Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-30 / 25. szám

4 Néplap 1990. JANUAR 30. Mondatok az elégedettségről —“------------------------------------------------------------­N evezetes épületeink Hát, elégedett vagyok A válasz a kérdés pontatlansá­gára is utalt, mintha a kitérő szó, az elégedett jelezné: szó sem le­het itt boldogságról, örömről sem beszélhetünk. A kérdés ugyanis így hangzott el: "Bol­dog-e , hogy így alakultak a dol­gok?" Már a kimondás pillanatában esetlennek, majdhogynem bán­tóan tapintatlannak hatott. A bol­dogság, semmiképp nem illik a helyzethez, a környezethez. Nevezzük a ház alagsorának, ahol vagyunk, bár a pince kifeje­zőbb. A központi fűtés melege és a földszag keveréke egyszerre csapja meg a vasajtón belépőt. A szemközti falon, fent a mennye­zetnél két tejüveggel ellátót ab­lak szürke foltja ónszínűre festi a szobát. Maradjunk ennél, hi­szen nincs megfelelő szó erre sem. A helyiség talán ha hat négy­zetméternyi lehet. A falak men­tén víz- és szennyvízcsövek. Kö­zépütt tartóoszlop. Az oszlop mellett prices, a sarokban szürke öltözőszekrény, előtte csővázas kerek asztal, nála magasabb, ko­pott két-három székkel. Az asz­talon ételmaradék, könyv, az Új­szövetség könyve. Egy ajtón át a másik helyiségben mosdót, WC-t és zuhanyzót látni. Jó meleg van itt. A mondat súlyát csak az érzi igazán, aki az előzményeket is ismeri. Mert az, aki télvíz idején utcákon, parkokban tölti az éj­szakát, más mértékkel mér min­dent, talán még a fizikai törvény­eket is. így van ezzel ez az ötvennégy éves nő is. Takarítóként dolgo­zik ennél a nagyvállalatnál, több mint tizenöt éve. A nyugdíjig egyetlen éve van még. Nagyon tart ettől. Dolgozna inkább to­vább majd, ha lehet, mert ha megszakad a munkaviszony, az utcára kerül, el kell hagynia ezt a jó meleg otthont. Ne írja meg a nevem, azt se, hol élek. Nem szégyen, félelem mon­datja vele. Fél, hogy a fia meg­dühödik érte, s akkor ő nem lát se Istent, se embert. Mert most jó, ide nem mer jönni, nem szedi el az anyja pénzét, nem kergeti ki a házból. Hogy a fiú miért lett ilyen, sora van persze annak is. Az anya is világéletében segítségre szorult. ími-olvasni megtanult, öt osztályt végzett. Aztán össze­akadt egy alkoholistával. Egy fi­út, egy senki által nem kívánt fiút szült, akivel tizennégy éves ko­ráig semmi baj nem volt, ezt mindenki bizonyíthatja. Akkor aztán megismerkedett Jóskával, ő vitte rá az italra, betörte a bolt kirakatát. Attól kezdve intézet­ből intézetbe került. Nemrég szabadult. Most ő az úr a háznál. A tanácsnál is tudnak róla, de tehetetlenek. Azt mondják: annyit nem iszik, hogy elvonóra lehessen küldeni, nem oly mér­tékben fogyatékos, hogy intézet­be lehetne vinni, és nem követ el bűncselekményt, amiért börtön­be lehetne zárni. Az, hogy az anyját terrorizálja, családi ügy, nem bűncselekmény az sem, hogy miatta lett földönfutó az anyja. Békességben vagyok végre. A karácsonyt már bizton­ságban tölthette. Igaz, egyedül. Fát sem állított. Magányos embernek nem kell az, csak az egyedüllétre emlé­kezteti. Jó most így egyedül, gyűlölet nélkül. Mert él azon a településen egy orvos, akinek sokat köszönhet ez az asszony. Ez az orvos segített rajta, úgy, hogy nem segített. Eleinte a szomszédok befogadták a nőt. Engedték, hogy meghúzódjon éjszakánként náluk. Csakhogy az orvos erről lebeszélte őket. Mondván: ha szállást adnak ne­ki, soha nem fogják a problémá­ját azok megoldani, akikre ez tartozik. De kikre is tartozik? Nos, ez nem egyértelmű. A tanács kész­séggel segített volna. Hangoztat­ta, ezt a legkönnyebb, tudva azt, hogy szállást nem tud teremteni a hajléktalanoknak. Legalább se­gítő szándék legyen érzékelhető, az semmibe sem kerül. A válla­lati rendészek sem nézhették el, hogy a munka után bent marad­jon valaki a munkahelyén. Ezt - mint tudjuk - tiltja a szabályzat. Van ugyan munkásszálló, de oda nem lehet mindenféle embert be­engedni, csak azért, mert nincs hol meghúznia magát. ? Kemények, ridegek tudnak pedig lenni a telek, mint az em­berek. De az emberek olykor meglágyulnak. Az elesettség időnként együttérzést vált ki még a nagy szociálpolitikai osz­tályból is. Mibe kerül majd ez nekem? A kérdés a lakbérre vonatko­zik, vagy nem is tudom, minek kellene nevezni azt az összeget, amit majd a munkásszálló pince­szobájának díjául megszabnak. Az asszony útja a bejárattól lefe­lé vezet. Hogy miért, mi miatt nem kaphatott ott helyet, ahol a töb­biek, nem tudni. Talán még a Jó Isten se tudna indokot adni rá, akiről az asztalon pihenő könyv­ből olvas. Pedig akik adtak, ab­ból adtak, ami nem is az övék. Az utcánál azért mindenképp jobb. Csoda történt, hogy egyál­talán törődik valaki vele. Hálát érez. Hálát mindenki iránt. Ami­kor a vállalatnál gyűjtöttek a ro­mániaiaknak, húsz forintot fize­tett be, amit csak nagy nehezen fogadtak el. Az asztalon könyv. Ott a taní­tás. És mégis: mennyi bővelke- dés és mennyi ínség?- Szőke ­A Nemzeti Szálloda eklekti­kus épülete Szolnokon. Az egy­kori Molnár utcán, amely 1891- ben a Szapáry nevet kapta, s ak­koriban a város legszebb utcájá­vá alakult, a református egyház értékes telkét - a rajta lévő lel­készlakkal és imaházzal együtt - Fodor Dániel megvásárolta, hogy a reprezentatív helyen a kor igényeit kielégítő szállodáját megépíttesse. 1893-ban már ja­vában folyt a munka Kocsis La­jos jónevű aradi műépítész irá­nyításával, akivel a református egyház is leszerződött az új templom megépítésére. A Nemzeti Szálloda épülete ma is az utca egyik leghatalma­sabb épülettömbje, elképzelhe­tő, milyen álmélkodással szem­lélték az emberek 1895 elején, amikor megnyílt. A Jászság c. újság riportere így számol be ró­la olvasóinak: "A Tisza melletti megyei székvárosnak egyik leg­nagyobb látványosságát képezi a Fodor-féle Nemzeti Szálloda, az ő tündérmesébe való berendezé­sével. Ha a kapu bejáratánál este a villamos ívlámpák kigyúlnak, megvilágítják fényükkel az egész Szapáry utcát, és most té­len... a köznép naiv egyedeit csalják oda, kik százával állnak kordont a nagy hidegben és nem restellik órákig bámulni az in­tenzív és mégis szolid fénynek e két kifogyhatatlan forrását..." De ne csudálkozzék az olvasó a riporter elragadó beszámolóján a sugárzó fény láttán, hiszen még a 900-as évek elején úgy hirdet­ték Pesten a Műcsarnok kiállítá­sait, hogy a plakátokon feltűnő­en jelezték azt: a termekben vil­lanyvilágítás is van. "Az intelligens szemlélő pe­dig, ha figyelmesen végignézte e közcélú palota pompás és meste- rileg kényelmes berendezé­sét,minden legapróbb részleté­ben, épp úgy elámul a tökély előtt - közli tovább az újság -, mint kint a járdán a nép gyerme­ke, a két villamoslámpa megcso­dálásában. És talán mindenek­előtt ugyanaz a különbség ötlik szemébe, mely a hatalmas ívé­gők és a szomszédos petróleum­lángok között kint nyilvánul, ná­la a tényezőket ez a pazar fényű, európai színvonalú szálloda és maga Szolnok városa képez­vén..."Az itt közölt fényképen jól látható a kétemeletes, klin­kertégla borítású épület főhom­lokzata, amelyet középen egy nagyobb és a két szélén egy-egy kisebb előugró falazat, ún. rizalit tagol. Az épület földszintjén bal­ra helyezkedett el az 500 főt be­fogadó étterem a konyhával, mö­götte a kerthelyiségnek számító belső udvar, körbefutó üvegezett folyosókkal, s ezen át lehetett eljutni a reprezentatív bálterem­be, amit ma moziként használ­nak. Az utcai rész jobboldalán volt az 500 vendéget befogadó kávéház, mindezek és "a szobák kiváló fényesen vannak beren­dezve, valamennyit gőzfűtés melegíti és villany világítja..." - az épület megnyitásától kezdve a Tisza Szálló megépítéséig a vá­ros legelső szállodája volt. Az étterme és főként a kávé­háza egy fél évszázadon át a leg­látogatottabb volt. A kor szokása szerint különösen a kávéháznak volt nagy forgalma. Nemcsak az átutazók keresték fel a velencei tükrökkel díszített termeit, akik között művészek, írók - közte Kiss József, Nagy Lajos, Szép Ernő is - megfordultak, hanem a szolnokiaknak is kedvelt törzs­helye volt, a kávé mellé az asz­talukra tették a hazai és külföldi újságokat, de megkaphatták ol­vasásra a képes folyóiratokat is. Különösen nyáron mindenna­pi vendégek voltak a Művészte­lepről Fényes Adolf, Pólya Ti­bor, Zádor István és a fiatalabb művészek is, akik mintegy klub­tagokként találkoztak régi bará­taikkal. 1949 végén - a politikai és társadalmi élet megmerevedé­se - a kávéházak megszüntetését is magával hozta. A belső beren­dezését eladták balatoni üdülők­nek, az üres helyiségekbe átme­netileg a rendőrség költözött, s csak 1953-ban alakították étte­remmé. A 60-as évek közepén pedig a szállodai rész zárt be. 1989 végén a földszinti részt, a zárt udvarral együtt a Budapest Bank vásárolta meg. A most in­duló tervezés igyekszik - az egy­kori kávéház fémkeretes ablaka­it megtartva - restaurálni az ere­deti homlokzatot. A banki átala­kítás is törekszik a tágas termek hangulatának megőrzésére. A falakon a régi festők képei lesz­nek elhelyezhetők, s megmarad az egyetlen, épen maradt velen­cei tükör is. Kaposvári Gyula A Nemzeti Szálloda oromzatos, magas tetőzetével Levelek a hazából a honba "ÍME, DEMOKRÁCIA VAN..." V ___________________________________________________________________ J Ko mám, te kényelmes, nem éltél az alkalommal, hogy meg­látogathatsz, ki tudja, megismétlődik-e a lehetőség. Bezzeg mások serényebbek voltak, január első felében vendégeske­dett nálam olyan haver is, akihez csak laza szálak kötöttek, sőt, még ismeret­len honfitársam is, elvégre ő is maros­vásárhelyi... Te viszont - úgy látszik - már nehezen mozdulsz, pedig gyereke­im után téged láttalak volna a legszíve­sebben. Hátha még nem késő... Vendégeim vagy közvetlen szemta­núi vagy aktív résztvevői voltak szülő­városomban a karácsony előtti forró na­pok eseményeinek. (Neveket az újból szükségesnek tűnő óvatosság miatt nem említek.) Beszámolóikból, a szolnoki lakásomban nem csak szavakban elme­sélt, hanem gesztusokban felelevenedő, heves érzelmek kíséretében újból átélt történések kuszán tobzódó áradatából, azaz a tényleges élménybeszámolókból olyan részleteket is megtudtam, me­lyekről az itteni hírközlés nem számol­hatott be, Te pedig - mintha ott sem lettél volna - hallgatsz. Hallottam, tehát, hogy életem fővárosában, Marosvásár­helyen akkor pattant ki a népharag szik­rája, illetve vált fékezhetetlenné a düh, amikor az egyik vállalat egyik dolgozó­jának nem akaródzott helyeselni egy nyilatkozatot. Már magát a "felkérést a nyilatkozattételre" képtelenségnek tar­tom. Nem felejtem el Árpádom, hogy ez a diktatúra egyik kedvenc produkciója volt, hogy bizonyos alkalmakkor a munkahelyen szerveztek "hűségeskü­tételt" a bölcs vezetőre és elképzelései­re, mert volna valaki szembeszegülni vagy uram bocsá’, pofázni... Ebben a meglehetősen kényes helyzetben azok­ban a bizarrságán túl az eljárás veszé­lyességét is láthatta volna minden ép­eszű. Mint alkalmi tudósítóm, a szemta­nú meséli, az egyik művezető felállt: két lányom volt a temesvári egyetem diák­ja, mindkettőjüket lelőtték, most ítéljem el a lányaimat, hogy lemészárolták?!... Ekkor kezdték el követelni e szer­számgépgyár munkásai a diktátor me­nesztését, és éltetni a temesvári felkelő­ket - holott őket a gyilkosok erkölcsi aládúcolására csődítették össze és szó­lították föl. Aztán elindultak a szomszé­dos gyár felé, hogy annak munkásaival egyesülve kezdhessék el felvonulásukat a város központja felé. A közeli gyár kapujánál történt egy sajnálatos inci­dens, amely azonban cáfolni látszik azt a későbbi állítást, miszerint ebben a vá­rosban a megmozdulásnak nemzetiségi­nacionalista jellege volt. Köztudottan ugyanis e szomszédos üzem vezetője volt az utolsónak még megtűrt, egyetlen magyar nemzetiségű igazgató Marosvá­sárhelyen, akit ezúttal az akkor még túl­nyomórészt magyarokból álló tüntetők elég rendesen megvertek, mert munká­sait nem a főbejáraton engedte ki, ha­nem egy mellékutcába nyíló kapun eresztette szélnek. Végül a két gyár munkásai mégiscsak egymásra találtak, majd csatlakoztak más gyárak dolgozói is, és startoltak a pártház felé a - minő véletlen! - Dózsa Györgyről elnevezett úton. Mintha csak gyerekek tréfás játé­káról lenne szó, vendégeim mosolyog­va emlékeztek a csiki-csukira, a bújócs­kára, a kergetőzésre: katonai járművek­kel, tűzoltókocsikkal és fegyveresekkel torlaszolták el a főutat, a tüntetők mel­lékutakon kerülgették meg az eltorla­szolt szakaszokat, újabb torlaszok, újabb kerülők, még a mellékutakat is lezárták, mégis bejutott a tömeg a főtér­re. A néhány kilométeres utat kábé tíz óra alatt tették meg, de megtették!... Ahogy mesélték, a főtéren összegyűlt harmincezer emberrel mintha újabb paj- kosságokba kezdett volna a hatalom: "locsolósdi" vízágyúkkal a decemberi szezonidőben, és "egyik szemem sír, a másik meg nevet" könnyfakasztó gáz­zal. Állítólag ebből a show-ból közös ismerősünk, az egyetemi tanár Doki (akit még származása és mélynövése miatt "maroknyi székelyeként is szok­tunk emlegetni) olyan latyakosan és könnyben úszó szemekkel került haza, hogy a felesége megjegyezte: ennyire berúgva már rég voltál... Hajdani "vicc­lexikonom", a Doki talán még a lövöl­dözést is heccelődésnek vélte, mert a legrosszabb helyre, egy autó alá feküdt be, mintha csak vaktölténnyel lődözné- nek, mintha nem robbanna a kocsi ben­zintartálya, ha találat éri; egyik vendé­gem mondta, hogy neki kellett kiránci- gálnia barátunkat a kerekek közül, és betuszkolni egy kapu alá. A közel negy­ven halottat és a sok vérző embert látva győződhetett meg mindenikük, hogy ennek bizony a fele sem tréfa... Mintha sokkal nagyobb idő telt volna el azoktól a napoktól, mint valójában. Egyik látogatóm még december hu- szonkilencedikén jött át látogatóba, ná­lam január húszadika körül járt, és azt mondta, most hazamegy, s ha tényleg igazak a hírek, melyeket itt, Magyaror­szágon hallott-olvasott, fogja a felesé­gét és három gyerekét, és azonnal disszidál. Mert nem erről volt szó "a forradalom" első napjaiban! Nem biz­tattam, nem biztatok senkit semmire. Csak egyre szomorúbb leszek... Legutóbb, nem túl biztató informá­cióimhoz újabb furcsaságok adódtak. Az itt-tartózkodó Király Károllyal való találkozóján a magyarországi vezetők aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a román fél akadályokat gördít a kolozsvári főkonzulátus és a Magyar Kultúra Házának újranyitása illetve lét­rehozása elé. A magyar nyelvű oktatás újraélesztésén fáradozó tanügyminisz- ter-helyettest, Pálfalvi Attilát menesz­tették "hatásköri túllépések" miatt. A nemzetiségi jogokat emlegetők - ezúttal - még nem nacionalisták, csak szepara- tisták. És mindezt az új, demokratikus elveket hangoztató román vezetés teszi, illetve állítja. Mintha nem erről lett vol­na szó... Itt, Szolnokon nagyritkán bepillant­hatok a Román Televízió adásába a for­dulat óta. Ahhoz, hogy "képem is és hangom is" legyen, különleges alkalom kell, mivel régebbi keletű, nem valami véletlen balszerencse folytán a tévétek e körzet felé sugárzó adóállomása a ma­gyar tévével azonos frekvencián sugá­roz. Tehát első feltétel: akkor láthatom amazt, ha akkor van ott adás, amikor itt nincs. (Ez régebben a napi kétórás mű­soridőtökben nemigen fordulhatott elő.) Mostanában nálatok vasárnap reggel­től késő estig nonstop adás van, itt meg néhány órás déli szünet, hát ezalatt, ha (bármily fura az átvitt értelemben kínál­kozó képzettársítás) felhős is az ég, tisz­tán "fogom" a bukaresti műsort, élvez­hetőén. Azaz élvezhetném, ha nem fi­gyelnék oda. De sajnos, most vasárnap is odafigyeltem. Bizonyára emlékszel komám, azokban a régi csúf időkben volt egy rettenetes szokásuk, egy úgy­nevezett verbális sztereotípiájuk, egy olyan magatartásforma, hogy mindig mindent alaposan meg-, azaz átmagya­ráznak és "agyonértelmeznek". Például, akár kis úttörővel készült az interjú, akár parasztasszonnyal, és azok bármit mondtak is, a tévés kommentátor hoz­záfűzte: íme, kedves nézőink, újabb bi­zonyíték arra, hogy népünk teljes egy­ségben imádja a géniuszt... Ugyanaz a tévébemondó bejelenti a minap, hogy a Palota téren jelentős politikai esemény van, két különböző véleményen lévő csoport tüntet egyszerre, az egyik támo­gatja a Nemzetmentő Frontot, a másik támadja; de békesség van - folytatja a tévés -, "íme, kedves nézőink, újabb bizonyíték arra, hogy nálunk demokrá­cia van". Na már most, attól, hogy dek­larálunk és ismételgetünk valamit, az - nyilvánvaló kellene hogy legyen mások számára is - nem biztos, hogy úgy igaz (lásd: a bukott "isten" egyértelmű imá­data). De Árpádom, csupán a tévébe­mondó rossz beidegződéseinek fenn­maradásáról van-e szó, vagy másokéról is? - kérdi, mintha mit sem tudna ko­mád, Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom