Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-15 / 64. szám
8 1990. MÁRCIUS 15 Irodalom, művészet Jókai Mór: Csataképek a magyar szabadságharcból Damjanich serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok. E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni. A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elfoglalt. Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltámagát: "utánam", s tört, zúzott, amit elöl-utol talált. Neki ez volt a szokása. Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikciókat kell tartani, proklamációkat kell kibocsátani stb. így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famózus proklamációt bocsáta ki, mely hangzik szórni szóra eképpen: "Ti kutyák! Én elmegyek. De visszajövök. Ha ti azalatt meg mertek moccanni, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magva szakadjon a rácnak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó rácot." E legelső kísérlet sikere annyira fölbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez s erre ünnepélyes ígéretet tőn... A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érezé magát a vezér. Különös - gondolá magában -, soha semmiféle csata előtt nem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni. - Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá. Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikciót!- Hogy a tatár vigye el! - kiált fel a tábornok. - Ez volt az, amitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből; de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele. A haditervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikcióval még késő reggelig sem. Fölállítá seregét csatarendben s végiglovagolt előtte. Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle éppen akkora áldozat, mintha egy fél napig parlamentáló táblabírónak ágyútelepeket kellene elfoglalni. Megállt a kilencedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:- Bajtársak! E percben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk... A tábornok arca kigyulladt, elfeledett dikciót, frázisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta. - "Ott az ellenség, utánam!" - kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen, sebesen, mint a helyét változtató tenger, a hívogató ágyúk ismert mennydörgése felé. #** Ezalatt Vécsey hadteste a tiszántúli sáncokat ostromiá. De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manőverrel látszott egymást csalogatni. A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; összeösszecsaptak a huszárokkal, s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva elleneiket az üldözésre - míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva visszavonulni, szintén "jobbra át"-ot csináltak és csendesen visszaballagtak a harcvonalba. Majd a magyarok intéztek rohamot a sáncok ellen, s mikor már a zászlóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül lövették a földből hányt sáncokat. Általában a magyarok fő törekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a céljok. Alig szólalt meg itt-ott a sáncokon egy ágyú, az erdő melletti telepek léteiét pedig éppen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni, hogy a hely csak igen gyéren és erőtlenül van védve, úgyhogy alig volt érthető, miért nem próbálnak deréktámadást a magyarok. Miután a császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt engedtek nekik. Ez így folyt egész délig. A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren, sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú gyalogsorok alakultak hirtelen négyszöggé és sortüzeket adtak a közelgő lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló csapatot, s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tovanyargal, egy dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még sehol sem hallatszik a "rajta, magyar, rajta!", a huszáros "hajrá!" és a "szuronyt szegezz!". Az egész még egy eleven harcjátékhoz hasonlít. A trombita harsog - a dobok recsegnek - a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld - az ágyú bömböl, csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még éhen, szomjan nézi az ütközetet. * # * E percben hirtelen megdördültek a túlsó parton az ágyúk! Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg Damjanich Szolnokot. Egy rettenetes halálhirdető "éljen!" hangzék a támadó sereg ajkairól. Éljenkiáltás a halál szemébe! S azután megdördültek az ágyúk... A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy váratlanul jött; az ez oldalróli sáncok nem voltak ugyan a seregek száma, de annál inkább ágyúk által védve. Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sáncok ellen, mint egy acélív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött. Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett újonchad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság egész tömegben. _ Most nézz ide, harcok Istene! Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket. A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előrerohan, alakja megháborodik, de útját nem téveszti. Rohannak a csapatok - az öldöklő golyó egész utcákat vág magának köztük, jobbra-balra elhullott jó fiúk maradnak el tőlük, el-eldűlve mély sebben a kemény, véres földön. - Fölemeli arcát még egyszer a honvéd, kezét lüktető sebére nyomja és néz, néz merően haladó zászlója után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon s azután leveszi sebéről kezét, hagyja folyni vérét és nem lát semmit többé. Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett, kaszáikat csak elleneikkel szemtül szemben használhatják. Kezeiket arcuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák azoknak emésztő tüzelését. Egy kartács tizenegyet söpör le közülük egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben rohannak. Még egy pillanat... Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az elosztó füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték. Az ágyúkat fedező csapatok egy perc alatt szét vannak szórva. Kardot rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére s küzdve az utolsó emberig, az utolsó leheletig, vitézül hullanak el telepeik előtt. Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az épület egyik ablakából kitűzött háromszín zászló végre hírül adja, hogy az ellentállás leküzdetett. A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez volt legutolsó. Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futósáncokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók elől - tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek legelöl. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak utat engedni vagy megbukni előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az újonchadak. A futósáncokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós irtó tüzet intézve a feléjük közeledőkre. Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárláncot alakítanak, s egy vezényszóra elkezdenek futni a sáncok felé, a ropogó puskatűz nem tartja vissza őket. Magas, ifjú vitéz rohan elöl a zászlóval, egy golyó elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba. Még akkor is feltartja az kardját és kardján a zászlót, míg egy másik le nem kapja azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre. A sáncot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek az öszszeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaágy. A rohamtól nekipirult arcok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra alatt övék a vitatott sánc, a vad ostromból fölülmúlt ellen kényszerültén vonul vissza a hídfőig, hol a túlpartról érkező segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlottsorait. A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már haitik a csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal fordulnak a csillagsáncnak, melyből a véderő egy része Szolnok felé sietett s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend. De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet. Négyszögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal támad meg a huszárság egész tömegével; kétszer visszaverik, harmadszor megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy perc alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sáncainak a rendvesztett csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik, vádpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még utat lámák üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés elszántságával fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közöl a dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az útjokat álló folyamba. .. Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel vegyült hullám. E percben trombitaharsogás hallik - a harc új arcot ölt - túlpartról segélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelítni a csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard. A huszárok rögtön tömeget formálnak s arccal fordulva az érkező ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna járni, a nagy harci mének közöl egy sem előzi meg a másikat, oly rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak egy lelke volna. A másik csapat, mint a szél, oly könnyű, vidám paripáik nyerítve szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.- Hurrá, hurrá! Rajta, rajta! A két sereg összecsap, s azon percben szét van szórva mind a kettő. A kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd, néhol egy vértes a huszárcsapat közepében, másutt vértesek között egyes huszár; az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, amint huszár vagy vértes.kezd benne erőre kapni. A fölvert porfellegből csak néha tűnik ki egy-egy csatakép, magasan a porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél elkapja rólok a porködöt, kitűnnek a ragyogó sisakok, a lobogós kokárdák, kitűnnek a küzdéstől piros arcok, a tomboló paripák, míg közölök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről, míg elesett lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön. Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik mindenünnen. Egy roppant termetű férfi nyargal elöl, az óriási magyar vezér; már a harmadik lovat nyargalta e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó nyargal, egyik kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard; túlnan messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak véres, küzdelmes utat a találkozásra. A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket s nem látni egyebet, mint a magasban a két ellenséges zászlót, amint lassan, nehezen közelítenek egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva. És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés... A szél elkapja a porfátyolt a csatáról. A vén huszár verekszik vértes ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül küzd, mellette az ifjú újonchuszár, kit nem győz oktatni.- Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt: úgy vágni a karddal, mint a buzogánnyal? Azt csak olyankor teszi az ember, amikor már elfáradt. Tanuljon kend huszárosán vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Azután ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára s a másik ütéssel levághatja kend... Ilyenforma oktatásokkal táplálta a vén huszár újonc alattvalóját, téziseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illusztrálva. A porfelleg ismét elfedte a csatát... Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás... Ismét új kép. Két csapat üt össze. Fiatal vezetőik csapataik jobb oldalán lévén, egymással nem találkozhatnak. Az egyik Gábor, a másik Róbert. Az egyik csapat sem akar kapitányának szégyenére válni. Mindegyik helytáll magáért, férfi férfi ellen küzdenek. A vezetők jó példával mennek elő. Hull, aki halandónak született, csapásaik alatt; mindkét fél hátranyomja a másik csapat balszámyát, úgyhogy eközben a két csapat, mint egy közös tengely körül, mereven megfordul, a huszárok a vértesek helyét foglalják el, ezek amazokét. S akkor, mintegy közös megegyezésből, visszavonul mind a kettő. A két ifjú vőlegény megismerte egymást a csata hevében, de e fölfedezés nem tette őket gyávákká. Egyik sem akart rosszabb lenni a másiknál és ha utoljára ketten maradtak volna, ketten folytatták volna tovább a viadalt. Eközben a vérteseknek segélyül érkezett egy számosabb csapat; a huszárkapitány, nehogy két tűz közé jöjjön, kénytelen utat tömi magának, s odább vinni a csata színhelyét. Eközben közel jut pajtásához.- Add meg magad, pajtás! - kiált rá Róbert vígan. - Megígértem menyasszonyodnak, hogy ma elviszlek neki.- Majd ha vége lesz a csatának, keress föl a mezőn, ott rám találsz, elvihetsz - felelt a huszár szomorúan, s aközben oly közel nyargaltak egymáshoz, mindkettőnek kezében ölésre volt emelve a kard, szemeik vad tűzzel villogtak egymásra, de mintha fogná valami kéz mindkettőnek karját, mereven állott az. A másik percben mindkettő elfordul ellenfelétől s ennek társaira csap le. Róbert egy huszárt szúr le vad haraggal, míg Gábor elbúsult keserű csapással úgy vág egy vértesnek sisakos fejére, hogy a sisak fejestül jobbra-balra hull le. S azzal vágtat előre, nyomában a vértesek csapatai. Hurrá, hurrá, rajta, rajta! Kardok csattogása, lovak dobogása, halálhörgés, diadalkiáltás. A porfelleg elfedi a képet. ##* Ezalatt egy osztály vértes csendben, sietve vonult keresztül Szolnok egy utcáján, hátába kerülendő a vívó huszárezrednek. Amint robogva haladnak előre, egy utcakanyarulatnál hirtelen, mintha a földből bújt volna ki, előttük áll két század vörössipkás. Egy percre megdöbbenve állt meg mind a két, véletlenül találkozón ellenséges, csapat s tétovázva nézett egymásra. És ekkor történt azon harci jelenet, mi a hadak históriájában oly kevés párját találja. Gyalogság intézett rohamot lovasok ellen. Egyszerre, alig negyven lépésnyi távolból, sortüzet adott mind a két század a vértesekre, s a következő percben ordítva rohant rájuk szegzett szuronnyal, nyargalva mint a paripák és ordítva bőszülten, mint a zaklatott leopárd. És a veterán hősök, kik annyi csaták tüzét bátran kiállották, kik Mórnál a forradalmi hadsereget hatómra gázolták, kénytelenek voltak visszavonulni ez irtózatos roham elől! Ez eset csak kétszer jött elő a forradalmi csatákban. Az Inczédi-zászlóalj próbálta meg először Görgey első visszavonulásakor, ugyanazon 11-dik zászlóalj, melynek fele elhullott a piski híd védelmében. Egy vén lengyel katona, ki e jelenetnek tanúja volt, azt mondá felőle: "Én szolgáltam Napóleon alatt, láttam az anciennegarde csatáit, részt vettem a lancier-csapat harcaiban, de oly csatákat egy sem vívott, mint a vörössipkás." Mikor Varró lovagturmáival összecsaptak a teuton óriások, az lehetett ilyen. E roham által a szép vértesezred el lön vágva a fősereggeli egyesülhetéstől. Nyomva a túlpartról Vécsey által, sebesen áthúzódott az Szolnokra, annyi ideje sem maradván, hogy ágyúikat megmentse s a hidat elrontsa maga mögött. Az ágyúkat a Tiszába hányták s nyomban utánuk a hídon átrohant Vécsey hadteste. Az osztrák haderő ekként két tűz közé szoríttatva, kénytelen volt Szolnokot elhagyni s a Zagyva mocsárai között felfelé vonulni. A vértesezred, miután a derékseregtől elvágatott, a túlnan érkező új huszárezred által túlszárnyalva, tömegestül nekivágtatott a Zagyvának. A kifáradt csatamének közül sok nem bírt átvergődni a túlpartra, a nehéz fegyverzet nem hagyta a lovagokat úszni, sokan odavesztek. *## Az este közel volt, midőn a csatának vége lön; egy-egy gazdátlan paripa nyargalt még föl s alá a csatamezőn, egy-egy sebesült mén hánykolódott a földön, fölfölemelkedve s szomorúan végignyerítve a vérlepte mezőn. Szerte feldöntött lőporos szekerek és leszerelt ágyúk hevertek a földön, s mindenféle elhunyt jó vitézek, nagy nehéz sebekkel, sóhajtalanul fekvők a szomorú ágyon. A trombiták a takarodót fújták. A huszárok gyülekeztek mindenünnen össze, táncoltatva az utcán lovaikat. A huszárparipa két Iában ágaskodva járt, mintha egy lépést sem tett volna még ma. Egy óra múlva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám cimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferces táncot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára, s hogy e nehéz munka embervérontás volt. A vén huszár itatja minden pajtásait, sok pénze van, főtisztet vágott le. Tanítványa, az újonchuszár már alig áll a lábán s még folyvást itatná, az váltig szabódik.- De majd, káplár uram, ha most mind megisszuk, holnapra egy pénze sem marad majd kendnek.- Kend ne rezonérozzon! Kend igyék, mi megint vágunk magunknak le egyet, ha az lesz az ordré... És a cimbalom zeng, a klarinét sikolt, pengnek a sarkantyúk, csattognak a tenyerek, táncol a katona, mintha lakodalomból jött volna. *** De künn, künn a holtak mezején mi fájdalmas hangok köszöntik az estét. Szörnyen elhullottak végsóhajai azok. Hazát, dicsőséget, anyát és elhagyott kedvest illetnek e hangok. Elhordod-e azokat, esteli szellő, hová küldve vannak?... .. .Egy huszártiszt jár a tábori orvosokkal szerte a harcmezőn, kiválogatva a holtak közül az élőt. Olykor négyesével látni távozó katonákat, kik egy-egy sebesültet visznek tova, fegyvereikre fektetve. A csatamezőt vizsgáló huszártiszt - Gábor. Mily szomorú most is, mint sajnálja azokat, akiket megölt, mint borzadoz, midőn ez iszonyú sebeket látja. Legszörnyűbb sebek, miket a kard oszt, oly hosszú, oly mély mindegyik. Néhol egy elesett vértest találni, kinek a mellvasán keresztülment kardhegy a hátán jött ki, képzelhetni, minő kar volt az, melytől e döfés származott. Másutt az összevagdalt arc porral éktelen, senki sem ismer rá. Itt egy férfi fekszik, hanyatt, kinyújtott kezében most is marokra fogja Jcardját, ujjal meg vannak merevedve rajta, nem lehet azt kezéből kivenni. Amott lovára borulva fekszik a vén harcos, egyetlen lény volt az, amit még szeretett, együtt halt meg vele, ráborult, úgy halt meg. Gábor szomorúan járta végig a harcmezőt, csak akkor örült, ha egy sebesültben még életet talált; el nem kerülte egy is figyelmét. Egy bimbózni indult hangabokor mellett észrevett egy fehér alakot mozogni, odament. Karcsú vértes tiszt volt a haldokló. Alig pihegett már, arca a nagy fűbe volt fektetve. Gábor odament, felemelte a sebesültet s hítta az orvosokat segélyére.- Köszönöm, pajtás - nyögé az elesett bágyadtan, arcát fölemelve. Es az alkonyi nap rásütött szép halvány arcára, megtört szemeibe és a nehéz sebre éppen szíve fölött. A nap és az élet utolsó sugarai oly bágyadt fényt adtak a szép ifjú arcnak.- Róbert - sóhajt föl a huszár. - így látjuk-e egymást?- Tégy le a földre, meghalok - nyögé az. - Ma vőlegény voltam és egyedül megyek aludni.- Segítsenek önök - kiálta Gábor az orvosoknak.- A seb halálos - felelék azok, megvizsgálva a véres ajtót, mit éles kard nyitott a szív fölött a lélek számára.- Mondd meg jó arámnak - nyögé a haldokló ifjú -, hogy utolsó gondolatom ő volt. Viseld gondját, légy testvére és temess oda, ahol rám találjon. Az ifjú huszár keservesen zokogott haldokló ellensége fölött.- Oh, hogy egyikünknek áldozatul kelle esni!- Légy boldog ... - susogá Róbert - ... szegény Anikó... Es lehajtá bágyadt fejét ellene térdére. A nap leáldozott, az ég túlsó felén feljött a telihold, rásütött az ifjú szép halavány arcára, lezárt szemeire s elnémult ajkára. A hold és a halál legelső sugára oly sápadt fényt vete a szép ifjú arcra!... /■I í\ / ' / /I// m ' I \/ | / 'I \ \ | íj \/ K ./jL X X--/ JL JL VJL JL-jjl ▼ JL JTjl kJ kJ * J L V X (részlet)
