Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-30 / 25. szám

1990. JANUAR 30. Néplap 3 "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" Egy vállalkozás szülési fájdalmai A szolnoki Jubileum tér és kör­nyéke nem tartozik a rosszul el­látott területek közé. Ha megkér­dezzük az itt lakókat, valószínű­leg egyetértenek ezzel. Termé­szetesen itt sem minden tökéle­tes. Az emberek itt is hiányolnak egy, s mást, ezek közül is talán első helyen egy papírboltot. En­nek egyszerű a magyarázata. A környéken négy középiskola, két általános iskola van, s akik itt laknak, egyébként is itt szeretnék beszerezni azokat a napicikke­ket, amelyekhez most csak a vá­rosközpontban lévő papírbolt­ban juthatnak hozzá. Ezt ismerte fel Szabóné dr. Csikós Eszter, a Kereskedelmi és Vendéglátóipa­ri Főiskola tanára, aki gondolt egy merészet: egy arra alkalmas területen papírboltot kellene lé­tesíteni. Minthogy négy gyer­mek gyámolítója, férjével együtt - aki szintén a kereskedelmi szakmában dolgozik - nem lehet túlzottan csodálkozni az ötlet megszületésén. Hazánk egyéb­ként is a vállalkozások korát éli. Aki teheti csinálja, erre biztatja őket a kormányzat, a helyi ta­nács, az újságok - szóval min­denki. Tehát semmi akadálya egy vállalkozás elindításának. Vagy mégsem ig van? Erről szól a következő történet. Csikós Eszter született idealis­ta. Úgy gondolja, egy főiskolai tanárnak nem elég tanítani, ta­nulni. Mit jelent kereskedni és vállalkozni a való életben. A hallgatók kikerülve a főiskolá­ról, szembetalálkoznak a napi realitásokkal, keserves küzdel­met vívnak azért, hogy megsze­rezzék azokat az ismereteket, amelyek a hatékony munkához szükségesek választott hivatá­sukban. Ezen a főiskola nehezen tud segíteni, hiszen a tanárok sem rendelkeznek elegendő gya­korlati tapasztalattal. A gyakor­lati szakemberek között - akik óraadók lehetnének - kevés a vál­lalkozó, még inkább az olyan, aki nem a gyors meggazdago­dást, hanem a szakmai igényes­séget, az ötletes, újszerű megol­dásokat tekinti a szakma lénye­gének. Csikós Eszter hisz abban, hogy sok ötlettel, új termékek felkuta­tásával, termeltetéssel, külkeres­kedelmi kapcsolatokkal jó vá­lasztékot lehet nyújtani, s ezáltal egy állandó vevőkört kialakítani. Hisz abban, hogy tapasztalatait felhasználva óraadóként tudja nyújtani a hallgatóknak azt a pluszt, amit eddig is hiányolt sa­ját munkájában. A tanács szerint közterület Mindezekkel a tarsolyában, meg némi megtakarított kész­pénzzel indult el először helyet keresni a leendő üzletnek. Ez nem volt nehéz, hiszen a közel­ben lakók jól ismerik a toronyház és az úgynevezett "Y"-ház kö­zötti huzatos, oszlopokkal körül­vett területet. Ez a rész tizenöt éven keresztül a részegek szük­ségletei kielégítésére szolgált, s szolgálna tovább is, ha valaki nem vállalja fel a terület tényle­ges hasznosítását. Többen pró­bálkoztak. A tanácsnál mindig nemleges volt a válasz. Hősünk ebbe nem nyugodott bele. Elha­tározta, hogy csak azért is utána­jár a dolognak, hiszen szemmel láthatóan ésszerűtlen nem ki­használni ezt a területet. Az első elviengedély-kérést a beépítésre 1989 márciusában ad­ta be a városi tanács vb műszaki osztályára, Tóth István osztály- vezető részére. Két hónap múlva - egyébként 30 nap a válaszadási kötelezettség határideje - kapták meg az elutasító választ, gyakor­latilag indok nélkül. Illetve kap­tak ideiglenes beépítési enge­délyt 12 négyzetméter területre. Ebben a levélben tájékoztatta őket Tóth István, hogy ez közte­rület. /A későbbiekben ennek még nagy jelentősége lesz./ A fellebbezésre a megyei tanács vb építési osztálya szintén nemle­ges választ adott, de legalább in­dokoltak. Ennek lényege az volt, hogy az eredeti terv szerint nem beépítésre szánt terület. Fel kel­lett kutatni hát az eredeti terve­zőt, aki itt a "szomszédban", Miskolcon dolgozik. Válasza az volt, hogy az épületkomplexum­hoz illő stílusban semmi akadá­lya a terület üzleti célú beépíté­sének. Ekkor már augusztus vé­ge volt - s vége a nyári szünetnek is -, így ismét be lehetett adni a kérelmet a helyi tanácshoz a tel­jes terület beépítésére. Szemé­lyes megkeresésre az osztályve­zető azt nyilatkozta, hogy szerin­te semmi szükség nincs ott egy ilyen üzletre, tehát nem engedé­lyezi. Úgy látszik, megint visz- szatémek az ’50-es évek, ahol a magas hivatal dönti el, hogy az állampolgárnak mi szükséges. Sajátos módon a környék lakó­inak minderről teljességgel más volt a véleménye. A nem kis fá­radtsággal összegyűjtött vélemé­nyek szerint igenis szükség van egy ilyen üzletre. Az elért lakók 96 százaléka /256 fő/ örömmel venné és aláírását is adta az üzlet mihamarabbi megnyitása érde­kében. Az aláírásgyűjtemény is bekerült a műszaki osztályra. Biztos ami biztos alapon Csikós Eszter elment a földhivatalhoz A földhivatal szerint nem közterület ... derült ki a szereplők legna­gyobb megdöbbenésére, hanem a toronyház - vagy az "Y"-ház- hoz tartozó úgynevezett úszóte­lek. Itt tájékoztatták őket arról, hogy hivatalos információt erről a tulajdonosok kérhetnek. A Ju­bileum Lakásszövetkezet szerint ez a rész a toronyházhoz tartozik. Kérésükre kaphattak is a földhi­vataltól tulajdoni lapot. Ennek alapján a lakásszövetkezet meg­adta az engedélyt a megépítésre, amely okmányok ismét a műsza­ki osztályra kerültek. Október 13-án, pénteken /nem túl szeren­csés nap/ kapták meg a választ, mely szerint engedélyezik a tel­jes terület beépítését. Az első kérvény beadása óta még "csak" nyolc hónap telt el. Abban a hi- szemben, hogy e kálváriának már vége szakadt/a 13-a, péntek nem volt túl gyanús/, az üzlet tervezésére megbízást adtak az épületkomplexum eredeti terve­zőjének. El kellett még dönteni a lakász- szövetkezettel, hogy bérleti vi­szony, vagy tulajdonosváltás kö­vetkezzen be. Célszerűnek az adásvétel látszott. Ebben a kér­désben a szövetkezet kilenctagú elnöksége dönthet. Pozitív dön­tésük megerősítése végett kérték a lakók újbóli megkérdezését. Ez 176 lakót jelentett és újabb két hetet. A lakók 95 százaléka újból aláírta jóváhagyólag a kérvényt. Az adásvételi szerződést már fo­galmazták, de szükség volt a te­rület pontos megmérésére és az úgynevezett megosztási vázrajz elkészítésére. Mindez megtör­tént, s kiderült újabb "tulajdonos­váltás" ... következett be. Eszerint a terület az "Y"-ház lakóit illeti meg. Lehetett mindent elölről kezdeni. Újabb kérvény, ezúttal az "Y"-ház intézőbizottságának, akik igencsak meglepődtek azon, hogy ez a terület az övék. Az intézőbizottság tagjai megér- tőek voltak: amennyiben a lakók hozzájárulnak, az eredeti feltéte­leknek megfelelően, amelyet a Jubileum Lakásszövetkezettel kialakítottak, egyetértenek az adásvétellel. Újabb aláírásgyűj­tés következett. Száz igenlő alá­írásnál /82 százalék/ megálltak, remélvén: ennyi már igazán elég lehet az üdvösséghez. Nos, nem volt elég. Az intézőbizottság újabb álláspontja szerint a köz­gyűlésnek kell ebben a kérdés­ben dönteni. Ez legkorábban ja­nuár végén hívható össze. Köz­ben a tervező elkészítette a terve­ket, azok a közeli napokban az ÉSZB elé kerülnek. A közművál­lalatokkal a szükséges egyezte­tések megtörténtek. A PIÉRT-tel az első megbeszéléseken túl van­nak. A készpénz jelentős része már elúszott, és még sehol sem tartanak. Nem beszélve a renge­teg elpocsékolt időről, a keserű tapasztalatokról. Miben lehet bízni ezek után? Egyértelmű, hogy az" Y"-ház la­kóinak megértésében, akik eddig is segítették, támogatták az ügyet. Remélhetően elmennek a közgyűlésre és pontot tesznek az egészre. így talán ők is megérhe­tik, hogy a következő tanévre már helyben, az "Aranytoll" pa­pír- és írószerboltban vehetik meg a diákok és szüleik számára is fontos holmikat. Aki pedig nem itt szeretne vásárolni, annak a tanulságokat javasoljuk. Min­denki válassza ki magának a megfelelőt. Van belőle bőven... Füle István Jegyzetlapok Szüléink az utcán Hát ezt is megértük: a hét végén az utcára kény­szerítettük szüleinket! A politikai megmozdulások kavalkádjából számomra a legmegrázóbb a nyug­díjasok győri tüntetése volt. A tervezett lakbér- emelés ellen protestáltak, de mint már annyiszor, ezúttal is megható szemérmességgel beszéltek másról, mint ami a szívüket igazából nyomja. A tüntetéssel azt nyilvánították ki: ha még egy lyukat kell húzni a nadrágszíjon, azt már nem bírják, mert a mostani lyukakat is utólag kellett fúrni az elsza- lonnásodott nadrágtartón. Ezt mondták - pedig nem ez a bajuk. Én azt értettem abból, hogy néhány száz munkában megfáradt, ám önérzetes nagyszü­lő, dédszülő mégiscsak táblát fogott és a térre vonult, hogy helyzetük máris, a lakbéremelés nél­kül is tarthatatlan. Az újabb, tervezett kiadás nél­kül is minden okunk megvan nekünk, munkaképes leszármazottaknak arra, hogy égjen a fülünk, ami­kor a televíziónak eme tudósítását nézzük. Mert az "ősök" bizony nem azt kapták az élettől - tőlünk? - amit joggal elvárhattak volna. Jó, mi is mondhatnánk nekik szemrehányóan, hogy ők meg negyven évüket invesztálták abba a rendbe, ame­lyik minket sem kényeztet el - ám a helyzet nem ugyanaz. Nem, mert a mai világunkban alig van kiszolgáltatottabb embercsoport a nyugdíjasoknál. Mert mi még kiabálhatunk, sztrájkolhatunk, fenye­getőzhetünk, ölre mehetünk a több pénzért, vagy ha az sem hoz eredményt, vagont rakhatunk, havat lapátolhatunk. És ha azt ígérik, a válságnak ekkor meg ekkor érünk a fenekére, számolhatunk reáli­san arra is, hogy egyszer meg fölfelé kell majd gebeszkedni. De az, akit a világhoz jószerivel egyetlen szál köt, a havonta csöngető pénzespos­tás, ő már aligha hisz a stabilizációs, meg kilábalási programokban. Ha a nyugdíjasok szociális helyzetéről esik szó, előveszünk ilyen meg olyan táblázatokat, száza­lékszámítással, létmiuimumképlettel áltatjuk ma­gunkat, aztán rábökünk egy összegre: igen, ennyi talán elég ahhoz, hogy egy "takarékra állított" em­berpár megéljen belőle. Csakhogy elfelejtjük: azok, akik napjainkban a jól megérdemelt pihenés­re jogosultak lennének, nem csak napjaink gond­jait veszik a vállukra. Még aktív dolgozók voltak, amikor az ő szüleik szorultak rá a támogatásra, úgy hogy közben minket kellett iskolázni, tehát a pénz, amit talán megspórolhattak volna hajlottabb ko­rukra, két irányba is folydogált. Aztán az ő szüleik eltávoztak a támogatandók köréből - viszont ne­künk kellett ház, kocsi, gyerek. "Apu, ugye segíte­tek? Anyu, ugye hogy jöhetünk vasárnap ebédre?" Azt, hogy nekünk sem volt rózsás az életünk, velük fizettettük meg. Az adósság törlesztésére pedig, amire a lelkiismeretünk is sarkallna, nem vagyunk képesek. A ma nyugdíjasai így felmenőik és leme­nőik anyagi terheit is viselik. S lám, milyen különös ez a világ: vannak fiata­lok, akik albérletre keresnek, egy szobában zsúfo­lódnak gyerekekkel, ők irigykedve mondják: bár azért kellene tüntetnünk, hogy ne kelljen több lak­bért fizetnünk egy komfortos állami lakásért! De hát hol van még az a lakás - alighanem egyre jobban távolodunk tőle nap mint nap. A szűkösség ugyanígy megosztja a nyugdíjasokat is: azt mond­ják a hatvanon túliak, hogy nem demokratikus a hetven fölöttieknek adni azt a néhány szerény ked­vezményt, ami talán elviselhetőbbé teszik az éle­tüket. Szívfacsaró dolog ilyen vita szemlélőjének lenni, hogy az ingyenes utazásért, a tévé-előfizeté­si díj elengedéséért öregeink orroljanak egymásra, netán az idő múlásáért fohászkodjanak, hogy ők is kedvezményezettjei legyenek a fenti előnyöknek. Szegény az ország - és szegénynek lenni nem­csak keserves, de lélekölő dolog is. A nincstelen- ség bizony nemtelen indulatokat kavar, és olyano­kat állít szembe egymással, akik maguk is áldoza­tai helyzetüknek. Jó lenne egyik reggel arra ébred­ni, hogy az ég derűs fölöttünk, és a jólét napja is felkelőben. De ez ma álomnak is túl merész. Hát akkor? Ha ezzel az írással végzek, felhívom anyámat, és megkérdezem, milyen érzés nyolc­vanesztendősnek lenni? Többet érte ennél aligha tehetek.- pb ­Ajánló félcédula Szaporodnak a lakásajtókon a kiírások: "Ajánló­cédulámat leadtam!" Ilyenformán eddig leginkább a gázszámlásnak üzentünk. Most a korteskedő párt­aktíváknak. Vagy azért, mert a cédula tényleg el­kelt, vagy azért, mert az illető teljes névvel és lakcímmel együtt esetleg fél azt odaadni. Mert úgy érzik, ebben a ló túloldalára került világban, amikor a "B"-listázások híre egyre inkább aggasztja még azokat is, akik közvetlenül nem érintettek a dolog­ban, sokan szeretnének teljes inkognitóban voksol­ni. Persze nem azért félcédula ez, mert a polgár fél odaadni, hanem azért, mert ez az egésznek a fele. De ha leadom, színt kell vallani. A másik, a kopog­tató felével csak azt áruljuk majd el, hogy egyálta­lán szavazni jöttünk. De hogy kire, az legalább titkos lesz. Talán az is zavarhat sokakat, hogy a gázszámlás, aki állami vállalatnak kasszíroz, közel sem olyan kitartó, mint aki cédulát gyűjt. Ezért egyértelmű az is, hogy nemcsak a postás az, aki mindig kétszer csenget. Bár, hogy őszinte legyek, nem igazán látom, vajon az a párt lesz-e igazán kormányképes, ame­lyik több ajánlócédulát tud begyűjteni, s így végső­soron több képviselőt visz be a Parlamentbe, vagy az, amelyik kevesebbet. Mert hallom, hiszen ez forog közszájon, hogy valóban kézzelfogható programot még nem deklaráltak a pártok. A politi­kai vívmányok időszakában ugyanis az emberek rendkívül racionálisan, illetve egzakt módon gon­dolkodnak. Tudják például, hogy az édes életnek nem tegnap szakadt vége, amikor is felment a cso­koládé ára, hanem már jóval korábban. A sztereo­típiák persze ígéretesek, de a közember számára a részletekben van az igazság. És sokan úgy érzik, hozzájuk még csak a cédulájuk miatt jutottak el a pártok. A racionális állampolgári gondolkodás tehát ma még nem mindig tudja egyértelmű döntésig vinni a dolgokat. Talán vannak akik egyfajta időnyerésre utaznak, s jobbnak tarják, ha egyelőre háttérben maradnak. A kósza hírek a sajtóból, a máris kipat­tant visszaélésekről, valószínűleg nem hatnak meg­nyugtatóan, így nem csodálkozom, ha valaki egye­nesen fél kiszolgáltatni egyik vagy másik párt iránti szimpátiáját. Egymást követik az ellenfelet elma­rasztaló nyilatkozatok, és csak kapkodhatjuk a fe­jünket, mert valahogy úgy van ez, mint a rossz házasságban, amikor mindkét fél, de egymástól függetlenül elmeséli, milyen gyalázatosán becsap­ta a másik. Pedig a novemberi népszavazáson kide­rült: a pártoknak nincs mit egymás szemére vetni­ük. Lehallgattam egy beszélgetést a buszmegálló­ban. Arról volt szó, hogy fordítva kellene csinálni, s akkor mindenki megtarthatná az anonimitását. Azaz bezárkózna a lakásába, felhívná telefonon a képviselőjelölt-aspiránst, és ha az - felvéve a tele­font - egyből rávágná, hogy "bongó", postán kapna 100 ajánlócédulát. Hm, nem is rossz. Milyen kár, hogy nincs telefo­nom.- szilas ­Bezárták a ‘fii 7AfiaKAVIvi Flex-xel üzemet . A Füzesabonyi Áfész a Hungaro- texszel közösen 1987-ben 240 millió forintos költséggel hozta létre a füze­sabonyi Flex-xel üzemet A létesít­ményben hulladék rongyból ameri­kai gépekkel és technológiával kü­lönböző szigetelónyagokat gyártot­tak. Az eddigi veszteségek és a Hun- garotex kilépési szándéka miatt az üzemet január elején bezárták. Ké­pünkön ipari tépett vatta zárolva a fólia alatt /MTI fotó: H. Szabó Sán­dor/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom