Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
8 Irodalom» művészet 1990. JANUÁR 20. Barta Lajos (1878-1964) Első írásai a Pécsi Naplóban látnak napvilágot Első novelláskötete, az Elbeszélések 1901-ben, a kővetkező Soha többé címen 1904-ben jelent meg. Romantikus történetein még Jókai hatása érződik, de olykor ezeken belül is megmutatkozik erős fogékonysága a szociális kérdések iránt. Legtöbbször boldogságra áhítozó fiatal lányok különös históriáit, az életben helyüket kereső emberek nyugtalanságát rajzolja meg írásaiban. Novelláinak jellegzetes témaköréhez tartozik a falusi szegények elsüllyedt világának, a vidéki élet, a vidéki értelmiség provincializmusának bemutatása is. Elbeszélő módjának jellegzetességei: az erőteljes drámaiság, a belső szenvedélyesség, Novellái sokszor megrázóak, de mégsem lehangolóak. V , ................. ...............-.......J zo morú eső esett a szomorú ápS rilisi égből. Falusi ember nemigen tud ilyenkor a munkával sietni, nincs rá hangulata. Ako- csislegényeknek sem igen volt, akik a nagykocsma nagy fészerében a faderekakat hasogatták karóvá. A nagygazdák, akik őket odaküldték munkára, majd elveszik a maguk részét szőlőkarónak, a többit eladják a falunak. Ezért volt, hogy községi munkának számított ez a karóha- sogatás. András, a magas, csontos, se szőke, se barna szolgalegény is ott működött a fészerben. Bejött a kocsmába Simon, az éppen munka nélküli napszámos, ahogy szokott, szűk nadrágban, valami rossz bakancsfélében, elnyűtt kiskabátban, hajadonfőn. Aznap még nem evett, de volt hat krajcátja, ezért rendelt egy deci pálinkát. Uradalmi ház volt valamikor ez a nagykocsma, a roppant udvarban dombnak fölfelé ment az épület, ezért valósággal emeleten volt a kocsmaszoba meg a széles téglával kirakott ámbitusa. Két ablakából az országútra, azon túl a végtelen földekre lehetett látni onnan, kisebbik ablaka az udvarra szólt. Éppen a kisablak mellett, a falhoz simuló fapadon ült Simon a kis pálinkájával. Ki talált nézni az udvarra, meglátta a fészer alatt dolgozni Andrást, kinyitotta az egyik ablakszámyat, lekiáltott hozzá:- András! Hallod-e, András! András leeresztette a fejszét, amivel éppen suhintani akart, felszólt az ablakhoz:- Hé, te vagy az, testvér?- Én vagyok, én!- Mit csinálsz, testvér?- Szórakozom, testvér.- Hát te mit csinálsz, testvér?- Hasogatok!- Van kedved hasogatni?- Van a kutyának!- Akkor miért hasogatsz?- Mert a gazdám ideküldött!- Hogy a frász hasogassa a gazdádat!- Miattam hasogathatja!- Gyere be egy kis geberduszra!- Nem lehet!- Igazán nem akarsz bejönni?- Mondom, hogy hasogatni kell a gazdám helyett!- Vessz meg a munkában, bolond! - becsapta az ablakot, visszafordult a pálinkájához. András még hasogatott egy darabig, aztán csak két vállára kapta kiskabátját, fejére csapta kis mátyásmadártollal díszített rossz kalapját, bal karjára eresztette a széles fejszéjét, fölment a kocsmaszobába. Vékony, ritkás bajuszának minden szála mintha külön-külön izgalom lett volna, az arca pedig felelet nélküli kérdőjel. Ilyen volt ő majdnem mindig; nyugtalanság, indulat, ezen a napon pedig különösen. Simon éppen az igazi szót használta, amikor evvel fogadta:- Mégiscsak be mertél gyünni?- Annyira rab mégse vagyok, hogy be ne jöhessek egy percre!- Ülj lé, testvér!- Le mégsem ülhetek, mert lenn az esküdt vigyáz a munkára.- Fene az esküdtet!- Az igaz! - András leült, akkor már félig-meddig elkészült magában valamivel. Simon biztatta a pálinkával, de András eltolta magától.- Nincs gusztusom pálinkára!- Mire van gusztusod?- Igen be vagyok máma borulva, nem smakkol a pálinka, bort kívánok inni! Mikor én így be vagyok borulva, olyan vagyok, mint az állat, amelyik meg van kötözve. Mikor így be vagyok borulva, akkor nekem jobb volna nem élni... mert az embert mintha farkasok szaggatnák, ki a máját, ki a veséjét... Megyek is már! - fölállt, hogy menjen. Simon még tartóztatta:- Van kedved menni?- Lenn az esküdt!- Az is csak olyan ember, mint te meg én!- Még olyan sem!- No, akkor? András hosszában az asztalra tette a fejszét.- Hasogasson az esküdt, én nem hasogatok, akármi lesz is! - és visszaült az asztalhoz. Csend volt a kocsmaszobában, a kocs- máros egy fonott széken szundikált, fej- szekopácsolás szabálytalan üteme hallatszott az udvarról. Ki-kihagyásos szüne- tecskék is voltak a fejszecsapások között, mint amikor többen is nem szívesen csinálják a kemény munkát. Simon még egyszer odatolta András elé a pálinkásüve- gecskét, de András megint visszatolta.- Ilyenkor, tavaszidőn mindig nagyon kívánom a szabadságot! Ilyenkor nem kell a pálinka! Bort kívánok, bort akarok inni! Olyan bort, hogy keresztülmenjen az ember vérén, hogy még a derekába, még a térdébe is érezze az ember! Ha már nincs szabadság, legalább egy pohár bor legyen! Simon nemcsak próbálta, de igazán meg is értette Andrást, jó darabig hallgatott. Andrásból megeredt a beszéd.- Megyek tegnap a gazdámmal az országúton, fiatalok, tüzesek a lovak, egyre csak az arcomba verik a híg sarat... egyre csak az arcomba, hogy alig győzöm az arcomat törölgeti a rokkom ujjával. Megszólal a gazdám: "Szépen zöldül a vetés!", de nem mondja, hogy mitől zöldül az ő vetése, hogy az én véremtől zöldül... mert én adtam be a munkát a földbe. Mesélik, hogy a régi időkben ilyen csaták, olyan csaták, ennyi vér meg annyi vér... mintha most nem folyna vér! Folyik a vér mindig, mert a szegény váltig beleadja a maga vérét a földbe, a vére visszajön a búzába, kukoricába, krumpliba, répába, de nem neki jön vissza. Más ember viszi be az ő vérét a maga hombárjába. A gazdag, ha beleadja a vérét a földbe, mindig neki jön vissza, a szegénynek a vére mindig másnak jön vissza. Simon nem sokat teketóriázott az élettel, viselte, ahogyan lehetett, megsajnálta Andrást:- Ha annyira kívánod a bort, kéij tőle - a kocsmárost értette -, fél litert hitelbe. András ebben a pillanatban lehetségesnek találta a lehetetlent, oda is szólt a kocsmárosnak:- Túri bátyám! A kocsmáros fölriadt:- Hallottuk, András úr, hallottuk, minek az a nagy lárma? András elég tisztelettel szólt:- Nem adna nekem fél liter bort hitelbe? A kocsmáros, mintha valami egészen másról lett volna szó, csak úgy a levegőbe mondta:- Nedvesek már a rétek, nemsokára szólnak a békák! András érezte, hogy ez pofon volt! ejött a kocsmába a prímás. B Kicsiny, jelentéktelen, magát nagyra tartó, nyűtt ember volt, a felesége mosott, abból élt, csak nagy ritkán akadt muzsikálnivaló, éspedig nem egy-két pohár borért vagy szivarért, de kemény, valóságos garasért. A prímásnak volt egy időtlen, már szürkébe fakult, valamikor fekete ruhája, abban volt most is, hóna alatt már seszínű zacskóban hozta hegedűjét. Mondta a kocsmárosnak:- Gondoltam, ebben az esős időben talán beszalad az országúiról valami mulatós ember.- Megtörténik ilyenkor! - így a kocsmáros, és megint nagy csend lett. Mondta Simon Andrásnak csak úgy, halkan, szinte a fülébe:- Mondok, nagyot ihatnál?- Ha én máma bort nem iszom, abba belebetegszem. Olyan vagyok, mint a bika, mikor először hajtják ki tavaszkor a friss mezőre, neki a füveknek, bele a nagy kövér lucernába... a lucerna meg éppen virágzik, rázza a sok porát... meleg föld, párázik, aztán nagy, kövér szagok belemennek a bika orrába... aztán a bika csak megvadul tőle, csak fut körbe-körbe, csak hajigálja lábát a levegőbe, a szarvával csak belekapál a földbe, jaj annak, aki találkozik vele, mert meg van bolondulva... jaj annak, aki találkozik vele! Már fölugrott, szétrúgott két-három széket, ott hevertek a padlón, nézte a székeket, mintha nem is ő csinálta volna velük, amit csinált. A kocsmáros már eddig is szólni akart, fölháborodott, dühös szavakkal akarta leckéztetni Andrást, de nem merte, csak ennyit mondott:- Hallja maga! András pedig, mint a fegyelmezett gyerek, fölemelte, helyükre tette a székeket. Bejött aztán a kocsmába Vejti, a tönkrement lakatos, vékony, fakult, középtermetű, félig csontváz ember, olyan kevés hús volt a csontjain. Nem mintha nem lett volna a faluban elég lakatosi munka, de csak akkor volt kedve dolgozni, ha már alig volt falat is a háznál, pedig felesége és kislánya is volt. Mint valami fakó holdvilág járt-kelt a faluban, a hegy alján egy barlangban élt a családjával, kis ákombákom sövényt maszlagolt a barlang elé, azon belül itt-ott fölszedet deszkadarabokból, fadarabokból csinált otthont a malacnak, hogy majd hízó lesz belőle. A felesége tartotta a malacot, növelte hízóvá, még a családot is az asz- szony tartotta. Meghagyta Vejtinek az ábrándot; éljen úgy, mintha csakugyan egy húsz lóerős cséplőgépnek a tulajdonosa volna, csak azt nem tudja, hol van a cséplőgépje. De megfelelő szigorral is bánt az urával. Most is avval küldte el hazulról, hogy hozzon a malacnak egy koronáért korpát, de nehogy bemenjen a kocsmába, akár csak három fillér pálinkára is. volt érzéke az értékekhez, volt, ami volt, jött, ami jött! Nem a bor, amiből parányi neki is jutna, de András bánata miatt mondta úgy halkan, egészen maguk között szólva, hogy senki más nem hallotta:- Ha annyira ihatnál, a fejszédet kínáld Túrinak! Andrást mintha nemcsak orron, de szíven is vágta volna ez a mondat:- A fejszémet? Azt nem adom senkinek! Hiszen mintha a gyerekem volna! A fejszémet? Soha senkinek! Jól megtermett, csizmában járó ember volt az esküdt, bejött, és már messziről odaszólt Andrásnak:- Elküldtem ám a gazdádért!- Küldhetett!- Megkapod a magadét!- Vagy ő a magáét! Már meg is jelent a kocsmaszobában a gazda, nemcsak a neve volt Hirtelen, de a természete is, mintha az alacsony termetét akarta volna pótolni a sok hirtelenkedéssel.- Na, hol az az ember? - kérdezte már a küszöbön.- Itt facérkodik - méltatlankodott az esküdt -, pedig senki sem tud olyan karót hasogatni, mint éppen ő, ha akar, de hát ha nem akar. Hirtelen még nem akart hirtelenkedni, így kezdte:- Kocsmába küldtelek?- Nem a!- Hát akkor miért nem hasogatsz?- Nem akarok!- Mi az ördögnek nem akarsz?- Mert tavasz van!- Hát aztán?- Tavaszkor mindig nagyon kívánom a szabadságot!- Szabadság!? Szabadság!? Csak a csavargónak van szabadsága, azt is az országúton találja!- Adjon kee két koronát!- Nyavalyát!- Talán nincs nekem magánál követelésem?- Van, még öt koronád van, de csak mire az esztendőd lejár, mához két hétre.- Adjon belőle kettőt!- Ne figurázz, menj a dolgodra!- Előbb egy kis bort akarok inni!- És talán ingyen fizessek neked?- Hát ha maga az a szépséges szép atyaúristen lejön most az égből, törődöm én avval! Adjon ide két koronát, iszom egyet, aztán minden jó lesz, beállók az igába!- Ki kell az ilyent dobni! - volt az esküdt véleménye.- No, majd megmutatom én neked! - és Hirtelen elhirtelenkedett a kocsmaszobából. Csönd lett, a kocsmáros néhány poharat mosott el a kimérő asztalnál. Vejti ült a háromkrajcámyi pálinka mellett, gőzöl- gött benne, mint mindig, ha emberek között voltak, az iparosi öntudat. Simon nézte Andrást: mit kezd a szabadságvággyal meg a borral? Kezdett neki nagyon tetszeni a dolog! Andrásnak még soha eszébe sem jutott, hogy sok emberhez szóljon egyszerre, most mégis fölállt, valóságos szónoklást vágott ki. Mintha nem is jelenlevő másik négy embernek, de valami sokaságnak szólt volna a szava. Onnan volt ez, hogy nagy dolognak, a maga számára is hihetetlen dolognak tűnt neki, amit kezdett. - Most ide hallgasson mindenki, aki itt van! - indult el a szózat. A kocsmáros nem szólt, Vejti tartotta a méltóságot, csak a szemtelen prímás hallatott egy gúnyos "halljuk"-ot. András pedig folytatta:- Mert most olyasmit mondok, hogy még a süketnek is érdemes volna hallani. A prímás kétszer is "halljuk”-ozott. András fölemelte az asztalon nyújtózkodó fejszét, a végénél kapta meg a nyelet, és az egész szerszámot, mint valami buzogányt, a levegőbe emelte, messzire kitartotta:- Itt van ez a gyönyörű szép fejsze! Ennél jobb fejsze nincsen a világon! Illett, hogy ebbe már Vejti, a lakatos- Hohó! - mondta valahonnan fölülről. - Szakmabeli vagyok! András pedig folytatta:- Hát most ez a fejsze itt van! Mindenki láthatja! Kiteszem ezt a fejszét közszemlére ide az asztalra! - Ünnepélyesen végig- nyújtóztatta a gyermeke gyanánt szeretett szerszámot az asztalon, kicsit el is távolodott tőle, hogy jobban érezhesse a fejsze szépségét. - Most pedig kimondom a nagy szót: ez a fejsze eladó. Mire várt? Hogy majd akad a fejszének vevője? Ki legyen az? A koldus prímás, a koldus lakatos? Vejti odanézett ugyan, de hamar elkapta a tekintetét, mert ott tudta maga mögött a feleségét: hogy merné megkockáztatni a malac korpájára kapott pénzt? Gondolta a prímás: "Megugratom ezt a fejszebolondot!" - és elkezdte nézegetni az asztalon fekvő, a használattól fénylő szerszámot. Mondta András:- Maga mindig összemuzsikál valami pénzt, van mivel megvenni, ha akarja.- Nem mondom, szép fejsze! - folytatta a prímás a játékot. András most újra fölemelte a fejszét a nyelénél fogva:- Ez a fejsze! Ennek nem árt semmi, még a kő se! Kettévágja a követ, mint Dávid kardja a Góliátot.- Hát mennyire tartod? - kérdezte a prímás.- Nem is kell, hogy kifizesse, csak adjon rá két koronát zálog gyanánt, holnap visszaváltom, egy hatos haszon jár érte.- Micsoda! - adta a prímás a megsértettet - minek nézel engem? Én prímás vágok, nem pedig zálogházas! - mulatott magában. át mennyit ad érte? Mert H ahogy mondtam, ha már nincs szabadság, legalább pohár bor legyen! Most szóljon, ha szerencsés akar lenni a fejszével. Mert olyan vagyok belül, mint aki méiget ivott. Vejti odament az asztalhoz, ahol a fejsze feküdt, még egyszer megnézte:- Adok érte egy koronát! - összegezte Vejti. Már valami könnyebbséget érzett: mégse lesz baj a korpával, a malaccal, az asszonnyal! Nem lesz bolond ez az András, hogy egy koronáért ezt a fejszét odaadja. De András odaadta.- Itt a fejsze!- Itt a korona. A maga asztalához ment, a fejszét, ahogy szokás, fejénél fogva a szék támlájára akasztotta. András pedig odakiáltott a kocsmárosnak:- Egy liter rizlinget! Van pénzem, fizetek! A kocsmáros hozta a bort és a két poharat. Simon úgy érezte, hogy valami mesében történik az egész. András megtöltötte a két poharat, Simonból pedig költő lett: ■ - Hahó! hahó! Milyen nap van máma! Zöldcsütörtök vagy talán botjúnyúzó vasárnap.- Vagy talán nagypéntek! - mondta ki az igazat András. gymáshoz koccintották poE haraikat, Simon fenékig itta a magáét, András az utolsó kortyot fanyaran a padlóra köpte, szólt a kocsmárosnak: - Milyen bor ez! Nem jó bor ez! Keserű lett a szám íze tőle.- Keserű ám a maga élete, attól köpi a bort a padlómra.- Abban igaza van - hagyta helyben András -, mert mi van ebből az én életemből? Hogy kívántam ezt a bort is. Még azt a nagyon kedves fejszémet is odaadtam érte, most itt a bor, és nem kell, talán még ki is ráz a hideg tőle. Az ember csak sapajkodik, sapajkodik, aztán minek, hogy dolgozzon, dolgozzon... azontúl pedig semmi, csak nézheti az eget meg a földet... Kellene, hogy jöjjön már valami rebeláció. A kocsmaajtóban megjelent Hirtelen nem méltatta Andrást nagyobb közelségre, csak onnan messziről dobta az ezüst ötkoronást András felé az asztalra. A pénzdarab meg is-érkezett oda, nagyot koppant, lapjára fordult, ezüstösen csil- lámlott.- Az én házamba többet be ne tedd a lábad! Az istállóból a vacakjaidat még e mai napon elvidd.- Vágj hozzá valamit! - javasolta Simon a barátjának, de az csak ennyit mondott:- Na András, most legalább szabad vagy. Hirtelen ment, már betette maga után az ajtót. Vejtinek helyes érzése volt arról, hogy jó lesz most elmenni. Leemelte a fejszét a székről, indult, hogy majd megy, látta András távolodni vele kedves jószágát. Valami nagy, csodálatosan szép igazságérzés kezdett megteljesedni benne: soha még ilyen ünnepet nem érzett.- Vejti koma! Már a koma szó is bántotta Vejti iparos önérzetét, oda is mondta Andrásnak, a szolgalegénynek:- En kitanult lakatosmester vagyok. András nem tudott a figyelmeztetéssel törődni:- Most van öt koronám! Gondolja Vejti: ez most a fejszéjét akarja vissza, de-csak úgy fölülről szólt oda:- Na aztán? - és szögletre fogta a pipa szárát a szájában.- Megkérem, adja vissza a fejszémet. ejtiben már nemcsak az ipaV rosi öntudat, de a tulajdonjog is kezdett hatalmasan ágaskodni. - Micsoda! - riadt oda Andrásnak. András egykoronást és egy húszfillérest tett a bal tenyerére, odatartotta Vejti elé:- Itt a koronája, ez a másik pedig a haszon, tessék, vegye le innen, mondtam magának, hogy ezt a fejszét mint a gyermekemet szeretem.- Megvettem?- Meg, de még öt percig sem volt a magáé.- Velem nem lehet miskulanciázni! - és indult a fejszével.- Azt mondom, ne vigye! Vagy maga talán a gyerekét eladná?- Az enyém, hát vihetem.- Ha viszi, kee, meghal kee! Vejti ezen úgy felháborodott, hogy mellbe találta lökrú Andrást a fejszével. András kicsapta Vejti szájából a pipát, kikapta Vejti kezéből a fejszét, a lakatosmester szembe köpte Andrást, aztán fumi kezdett a kocsmából kifelé, András pedig utána. Pár pillanat múlva halálkiáltás hangzott fel az udvarról. Simon rettegésben állt a kocsmaajtóban. A kocsmáros a szoba mélyéből kérdezte:- Kettévágta?- Ketté.- A fejét?- A fejét.- Nahát! Simon még ezt mondta:- Szabadságot akart, viszik már a csendőrök bilincsben. Az esküdt és a fejszés szolgalegények volt a nézőközönség, fogalmuk sem volt arról, miért történt, ami történt. Simonnak, a napszámosnak már nem mester is beleszóljon! Barta Lajos: Ez a fejszel eladó
