a kettő egyszerre (illetve, mit tudhatnak az itteniek a sejtekben, génekben dúló "testvéri érzés"-ről). Gondolkodásom (?) másik, örömünnepre éhes szakadára viszont kezdett eljátszadozni azzal az ötlettel, hogy síelek a Hargitán, horgászom ismét a Marosban Vásárhely mellett, hogy újból azoknak írok, akik kíváncsiak is rá, hogy van ismét helyem valahol a világban - azaz: lehetek magyar odahaza. Az eszmei bűvkörök eme régióiban lebegve nem csak azt tudtam elfogadni, hogy itt kirúgnak az állásomból, hanem azt is, hogy mivel: "most már mehetsz haza, mert egészen más a helyzet"... Mégis, alapvetően kételkedő maradtam. Mindössze néhány hét telt el, a határon túlról még mindig érkeznek vendégek - és nem az én kedélyállapotom változott meg! A friss hírekre éhesen, első kérdéseim mindig a "helyzetre" vonatkoznak. Mostanság egyre keservesebb sirámokat hallok. A legenyhébb (de számomra talán a legszomorúbb) kijelentést azon ismerőseim egyike tette, aki elmesélése szerint, a megmozduláskor a barrikádokon volt, és még január elején "letolt" a nagy összeborulás valódi tartalmához kapaszkodót kereső érdeklődésem miatt; most (egy hete) ezt mondta: ó, hagyj békén, engem az otthoni eseményekről ne kérdezz, hányingerem van a politikától, hazugság volt az egész... Persze, komám, tudok én erről egyet s mást úgy is, ha errefelé csámborgó volt honfitársaim nem mondanák. Köszönhető ez neked is, mivel - bár a levélírást még halogatod - küldtél egy igencsak meggyőző válogatást az ott kiadott újságokból, mindkét nyelven megjelenőkből. Beszélnem veled most sem sikerült, de bizonyára tudod, több hónapos sikertelen próbálkozás után végre felvette nálatok valaki a kagylót. Sokat mondani nem akarhatott a nejed, úgy látszik, már megint (vagy még mindig) madámyelven kell értekeznünk. De kománém hangjából és egy-két megjegyzéséből a kétségbeesést nem lehetett nem észrevenni. Lényem amúgy is egyesülhet újra a racionálisabb fél győzelmével. A magyarországi hírközlés általam eddig is nagyrabecsült képviselőinek figyelmét még nem sikerült elterelnie az erdélyi "lényegtelenségről” a választási-, mutatványos- és hecckampánynak. Láthattam és hallhattam a tévében, hogy Domokos Géza, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnöke nem tudja befejezni elkezdett mondatát a román parlamentben a "legcivilizáltabb nép" azon képviselőinek a közbekiabálásaitól, akiknek történetesen nem a szeretettől és testvériességtől habzik a szájuk. Láthattam a szászrégeni "magyar cigányok" leégett házait, és hallhattam a volt lakók panaszait: románok gyújtották fel, mert elterjedt a hír, hogy a volt diktátor is cigány volt. (Szerintem nem kell sok idő - az "ész" már megvan hozzá -, hogy kiderítsék a kivégzett házaspár magyar eredetét.) A képernyőn keresztül, közvetve részt vehettem a békés-barátságosnak önmaga által hirdetett Vatra Romineasca szervezet marosvásárhelyi és gyulafehérvári nagygyűlésein, ahol ilyen testvéri elképzeléseknek adtak hangot: "Le Király Károlylyal!", "Jöjjön ide Tőkés László, hogy akasszuk fel!", "Ha nem hallgatnak a magyarok, majd eltűntetjük őket!"... Premier plánban láthattam azt a szegény szomjas testvért, aki magyar vért akar inni és itatni az "ősi, hagyományosan békeszerető nép"-pel. Elképzelhettem, hogyan gyógyít magyar gyerekeket az a marosvásárhelyi orvos, aki nemzetét bárányként, a magyart meg farkasként határozza meg. A televízió vasárnapi A hét és hétfői Panoráma műsora még előttem van, de a Magyar Rádióból már hallottam, hogy Erdély több városában tűntetett a románság, mert tűrhetetlennek tartja, úgymond nemzeti önérzetét sérti, hogy a magyarok csendesen mertek koszorúzni március 15-én! (Szegények, még Balcescu szobránál is koszorúztak, nehogy szó érje a ház elejét, mert állítólag fent nevezettnek is volt valami köze 1848-hoz, hát ne legyünk "szeparatisták".) Itt már az sem titok, hogy a "decemberi forradalom" ölelkezéséből március 15-re lökdösődés lett, s hogy ennek sebesültjei is vannak. Hitetlen észjárásom hihetetlennek tűnő bizonyítéka: március idusán volt egy kis nemzetiségi ünneplésforma, ma, négy nap múlva még mindig tűntet a "többség", azóta is, és még ki tudja meddig, mert a másik vette a bátorságot és - nemzetiszínű kokárdák és zászlók nélkül! - fejet hajtott az egykori hősök elestének színhelyein... Csak azt nem értem, hogy a diktatúra utáni vezetés miért tűri az ily mértékű anarchiát, gyalázkodást, megfélemlítést, tettlegességet. Miért nem ültetik le azokat a Vatra-s és nem Vatra-s szónokokat, akik, akik messzemenően kimerítették a gyilkolásra és népirtásra buzdítás bűncselekményének fogalmát? Illetve, értem... Egyébként megvagyunk, komám, hetek óta tavasz van, mindenki azt mondja, április végén szokott ilyen idő lenni, megette a farkas a telet. Namármost, ha ezt nem csupán meteorológiai értelemben elemzem, akkor is baj lehet ezzel a túl korán (?) beköszönő tavasszal. Mert itt négy ven valahány évig volt tél, de történetesen legutóbb nem. S az öregek szerint erre a későbbiekben rá szokás fázni... Lélekben én máris fáztam tizenötödikén. A pirosbetűs, nemzeti ünnepet ülhető szabad Magyarország mintha szintén szenvedne a demokráciától. Mintha mindent elkövettek volna azért, hogy e napon ne a negyvennyolcas honvédek és eszméik jussanak eszembe, hanem a megosztottság, a viszály, a cirkusz. Pedig még volt tíz nap a választási "ki-mit-tud"-ra. Mégis, ezen a napon itt a bohóckodás, az illuzionizmus, az idomítás, a mentőhálós akrobatika úgy elnyomta a magasztos érzést, mint odahaza, Marosvásárhelyen, a Székely vértanúk emlékművénél rügyező szerény méltóságot a báránybőrbe bújt ordasok bégető-ordítása. Isten óvja ezt a tavaszt! - fohászkodik testben itt, lélekben ott komád, Lajos Utóirat: A fenti sorokat még vasárnap délután írtam, ma kedd van, március húszadika, és sajnálattal kell megállapítanom, hogy már egészen pontosan tudom azt is, "hány óra" van nálatok: a visszafele pörgött mutató a történelem előtti állapotot jelzi, azt, amikor az inkább állat, mint ember horda husánggal a kezében vagdalkozik vad ösztöneitől űzötten... Az önmagát a civilizáció legmagasabb fokán lévőnek, ősinek és békésnek kikiáltó nép előbb csak vért akart inni, most már ivott is. Miközben a ti órátok, komám, meg a mienk megállt, mert hiszékenyek, idealisták és hülyék vagyunk azt feltételezni, hogy ott és azokkal lehet fegyver a huszadik század végi ráció, a párbeszéd, a csöndes felhívás a testvéri együttélésre. Nem lehet, Árpádom, az események realitása most már mindannyiunkat meggyőzhetett erről. Sütő András cizellált, észérvekre támaszkodó petícióját az ordítozásról leszokni nem tudó és nem is akaró többség botokkal és husángokkal hagyta helyben, akárcsak a szerzőt és társait. Ugyanilyen civilizált módon noszogattak távozásra, pofabefogásra, rettegésre nőket, gyerekeket, öregeket - csupáncsak azért, mert magyarok. Nem tudom szélsőséges, nacionalista elemek akciójának minősíteni a történteket. Ha csupáncsak "ennyi" lett volna, akkor hol voltak a többségi nép alapvetően "nem nacionalistái", hol volt a rendőrség, a katonaság? Hol volt a magát demokratikusnak nevező román vezetés? A Magyar Demokratikus Szövetség marosvásárhelyi székházának ostromakor miért csak hat-hét óra múlva avatkoztak be a rendfenntartásra hivatottak, és miért olyan "ügyesen", hogy kezükből vették ki és ütötték félig agyon a magyarokat? Ezután sosem hazudunk! - esküdöztek a "forradalom" hevében a román tévé, rádió és sajtó képviselői. Most egy ideig elhallgatták a súlyos incidens tényét, azután meg úgy állították be, hogy magyarok provokálták ki... Iliescu is megszólalt nagykésőre, türelemre, józanságra inti - a magyarokat! Mintha nem éppen a románjait, a Vatra Romaneasca birkából vaddisznókká vált legényeit kellene csitítania. Ugyanaz a gazemberség, ugyanaz a rafinéria, mint a diktátor korában és előtte - csak most a "demokrácia" köntösében. Sütő András az intenzív osztályon, a magyar gyerekek a szoba sarkában rettegnek, anyáik azt sem tudják, hova bújjanak. Miközben a Vatra-sok /akiket az ottani tájékoztatás még megemlíteni is elfelejt/ röhögnek véres markaikba. Borzadály... Az Isten nem óvta meg tavaszunkat. A tavasz a legszomorúbb évszak. Birkák ették meg a telet LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA
