Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-23 / 19. szám

1990. JANUÁR 23. Néplap 3 A hangya- szorgalmú emberek faluja Szelevény Kunszentmárton mellett döntött Földet szeretnének az emberek Harmadik hónapja nem léptem ki a kapun - mondja Kocsis Péter- né /Piroska néni/ tenyérnyi szobájában Egyre több az önálló tanács, a települések tíz-tizenkét éve kö­tött "házasságainak" látványos felbomlása. Mindezek ismereté­ben meglepőnek tűnik, hogy Szelevény ben másképpen dön­töttek: így továbbra isKunszent- mártonhoz tartoznak. Hogy mi lehet mindennek az oka, ezzel a felvetéssel először is Nagy Sán- domé kirendeltség-vezetőt ke­restem fel.- A szelevényieknek az alig több mint negyede voksolt csak az elszakadás mellett - mutatja az adatokat.- Igen ám, de hallottam, a fa­lugyűlés nem éppen népesre si­keredett. Kevés voksoló- Szórólapokon adtuk tudtul az eseményt, és végül nyolc- vanheten jöttek el. Nézze, én csak két éve dolgozom itt, és sze­rintem az is közrejátszott a sok igenben, hogy az elmúlt 13 év­ben utak, járdák épültek, lett egy bokáig, ha elég. No már most, ezért a napi műszak után további hajtás következik, ha boldogulni akar az ember. Korábban nyula- kat tartottam, most pedig hizla­lok.- Hol itt a baj?- Az, hogy a nagybani jószág­tartáshoz takarmány, a takar­mányhoz meg föld is kellene. Szó se róla, lehet venni méregd­rágán tápot a terményforgalmi­nál is, de így nem éri meg. Éppen ezért most én is bérelek egy hol­dat a tanácstól. Ennek a díja adó­val együtt évi két és félezerbe kerül. Igaz, erre még rájön a mű­velési költség is, dehát még így is elviselhető a kiadás. De az már nem, hogy amikor érdeklődtem, megtudtam, hogy a téesz kilenc­ezerért adna ki egy köblöst. Ez sok, nagyon sok. Háromezer kö­rül adnék érte, így kellene tíz hold is, mert abban az esetben nem 12 hízót adnék le, hanem ennek a többszörösét. Sokan gondolkozunk így itt, és akkor Kaszálom az árkokat, meg ter­melek, így bírok bikákat, hízókat leadni, tehenet tartani, tejet hor­dani a csarnokba. Szerencsére bí­rom magam, és ha újra lenne több föld a hozzánk hasonlóak kezén, állítom, feleannyiért ter­melnének mint a közös. Nekem is segít a feleségem, meg a 23 éves nagyfiam. Mi például 50 hektárt is kivennénk, ha adná­nak, és biztos nem szégyenkez­nénk a nagyüzemi táblák mellett. Nyugodtan leírhatja, van itt vidé­ken annyi felesleges munkaerő, amelyik virágzó kisgazdaságo­kat bírna teremteni. De nem így, ahogyan most is tették. Felvitték annyira a táp, meg a tőkehús árát, amiért valószínű, mindenki jól jár. Kivéve azt, aki hizlal. Miféle segítség ez a hozzám hasonlók­nak?- Mondotta, kellene föld is ön­nek. Mennyit adna érte? napjaikat magányosan morzsol- gató öregek helyzete. Arra kell felkészülni, hogy a számuk egy­re nő. A kirendeltségen megtud­tam, hogy közülük negyvenen részesülnek szociális étkeztetés­ben, és - úgymond hivatalból - hatvanan kaptak segélyt. Hang­súlyozom, hivatalból, mert falu­helyen mindenki ismeri a mási­kat, és kiderült, hogy kívülük sok olyan ember él itt, aki restell se­gélyért kopogni, holott ugyan­csak ráférne a támogatás. így af­féle jószomszédi alapon felku­tatták, hogy további 53 olyan lé­lek található, akinek olyan ala­csony a járandósága, hogy segí­teni kellett őket. így a faluban összesen száztizenhárman kap­nak segélyt. Közülük egyet, öz­vegy Kocsis Pétemét mi is felke- restük. Szőlőkkel övezett, csöppnyi házában olyan egyedül él, akár az ujjam. Gyermekük Falukép templommal új étterem, megcsinosodott az óvoda, most pedig az iskola kor­szerűsítése fejeződik be négy­millió forintért. Ráadásul meg­állt az elvándorlás is, és évente négy-öt új ház épül. De az okok­ról talán kérdezze meg a többie­ket is. Utam az öttagú elöljáróság egyikéhez, Bozsik József tanár úrhoz vezet, aki tősgyökeres sze­levény i:- Én, aki a faluban évtizedek óta pedagógus vagyok, úgy lá­tom, nálunk most nem az a fő kérdés, hogy különváljunk vagy együtt maradjunk-e a várossal. Noha mostanság divat egymást szidni, nyugodtan leírhatja: a kunszenti nagyközségi, majd vá­rosi tanács erejéhez mérten min­den kérésünket segítette és segí­ti. Ami pénzünk van, annak a felhasználásáról pedig ez az ötta­gú elnökség dönt.- Látom, mutatósak a középü­letek.- Most fejeződik be az isko­lánk teljes külső és belső felújí­tása, a fűtés és a világítás korsze­rűsítése. Azután helyrehoztuk a második világháborús emlékmű­vet. Már rákerült hetven áldozat neve, de ismereteim szerint to­vábbi tizenhárom még hiányzik. Azután folyik a római katolikus templom renoválása. Itt is segít az elöljáróság, az egyház, a hí­vők adakozása. Tavaly már több mint egymilliót áldoztunk, ál­doztak erre a célra. Szóval han­gyaszorgalmú emberek élnek itt.- Említette, más itt a baj.- Meg tudnám mondani, de in­kább keresse meg az állattartó­kat, ők illetékesebbek ebben. Az első kérdezett Juhász Lász­ló vízvezeték-szerelő.- Elöljáróban magunkról annyit, hogy három gyereket ne­velünk, és a kettőnk havi kerese­te 12-13 ezer forint, ami ugye Bozsik tanár úrnál ebéd és séta után - a tanulás előtt - mindig kötele ző a legkisebbeknek fél órát pihenni a teremben garantálnánk, hogy a hús sem 250-300 forint leime, mint most. Csongrádba viszik- Kinek adják oda, adják le a hízókat?- Akik többet fizetnek érte. A mi megyénkre ez nem jellemző, ezért nálunk az a szokás alakult ki, hogy átvisszük Csongrád me­gyébe. De ha ez érdekli, bőveb­bet hallhat Szántó Sándortól, aki magángazdálkodó. Irány Szántóék portája, ame­lyet egy hatalmas német juhász kutya kitartóan vicsorítva védel­mez. Végre bejutunk, és megtud­juk, hogy az ötven körüli házi­gazda tizenöt évig téesztag volt, és hét éve maszek. A közelmúlt­ban is leadott tíz hízót.- Át kellett vinnem őket Csongrád megyébe, mert bármi­lyen hihetetlen, ott kilónként nyolc forinttal többet kaptam. Ez tíz hízó esetében nálam például 16 ezer plusszot jelentett. Ezért megérte a fuvardíj.- Van önnek földje?- Igen, összesen négyköblös.- Annyit, amennyit a kolhoz adott azért a 12 holdért, amit apámtól elvettek. Persze azt is tudom, ez nem csak az én ügyem, ezért azt gyanítom, hogy majd a választások után okosabbak le­szünk - búcsúzik a kapuban. A felvásárláson meg a földön kívül marad még egy megoldan­dó feladata Szelevénynek: ez a nem született, a férjét öt éve te­mette, ráadásul 22 éve az egyik lábát is levágták. Akár az ujjam- Szerencse, hogy Évike (Kó- már Józsefné, szociális gondozó) rendszeresen hozza az ebédet, és arra is adódik példa, hogy két­szer is rámnéz.- Mennyi a nyugdíja?- Most havi 4 ezer 400. Beval­lom, nehezen bírok belőle kijön­ni. De a legborzasztóbb az, hogy az egyik sarokból a másikba ülök, így telik a nap. Olvasni, írni nem tudok, ezért a tévét nézem. Utoljára mindenszentekkor hagytam el a portát. Kocsival vit­tek ki szegény uramhoz a teme­tőbe. Pedig jó lenne megnézni a határt ilyenkor is. Szótlanul ültünk a kocsiba, hi­szen nem a saját járművünkön érkeztünk. De valami olyasmi járt a fejünkben, hogy még ebben a hónapban visszajövünk Ko- csisné Piroska nénihez. Kicsit megkocsikáztatni, hogy ne kell­jen neki mindenszentekig várni. Gazda szeme hizlalja a jószágot, látszik Szántó Sándor és felesége te kintetén. Igaz, az eredmény nem Szolnok, hanem Csongrád megyé­be kerül JEGYZETLAPOK És most kit gyűlöljünk? Sándor Móric, az ördöglovas beugratott a Szolnoki Szigligeti Színház deszkáira. Nem ez volt a legnagyobb bravúrja - ámbár a fene se tudja, próbált volna ficánkolni vasderesével a betil­tás éveiben - minden esetre jött ő le kocsival a budai várból a lépcsőkön, vágtatott át négyes­fogatán a zajló Duna jegén, de a "vad magyar" a sporttörténe­lembe azzal írta be a nevét, hogy pihenés és lócsere nélkül har­mincegy óra alatt tette meg fo­gatával a Budapest-Bécs közötti 312 km-es távolságot. Aztán beteljesült operetthősi sorsa, le­tiltották a honi színpadokról, mert hát egy hetes huszár, meg a Mettemich-lány - no nem, ilyennel nem mérgezzük a rom­latlan magyar színháznézői lel­keket... És biztos, hogy sokan helyes­lőén bólogattak a bölcs kultúr­politikai döntésre. Alighanem jómagam is záptojást vágok Do- bák Lajoshoz kisdiák korom­ban, ha Metternich kancellári uniformisában látom a világot jelentő deszkákon. Mert mi azt tanultuk, hogy nincs vadabb el­lensége a magyarnak az oszt­ráknál. Nincs ragadozóbb állat a kétfejű sasnál, s mindennek illusztrálásául a történelem könyvemben Metternich, a gyá­va, női ruhában menekül, hogy csak úgy piroslik az erőlködés­től sétapálcányi orra. Nem volt nagyobb sértés annál, ha valakit tízperces szünetben gyáva Met- temichnek tituláltunk, ám ha a gyűlöletünk véglegessé vált va­lamelyik társunk irányában, azt egyenesen Haynaunak csúfol­tuk. Haynaunak, a vérengző­nek, aki százával záratta börtön­be a szabadságharc leverése után vitézlő eleinket, de több tucatnyi felkelőt ki is végezte­tett. Engem az a kép rázott meg legjobban a könyvben, amikor a magából kivetkőzött osztrák parancsára megvesszőzik Ma- derspach Ferencnét. Haynau, te pajkos kis csibész, tudd meg, hogy nem voltál ké­pes maradandót alkotni! Te sem, te magyargyűlölő Metter­nich! Utánatok már egészen profik jöttek a történelmi horror műfajában: Adolf Hitler, Joszif Viszárionovics, aztán a sajáto­san politizáló Pol-Pot, aki né­hány millió honfitársának kiir­tásáért annyi büntetést sem ka­pott, mint egy jámbor csirketol­vaj. Itt volt ugye, a szakmában egészen jónevű Nicolae Ceau- sescu és bizony te, Haynau még a cipőjét sem köthetnéd meg a Kárpátok Géniuszának. Metter­nich, a magyar gyűlöleted a tu­dós akadémikus mérnök na­gyasszonyéhoz képest valósá­gos szimpátiatüntetés. Megy az operett, elzsongíta- nak a nagyszerű dallamok és ar­ra gondolok: te jó ég, hát miért kellett valaha is félnünk ettől a kosztümös kis mesketétől? Hi­szen, ha akarom, még "pozitív politikai mondanivalót" is felfe­dezhetek e zenei szappanbubo­rékban. Mert mondanak benne olyan jókat a hazafiságról, me­lyet akár tudós bagoly politiku­soktól is szívesen hallanék a te­levízió Napzárta műsorában. Meg hát azok az aranyos mézes­kalács-katonák: talán bizony hazaárulók voltak, amiért jobb­híján a császár körül sertepertél- tek? Alighanem ideiglenesen tették, haza kellett volna hívni őket. De hát megboldogult kis­diákkoromban nemcsak hősök kellettek nekünk: munkások könyvvel meg kalapáccsal, pa­rasztok búzakoszorúval, sarló­val, értelmiségiek lombikkal, körzővel, vonalzóval, hanem kellettek ellenségek is. Gyűlöl- nivaló kétfejű sasok, kolbászor­rú Mettemichek, vérnősző Hay- nauk. Csak hát róluk kiderült, hogy mindössze annyira ellen­ségek ők, amennyire a csinált hősök valódi héroszok. Ko­molytalanná váltak ellenségnek lenni, s újakat még nem dekla­ráltak helyettük. Bajban vagyok: tessenek mondani, most kit kell gyűlöl­ni?-pb­"A haza minden előtt"... Kölcsey emlékverseny kö­zépiskolásoknak Kölcsey Ferenc születése 200. évfordulójának megün­neplésére készültek többek kö­zött a középiskolások is e ver­seny keretében. Á Kölcsey Társaság és a Sza- bolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tanács VB Művelődési és Ifjú­sági Főosztálya által meghirde­tett vetélkedő elsősorban Köl­csey költészetének alapos isme­retére, politikai pályafutásának bemutatására, iroda­lomelméleti munkáinak feltárá­sára irányult. Emellett a jelen levő 19 gimnázium és szakkö­zépiskola részére összeállított versenyfeladatok némi kitekin­tésre adtak alkalmat a kortárs világ- és hazai irodalomba, az akkortájt szerveződő irodalmi folyóiratokba, valamint a fővá­rossá váló Pest irodalmi életé­nek kezdő lépéseire. A vetélkedőn való részvétel alapos felkészülést igényelt a diákoktól, hiszen a feladatok nehezek, magas színvonalúak voltak. Az emlékverseny jelentősé­gét egy, a feladatok javításában résztvevő középiskolai magyar tanár így foglalta össze: Nem véletlenül tettük a vetélkedőt éppen január 22-ére, a Himnusz megírásának 167. évfordulójá­ra, hiszen, ha csak maga a Him­nusz elemzése lenne a vetélke­dő célja és feladata, akkor sem tettünk volna keveset, tekintve, hogy a Himnusz mérföldkő, meghatározó politikai, kulturá­lis életünkben. Ezen kívül itt az ideje, hogy Kölcsey Parainesi- sét újra felidézzük, sőt újra fel­fedezzük, hiszen aktualitása az ifjúság számára minden szem­pontból jelentős. Mondanivaló­ján túl nyelvezete is gyönyörű, beszédkultúránk megjobbításá- ra is jó szolgálatot tehet, ezt a magyar kultúráról szólva maga Kölcsey is megfogalmazza eképpen: "Teljes birtokában lenni a nyelvnek melyet a nép beszél: ez az első s elengedhe­tetlen feltétel." A Magyar Kultúra Napján megrendezett megyei emlék- versenyen a 19 résztvevő kö­zépiskolából a Jászberényi Lis- ka József Szakközépiskola (fel­készítő tanárok: Bakky Árpád- né és Stanitz Károlyné) lett az első, s jutott tovább az április 11-i területi vetélkedőre. A ve­télkedő sorozat zárására 1990. szeptemberében kerül sor Bu­dapesten a Magyar Televízió­ban. Azon túl, hogy a diákokat fel­készítő tanárokat tisztelet illeti, köszönet jár az Országos Keres­kedelmi és Hitelbank Rt szol­noki kirendeltségének, vala­mint a kunhegyesi és karcagi üzemek, intézmények sokasá­gának, akik anyagi és tárgyi tá­mogatásukkal lehetővé tették a vetélkedő megrendezését, s ez­zel részeseivé váltak a magyar kultúráért tett erőfeszítéseknek. ________ J D. Szabó Miklós V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom