Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-09 / 293. szám
4 j^ÉPUkP 1989. DECEMBER 9. Egészségünkre?- Azt a nyári délutánt míg élek, nem felejtem - mondja a nénike a vonaton. - Ott voltak nálam az unokát, boldog voltam, főzőcskéztem, sütöttem nekik, s persze, hogy boldog voltam. Ebéd után úgy gondoltam, jól esne pár korty hideg sör - egy egész, bontatlan üveg volt pár napja a hűtőben - felbontottam, s kiöntöttem egy kis pohárkába. Ahogy a szájamhoz emeltem, megszólal mögöttem a kisebb: hát a vodka hol van, mama? Mondom, gyerekem, vodkát ki iszik, dehogy iszom én olyan rút, erős mérget. Felelt, de akkor már mind a kettő, apu iszik, sokat, mindig veszekednek is anyuval, mert anyunak kell hozni a boltból, s ha elfelejti, apu akkor nem is szól hozzá. Hát, ebből tudtam meg, bizony baj lehet ott, dehát hiába a fiam, hogy is szólhatnék bele az életébe? És látja-e mire bekomorult az idő, nincs apa, úgy elébe lépett annak a vonatnak, hogy alig tudták összeszedni. Most mondjam magának, hogy a szegény jó uram is az alkohol rabja volt? Nem bánnék én már semmit, csak azt a két szép gyereket sajnálom! Mire nőnek föl, mondja, meg hogy neveli föl őket a szegény anyjuk ebben a kutya világban? A vonat rég elhagyta a kis falut, ahol a nénike leszállt. Elgyötört, madártestű kis öregasszony, homlokába húzott fekete kendővel. "Jól" elbeszélgettünk az úton, s mire elbúcsúztunk kiderült, még tíz évvel se idősebb nálam. Legyintett, hogy ezen csodálkoztam. Elmesélte, milyen fiatalsága volt, hány pofont kapott cirógatás helyett, s hányszor állt meg hajnalokon a kerekes kút kávájánál: nem jobb lenne eldobni az életet? Mit ér az, ha minden este reszkethet, mert az ura hol a kukucsba’, hol a sarki kocsmában fejezi be a napot, s ha szól érte, egyre embertelenebb. Csakhát három gyereket föl kellett nevelni, s abban a régi világban három gyerekért mindent el kellett tűrni. Jó tíz éve meg a magányt, mert a férje még az ötvenedik évét se érte meg, "Csúnya halála volt lelkem, összezsugorodott a mája, mire elment, gyereknyi volt az egykori nagy erős ember." Ülök hát a vonaton, s azon gondolkozom, vajon manapság hány ilyen asszonysors van, s hány család veszít el családfőt az alkohol miatt? Látszólag semmit se mond, hogy például 1988-ban csak Szolnok megyében három és félmillió liternyi bort, 57 millió liter sört vettek meg, s ennyit nyilván meg is ittak. Ha nem tudnám, hogy a tömény szesz fogyasztási rekordja Magyarországon pár évvel ezelőtt 11 liter volt, de úgy ám, hogy a csecsemőkre is ennyi jutott - tán nem szomorkodnék az italozás miatt. Sajnos, lehet pedig miatta szomorkodni. Milyen balgaság is, amikor poharat emelünk, azt mondani: egészségünkre! Rég nem egészség már az, különösen akkor, ha bizonyos kezek nagyon rendszeresen emelik a poharakat. Mennyi alkoholista lehet egy tizenkilenced-résznyi Magyarországon? Az 1983-ban létrehozott Alkoholizmus Elleni Megyei Bizottság /azóta már beolvadt a Megyei Egészségvédelmi Tanácsba - ki tudja miért? 1986-os adatai szerint tizenkétezer alkoholista volt a megyében, kétszer annyi, mint tíz évvel előtte. Tavaly, tehát 1988-ban a KSH becsült adatai szerint összesen tizenegyezer alkoholbetegünk volt, 7300 férfi és 3700 nő! Ugyanebben az évben a megyében kétszáznegyvenegyen vetettek véget önként életüknek és az öngyilkosok 40 százaléka alkoholfogyasztó volt! Ugyanebben az évben az 1200 fölbontott házasság egynegyedében a válóok mi más: az alkohol! Tavaly majdnem ötezer kiskorúra mondták ki, a család helyzete miatt veszélyeztetett! Tizenöt millió forintnál több rendkívüli segélyt adtak ki a tanácsok - s már öt és félezernél több a segélyre szoruló gyermekes családok száma - s a döntő ok nem más, mint az alkohol! Folytathatnám a fölkiáltójeles mondatokat, a tényeket. Sorolhatnám, mibe kerül a társadalomnak az alkohol-betegek gyógyítása, az alkoholista szülőktől állami gondozásba vett gyermekek fölnevelése, hány ártatlan ember hal meg az országutakon évente, mert egy volán mellett ülő részegen vezetett - hány családban mindennapos a veszekedés, a verekedés, a kilátástalanság - nem teszem. Undorítónak tartom, hogy ilyen tényekkel, meg szívhez szóló ri- mánkodással állítsak válaszút elé embereket. Lehetetlen is, aki rákapott, aligha egy újságcikk szabadítja meg a rabságából. Mert valahol még sajnálatra is méltók ezek az emberek. Valahol meg kegyetlen lenézésre. Ugyan már, hogy teheti meg, hogy a családja elől elviszi az utolsó százast, hogy egy-egy fizetésnap nem számít, ha két pár gyerekcipő ára is csúszik le a torkán. Inkább azt mondom, nagyon halkan, de meggyőződéssel: azoknak van igazuk, akik azt állítják, Magyarországon nemcsak gazdasági csőd fenyeget, az erkölcsi bomlás állapotában él a társadalom! No és akkor itt vagyunk az év végi ünnepek előtti készülődések hajrájában. Szegényedünk, lassan általánosítani lehet, hisz csak nagyon kevesen élhetnek úgy, ahogyan szeretnének. Most tessék ehhez hozzáadni egy családot, ahol az év végi rettenetes gondok közepette arra is vigyázni kell, legalább karácsonykor ne menjen az ember, a családfő a kocsmába. Venni kell hát italt is, bort, sört, pálinkát, nem is keveset, hisz hosszú ünnep a karácsony! És lehet, sok szegény asszonynak legelébb erre kell gondolni, ha békét, de legalább családi nyugalmat szeremé végre az év egy-két ünnepnapján. Es tessék hozzáadni az év utolsó napját. Ugye, olyankor az is iszik, aki sose szokta... Mit iszik meg olyankor egy alkoholista? Szomorú: az alkoholisták, s az alkoholbetegek száma szilárdan nő, még akkor is, ha egy-egy évben akadnak többszázan, akik önként, vagy szigorú ítélettel bevonulnak az elvonóra. Az se csökkenti számukat, hogy évente egyre többen hunynak el alkoholkárosodást föltételezhető halálokokban. Valahogy ez a tömeg mindig újratermeli önmagát. Va: lahogy mindig tikadnak, akik - ha már egyszer fölemelték - le se akarják tenni a poharat. Tessék mondani, mi a jófenének mondják ezek az emberek, hogy egészségünkre? Hát nem látják, nem akaiják látni...? A Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet járműosztályán vizsgálják az új 1320-as, ötsebességes 65 lóerős Dacia gépkocsit. A vizsgálat folyamán 30 ezer kilométer megtétele után adnak szakvéleményt a gyártóknak illetve kereskedőknek. (MTI-fotó: Balaton József)--------------------------------------\ H elyreIgazítás A Legfelsőbb Bíróság az 1989. évi november 20. napján kelt Pf. IV. 21020/1989/6. számú ítéletével az alábbi közlemény közzétételére kötelezte a Szolnok Megyei Néplap szerkesztőségét: A Szolnok Megyei Néplap 1989. július 22-ei számában "Egy munkanélküli különös története címmel" és "A szálak a főnökökhöz vezettek" alcímmel közölt cikkében hamis színben tüntette fel a valóságot, amikor a Tiszaroffi "Aranykalász" Mezőgazdasági Termelőszövetkezet építésvezetője ellen indított nyomozati eljárással kapcsolatban arra célzott és utalt, hogy a termelőszövetkezet vezetői visszaéléseket követtek el. Megalapozatlanul utal a cikk arra, hogy a mezőőr elleni fegyelmi eljárás az általa tett feljelentés megtorlásaként indult. Egyik eljárásban sem született jogerős határozat. Tisza-sirató (L) Megkérdeztem a néhány évvel ezelőtt kiadott Szolnok képekben című könyv szerkesztőjét, hogy netán tudatosan csak olyan fotókat publikált a Tisza part panorámájának bemutatásához, amelyek szinte egy kikötő- város látszatát keltik? Meglepő választ kaptam: azért ezek a képek szerepelnek a könyvben, mert a századfordulótól a második világháborúig másmilyen felvételek nem is készülhettek, a Tisza ugyanis víziút volt. Mikortól? Nyilván akkortól, amikor az ember felfedezte, hogy egy fatörzsön lovagolva utazhat a vízen. A XIII. századtól már írásos emlékeink is vannak a tiszai hajózásról: a Szamoson keresztül hozták le a sót Szolnokra Désről, josok, - mindez számos jeles szolnoki festőt megihletett. Trianon, majd újólag a párizsi békeszerződés a tiszai tutajok sorsát is megpecsételte. Kofahajók, uszályok A szolnoki gyümölcs- és zöldségpiac napjainkban - az ország egyik legdrágább piaca. A miértek ok okozati összefüggései manapság már igen szerteágazóak, főleg a termelési struktúra megváltozásához köthetők. De az tény, hogy a piac drágulása, romlása akkor következett be, amikor a város elveszítette zöldterületeit, kertjeit. Ez szoros kapcsolatban másnapjának hajnalára tizenhét karomhosszúságú csukát fogtam egymás után. Hát ez volt akkoriban a Tisza, a víziélet. Nem mondom, megdolgoztunk a pénzünkért, mert rakodtunk éjjel, nappal, hogy az uszály ne álljon feleslegesen, de kerestünk is, majd kétszerannyit, mintha szárazon kubikoltunk volna. A szolnoki Tabánban, az Alcsi- szögben, a Szent János városban még a második világháborút követő években is éltek a hajós-, halászdinasztiák utolsó generációi. Három-négyszáz család a vízen kereste meg kenyerét. Kiváltságos emberek voltak, mert a tiszai halért mindig, mindent meg lehetett kapni és a hajósok, hidászok a legembemyomorítóbb törvények, csendőri, rendőri zaklatásai Fahajók a szolnoki Tisza hajlatban (Dörre Tivadar metszete a múlt század 80-as éveiből) később a XV. században - csak a Tiszán - Máramarosból. 1549-ben Dobó István egri várkapitány kémje azt jelentette, hogy a török Szegednél hajóármádiát állított föl, és a Tisza-Zagyva összefolyásához akar felhajózni, hogy ott erősséget létesítsen. III. Mohamed császár már Szolnokról utazott lefelé a folyón: "Barátival és vezér- jeivel két evedzős hajótskákra szállott, és úgy evedzett le a Tiszán Titelig, ahonnan könnyű volt nékije Belgrádba eljutnia." Búzás hajók, tutajok 1847-től, amikor megépült a Pest-szolnoki vaspálya, a Tisza melléki búzakereskedelem központja Szolnok lett. A fahajók hatalmas hombárjaikban hozták az egri érsekség, a szatmári káptalan és más nagybirtokokon megtermett gabonát Szolnokra, hogy onnan vas-tengelyen vigyék tovább. Betkowski Jenő, a tiszai népélet tudósa leírta, hogy még az első világháború éveiben is harminc - egynehány tetejes hajón “úszott a búza." A legnagyobb fahajó egy szegedi gazdáé, bizonyos Tóth Ferencé volt: nyolcvan vagonnyi gabona fért el a hombárjaiban. Az 1900-as évek elején már géperejű felvonó szerkezetek is pakolták ki a hajókból a búzát, amelynek egy részét a Tisza parton lévő Hungária Műmalomban őrölték meg. Nagy csapás volt a tiszai búzaszállításra, amikor a messzi földön híres malom 1903- ban porig leégett. Az utolsó búzáshajó a második világháború alatt pusztult el, süllyedt a Tisza fenekére, pedig még akkor is sok száz szolnoki családnak adott kenyeret a víziélet, a szolnoki kikötő. Az 1930- as évek második felében épült fel Szolnokon két, összesen 1200 vagonnyi gabona befogadására alkalmas tárház- és gabona átrakó. A ki- és berakodás a Tisza fölé benyúló mechanizmus segítségével csaknem automatikus volt. Akkoriban ez volt Európa egyik legmodernebb "gabona-kikötője". A rakodórendszer rendeltetésszerűen alig egy évtizedig működött, az 1960-as években lebontották. A tutajok túlélték a fahajókat, a Kárpátokból úsztak le Szolnokra, Szegedre, ahol a különböző gőzfűrészüzemek feldolgozták a hegyek kincsét. A Tiszához kötődő jellegzetesség volt az összekötött hatalmas szálfák úszása; a kormányrúd alatt az úsztatók kunyhója, a tutaj hátán lobogó tábortűz, a népviseletet hordó tutavan - az időpontot és a struktúra- váltást tekintve - a Szolnok-Ti- szabura, Szolnok-Csongrád közötti menetrendszerű hajójáratok megszűnésével. A szolnoki piacot ugyanis a nagykörűi, tiszazugi, ti- szakécskei kiskertekben termesztett kitűnő minőségű gyümölcsök, zöldségek, stb. tették messziföldön híressé. A kofahajók - így hívták ezeket a régimódi, barátságos kerekes gőzhajókat - éppen nem viszonteladókat, hanem őstermelőket utaztattak termékeikkel. A hajó olcsó volt, a gyümölcs - cseresznye, kajszibarack, málna, földieper, stb. - frissen, szinte hamvasan került a vásárlókhoz. Özvegy Nagy B. Sándorné sokat járt Nagykörűből a szolnoki piacra:- Már úgy szedtük a kosárba a cseresznyét, vagy amit, ahogy másnap hajnalban a hajóra tettük. Este kitoltuk taligán a gyümölcsöt a hajóállomásra vagy összefogtunk páran és kocsin vittük, leraktuk a bokrok alá, otthagytuk.- Nem féltették... hogy ellopják?- Akkoriban nem kellett ilyesmitől tartani. A szegénynek, űri a mi portékánkra rászorult volna, a tisztessége volt a gazdagsága. Úgy találtunk mindent hajnalban, ahogy este odatettük. Felraktuk a kosarakat a hajóra, Szolnokon meg már vártak minket a piaci hordárok. Úgy negyed nyolc tájt ott volt a szolnoki piactéren a friss áru, jöhettek a vev<Sc.- Hányán jártak Körűből pia- colni Szolnokra?- Harmincan-negyvenen igencsak mindig, de ha nagy volt a termés, többen is. Abból a szempontból is jó volt a hajó, hogy hazahozta - fillérekért - a bevásárlást, mindent amit a városban vettünk. Bogdán Mihály szolnoki nyugdíjas vasutas hajósként kezdte az életét:- Úgy mondom inkább, hajósféle voltam, amolyan talicskás matróz. A fél életemet egy uszályon éltem le, homokot, kavicsot hordtunk a fatelepeknek, mikor mit kértek. Aranyélet volt, arany élet! A mai emberek azt már talán megérteni se tudják, hogy mi az a csönd, a jó levegő, és a barátság egymás között a vizen. Gyönyörű életem volt, mondhatom. Tudja hányféle-fajta halból főztünk levest? Ha nem volt a bográcsban tízfajta: ponty, kecse- ge, harcsa, máma, csuka, dévér, compó, miegymás, akkor az már szegény lé volt. Csak belógattuk a zsineget az uszályról, perc se telt, már feszes volt! Egyszer, sose felejtem el, 1932. pünkösd alól is ki tudták magukat vonni. Az otthoniak, ha úgy akarták, sose tudták megmondani, hol van az a családtag, akit valamiért, annak kárára, kerestek a hatóságok. Valahol a vízen van, elég volt ennyit mondani, és ez jelenthette akár Tuzsért, vagy Titelt is. Az alföldi betyárromantika kései szele a vizek hátán még a századforduló után is fújdogált. A vízinépeknek külön kocsmáik voltak, közel a Tisza parthoz: Zöldfa, Félcsizma, Vörös Rák, Nagylábú, stb. íme egy szolnoki vendéglő étlapjának csuka ajánlata a víziélet fénykorából: "Sült csuka, csuka angol módra, csuka hollandi módra, töltött csuka, csuka makarónival, csuka ragu, csuka szeletek, csuka olasz módra, kirántom csuka, csuka tormában, csuka szardínia mártással, csuka bádeni módra, csuka mayonnaise, garnírozott csuka, csuka kotlett, csuka hamburgi módra, savanyú csuka, csuka roston..." A szelíd tiszai pontyokra is nagy jövő várt, ha bekerültek a tiszai vendéglők konyhájába. A Vörös Rák vendéglő étlapja 17 pontyételt ajánlott, egy korabeli szolnoki szakácskönyv pedig nem kevesebb, mint 58-féle elkészítési módját a folyami ráknak. A szolnoki utcanevek sokasága kötődött a víziélethez: Ponty utca, Halász utca. Kárász utca, Varsa utca, Bárka utca, Halasköz, stb. 1863-ban a mai Balassi Bálint utca elődjét Gőzhajó utcának hívták. Beomlottak a partok A vasúthálózat fejlődése viszonylag hamar meghúzta a lélekharangot a búzás hajók fölött, de az még sokáig ellentállt szárazföldi vetélytársának: olcsó volt, kímélte az árut, és persze a hagyomány ereje is nagy úr volt: a hajósok, halászok és más víziemberek még sokáig ragaszkodtak apáik, nagyapáik mesterségéhez, szabadságához. A második világháború viszont már lezárta a tiszai hajózás klasszikus korszakát. A járműpark tekintélyes része elsüllyedt, a bombázások, harci cselekmények miatt beomlottak a partok, elpusztultak a kikötők és a felrobbantott hidak is jó időre megbénították a víziút forgalmát. (folytatjuk) Tiszai Lsgos