Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-09 / 293. szám

4 j^ÉPUkP 1989. DECEMBER 9. Egészségünkre?- Azt a nyári délutánt míg élek, nem felejtem - mondja a nénike a vonaton. - Ott voltak nálam az unokát, boldog voltam, főzőcskéztem, sütöttem ne­kik, s persze, hogy boldog voltam. Ebéd után úgy gondoltam, jól esne pár korty hideg sör - egy egész, bontatlan üveg volt pár napja a hűtőben - felbontot­tam, s kiöntöttem egy kis pohárkába. Ahogy a szá­jamhoz emeltem, megszólal mögöttem a kisebb: hát a vodka hol van, mama? Mondom, gyerekem, vod­kát ki iszik, dehogy iszom én olyan rút, erős mér­get. Felelt, de akkor már mind a kettő, apu iszik, sokat, mindig veszekednek is anyuval, mert anyu­nak kell hozni a boltból, s ha elfelejti, apu akkor nem is szól hozzá. Hát, ebből tudtam meg, bizony baj lehet ott, dehát hiába a fiam, hogy is szólhatnék bele az életébe? És látja-e mire bekomorult az idő, nincs apa, úgy elébe lépett annak a vonatnak, hogy alig tudták összeszedni. Most mondjam magának, hogy a szegény jó uram is az alkohol rabja volt? Nem bánnék én már semmit, csak azt a két szép gyereket sajnálom! Mire nőnek föl, mondja, meg hogy neveli föl őket a szegény anyjuk ebben a ku­tya világban? A vonat rég elhagyta a kis falut, ahol a nénike le­szállt. Elgyötört, madártestű kis öregasszony, hom­lokába húzott fekete kendővel. "Jól" elbeszélgettünk az úton, s mire elbúcsúztunk kiderült, még tíz év­vel se idősebb nálam. Legyintett, hogy ezen csodál­koztam. Elmesélte, milyen fiatalsága volt, hány po­font kapott cirógatás helyett, s hányszor állt meg hajnalokon a kerekes kút kávájánál: nem jobb len­ne eldobni az életet? Mit ér az, ha minden este resz­kethet, mert az ura hol a kukucsba’, hol a sarki kocs­mában fejezi be a napot, s ha szól érte, egyre em­bertelenebb. Csakhát három gyereket föl kellett ne­velni, s abban a régi világban három gyerekért min­dent el kellett tűrni. Jó tíz éve meg a magányt, mert a férje még az ötvenedik évét se érte meg, "Csúnya halála volt lelkem, összezsugorodott a mája, mire elment, gyereknyi volt az egykori nagy erős ember." Ülök hát a vonaton, s azon gondolkozom, vajon manapság hány ilyen asszonysors van, s hány csa­lád veszít el családfőt az alkohol miatt? Látszólag semmit se mond, hogy például 1988-ban csak Szol­nok megyében három és félmillió liternyi bort, 57 millió liter sört vettek meg, s ennyit nyilván meg is ittak. Ha nem tudnám, hogy a tömény szesz fogyasz­tási rekordja Magyarországon pár évvel ezelőtt 11 liter volt, de úgy ám, hogy a csecsemőkre is ennyi jutott - tán nem szomorkodnék az italozás miatt. Saj­nos, lehet pedig miatta szomorkodni. Milyen balga­ság is, amikor poharat emelünk, azt mondani: egész­ségünkre! Rég nem egészség már az, különösen ak­kor, ha bizonyos kezek nagyon rendszeresen eme­lik a poharakat. Mennyi alkoholista lehet egy tizenkilenced-rész­nyi Magyarországon? Az 1983-ban létrehozott Al­koholizmus Elleni Megyei Bizottság /azóta már be­olvadt a Megyei Egészségvédelmi Tanácsba - ki tudja miért? 1986-os adatai szerint tizenkétezer al­koholista volt a megyében, kétszer annyi, mint tíz évvel előtte. Tavaly, tehát 1988-ban a KSH becsült adatai szerint összesen tizenegyezer alkoholbete­günk volt, 7300 férfi és 3700 nő! Ugyanebben az évben a megyében kétszáznegyvenegyen vetettek véget önként életüknek és az öngyilkosok 40 százaléka alkoholfo­gyasztó volt! Ugyanebben az évben az 1200 fölbon­tott házasság egynegyedében a válóok mi más: az alkohol! Tavaly majdnem ötezer kiskorúra mondták ki, a család helyzete miatt veszélyeztetett! Tizenöt millió forintnál több rendkívüli segélyt adtak ki a tanácsok - s már öt és félezernél több a segélyre szoruló gyermekes családok száma - s a döntő ok nem más, mint az alkohol! Folytathatnám a fölkiáltójeles mondatokat, a té­nyeket. Sorolhatnám, mibe kerül a társadalomnak az alkohol-betegek gyógyítása, az alkoholista szülőktől állami gondozásba vett gyermekek fölnevelése, hány ártatlan ember hal meg az országutakon éven­te, mert egy volán mellett ülő részegen vezetett - hány családban mindennapos a veszekedés, a vere­kedés, a kilátástalanság - nem teszem. Undorítónak tartom, hogy ilyen tényekkel, meg szívhez szóló ri- mánkodással állítsak válaszút elé embereket. Lehe­tetlen is, aki rákapott, aligha egy újságcikk szaba­dítja meg a rabságából. Mert valahol még sajnálat­ra is méltók ezek az emberek. Valahol meg kegyet­len lenézésre. Ugyan már, hogy teheti meg, hogy a családja elől elviszi az utolsó százast, hogy egy-egy fizetésnap nem számít, ha két pár gyerekcipő ára is csúszik le a torkán. Inkább azt mondom, nagyon halkan, de meggyőződéssel: azoknak van igazuk, akik azt állítják, Magyarországon nemcsak gazdasá­gi csőd fenyeget, az erkölcsi bomlás állapotában él a társadalom! No és akkor itt vagyunk az év végi ünnepek el­őtti készülődések hajrájában. Szegényedünk, lassan általánosítani lehet, hisz csak nagyon kevesen élhet­nek úgy, ahogyan szeretnének. Most tessék ehhez hozzáadni egy családot, ahol az év végi rettenetes gondok közepette arra is vigyázni kell, legalább ka­rácsonykor ne menjen az ember, a családfő a kocs­mába. Venni kell hát italt is, bort, sört, pálinkát, nem is keveset, hisz hosszú ünnep a karácsony! És lehet, sok szegény asszonynak legelébb erre kell gondolni, ha békét, de legalább családi nyugalmat szeremé végre az év egy-két ünnepnapján. Es tes­sék hozzáadni az év utolsó napját. Ugye, olyankor az is iszik, aki sose szokta... Mit iszik meg olyan­kor egy alkoholista? Szomorú: az alkoholisták, s az alkoholbetegek száma szilárdan nő, még akkor is, ha egy-egy év­ben akadnak többszázan, akik önként, vagy szigorú ítélettel bevonulnak az elvonóra. Az se csökkenti számukat, hogy évente egyre többen hunynak el al­koholkárosodást föltételezhető halálokokban. Vala­hogy ez a tömeg mindig újratermeli önmagát. Va: lahogy mindig tikadnak, akik - ha már egyszer föl­emelték - le se akarják tenni a poharat. Tessék mondani, mi a jófenének mondják ezek az emberek, hogy egészségünkre? Hát nem látják, nem akaiják látni...? A Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet járműosztályán vizsgál­ják az új 1320-as, ötsebességes 65 lóerős Dacia gépkocsit. A vizs­gálat folyamán 30 ezer kilométer megtétele után adnak szakvéleményt a gyártóknak illetve kereskedőknek. (MTI-fotó: Ba­laton József)--------------------------------------\ H elyre­Igazítás A Legfelsőbb Bíróság az 1989. évi november 20. nap­ján kelt Pf. IV. 21020/1989/6. számú ítéleté­vel az alábbi közlemény köz­zétételére kötelezte a Szolnok Megyei Néplap szerkesztősé­gét: A Szolnok Megyei Néplap 1989. július 22-ei számában "Egy munkanélküli különös története címmel" és "A szá­lak a főnökökhöz vezettek" alcímmel közölt cikkében ha­mis színben tüntette fel a va­lóságot, amikor a Tiszaroffi "Aranykalász" Mezőgazdasá­gi Termelőszövetkezet épí­tésvezetője ellen indított nyo­mozati eljárással kapcsolat­ban arra célzott és utalt, hogy a termelőszövetkezet vezetői visszaéléseket követtek el. Megalapozatlanul utal a cikk arra, hogy a mezőőr el­leni fegyelmi eljárás az álta­la tett feljelentés megtorlása­ként indult. Egyik eljárásban sem szü­letett jogerős határozat. Tisza-sirató (L) Megkérdeztem a néhány évvel ezelőtt kiadott Szolnok képekben című könyv szerkesztőjét, hogy netán tudatosan csak olyan fotó­kat publikált a Tisza part panorá­májának bemutatásához, amelyek szinte egy kikötő- város látszatát keltik? Meglepő választ kaptam: azért ezek a képek szerepelnek a könyvben, mert a századforduló­tól a második világháborúig más­milyen felvételek nem is készül­hettek, a Tisza ugyanis víziút volt. Mikortól? Nyilván akkortól, amikor az ember felfedezte, hogy egy fatörzsön lovagolva utazhat a vízen. A XIII. századtól már írásos emlékeink is vannak a tiszai ha­józásról: a Szamoson keresztül hozták le a sót Szolnokra Désről, josok, - mindez számos jeles szol­noki festőt megihletett. Trianon, majd újólag a párizsi békeszerződés a tiszai tutajok sor­sát is megpecsételte. Kofahajók, uszályok A szolnoki gyümölcs- és zöld­ségpiac napjainkban - az ország egyik legdrágább piaca. A miér­tek ok okozati összefüggései ma­napság már igen szerteágazóak, főleg a termelési struktúra meg­változásához köthetők. De az tény, hogy a piac drágulása, rom­lása akkor következett be, amikor a város elveszítette zöldterületeit, kertjeit. Ez szoros kapcsolatban másnapjának hajnalára tizenhét karomhosszúságú csukát fogtam egymás után. Hát ez volt akkori­ban a Tisza, a víziélet. Nem mon­dom, megdolgoztunk a pénzün­kért, mert rakodtunk éjjel, nappal, hogy az uszály ne álljon feles­legesen, de kerestünk is, majd kétszerannyit, mintha szárazon kubikoltunk volna. A szolnoki Tabánban, az Alcsi- szögben, a Szent János városban még a második világháborút kö­vető években is éltek a hajós-, ha­lászdinasztiák utolsó generációi. Három-négyszáz család a vízen kereste meg kenyerét. Kiváltsá­gos emberek voltak, mert a tiszai halért mindig, mindent meg lehe­tett kapni és a hajósok, hidászok a legembemyomorítóbb törvény­ek, csendőri, rendőri zaklatásai Fahajók a szolnoki Tisza hajlatban (Dörre Tivadar metszete a múlt század 80-as éveiből) később a XV. században - csak a Tiszán - Máramarosból. 1549-ben Dobó István egri várkapitány kémje azt jelentette, hogy a török Szegednél hajóármádiát állított föl, és a Tisza-Zagyva összefolyá­sához akar felhajózni, hogy ott erősséget létesítsen. III. Mohamed császár már Szolnokról utazott le­felé a folyón: "Barátival és vezér- jeivel két evedzős hajótskákra szállott, és úgy evedzett le a Ti­szán Titelig, ahonnan könnyű volt nékije Belgrádba eljutnia." Búzás hajók, tutajok 1847-től, amikor megépült a Pest-szolnoki vaspálya, a Tisza melléki búzakereskedelem köz­pontja Szolnok lett. A fahajók ha­talmas hombárjaikban hozták az egri érsekség, a szatmári káptalan és más nagybirtokokon megter­mett gabonát Szolnokra, hogy on­nan vas-tengelyen vigyék tovább. Betkowski Jenő, a tiszai népélet tudósa leírta, hogy még az első világháború éveiben is harminc - egynehány tetejes hajón “úszott a búza." A legnagyobb fahajó egy szegedi gazdáé, bizonyos Tóth Ferencé volt: nyolcvan vagonnyi gabona fért el a hombárjaiban. Az 1900-as évek elején már gé­perejű felvonó szerkezetek is pa­kolták ki a hajókból a búzát, amelynek egy részét a Tisza par­ton lévő Hungária Műmalomban őrölték meg. Nagy csapás volt a tiszai búzaszállításra, amikor a messzi földön híres malom 1903- ban porig leégett. Az utolsó búzáshajó a második világháború alatt pusztult el, süllyedt a Tisza fenekére, pedig még akkor is sok száz szolnoki családnak adott kenyeret a vízié­let, a szolnoki kikötő. Az 1930- as évek második felében épült fel Szolnokon két, összesen 1200 va­gonnyi gabona befogadására al­kalmas tárház- és gabona átrakó. A ki- és berakodás a Tisza fölé benyúló mechanizmus segítségé­vel csaknem automatikus volt. Akkoriban ez volt Európa egyik legmodernebb "gabona-kikötője". A rakodórendszer rendeltetéssze­rűen alig egy évtizedig működött, az 1960-as években lebontották. A tutajok túlélték a fahajókat, a Kárpátokból úsztak le Szolnok­ra, Szegedre, ahol a különböző gőzfűrészüzemek feldolgozták a hegyek kincsét. A Tiszához kötő­dő jellegzetesség volt az összekö­tött hatalmas szálfák úszása; a kormányrúd alatt az úsztatók kunyhója, a tutaj hátán lobogó tá­bortűz, a népviseletet hordó tuta­van - az időpontot és a struktúra- váltást tekintve - a Szolnok-Ti- szabura, Szolnok-Csongrád kö­zötti menetrendszerű hajójáratok megszűnésével. A szolnoki piacot ugyanis a nagykörűi, tiszazugi, ti- szakécskei kiskertekben termesz­tett kitűnő minőségű gyümölcsök, zöldségek, stb. tették messziföl­dön híressé. A kofahajók - így hívták ezeket a régimódi, barátsá­gos kerekes gőzhajókat - éppen nem viszonteladókat, hanem ős­termelőket utaztattak termékeik­kel. A hajó olcsó volt, a gyümölcs - cseresznye, kajszibarack, málna, földieper, stb. - frissen, szinte hamvasan került a vásárlókhoz. Özvegy Nagy B. Sándorné so­kat járt Nagykörűből a szolnoki piacra:- Már úgy szedtük a kosárba a cseresznyét, vagy amit, ahogy másnap hajnalban a hajóra tettük. Este kitoltuk taligán a gyümölcsöt a hajóállomásra vagy összefog­tunk páran és kocsin vittük, lerak­tuk a bokrok alá, otthagytuk.- Nem féltették... hogy ellopják?- Akkoriban nem kellett ilyes­mitől tartani. A szegénynek, űri a mi portékánkra rászorult volna, a tisztessége volt a gazdagsága. Úgy találtunk mindent hajnalban, ahogy este odatettük. Felraktuk a kosarakat a hajóra, Szolnokon meg már vártak minket a piaci hordárok. Úgy negyed nyolc tájt ott volt a szolnoki piactéren a friss áru, jöhettek a vev<Sc.- Hányán jártak Körűből pia- colni Szolnokra?- Harmincan-negyvenen igen­csak mindig, de ha nagy volt a termés, többen is. Abból a szem­pontból is jó volt a hajó, hogy ha­zahozta - fillérekért - a bevásár­lást, mindent amit a városban vet­tünk. Bogdán Mihály szolnoki nyug­díjas vasutas hajósként kezdte az életét:- Úgy mondom inkább, hajós­féle voltam, amolyan talicskás matróz. A fél életemet egy uszá­lyon éltem le, homokot, kavicsot hordtunk a fatelepeknek, mi­kor mit kértek. Aranyélet volt, arany élet! A mai emberek azt már talán megérteni se tudják, hogy mi az a csönd, a jó levegő, és a barátság egymás között a vizen. Gyönyörű életem volt, mondha­tom. Tudja hányféle-fajta halból főztünk levest? Ha nem volt a bográcsban tízfajta: ponty, kecse- ge, harcsa, máma, csuka, dévér, compó, miegymás, akkor az már szegény lé volt. Csak belógattuk a zsineget az uszályról, perc se telt, már feszes volt! Egyszer, so­se felejtem el, 1932. pünkösd alól is ki tudták magukat vonni. Az otthoniak, ha úgy akarták, so­se tudták megmondani, hol van az a családtag, akit valamiért, annak kárára, kerestek a hatóságok. Va­lahol a vízen van, elég volt ennyit mondani, és ez jelenthette akár Tuzsért, vagy Titelt is. Az alföldi betyárromantika kései sze­le a vizek hátán még a századfor­duló után is fújdogált. A vízinépeknek külön kocsmá­ik voltak, közel a Tisza parthoz: Zöldfa, Félcsizma, Vörös Rák, Nagylábú, stb. íme egy szolnoki vendéglő étlapjának csuka ajánla­ta a víziélet fénykorából: "Sült csuka, csuka angol módra, csuka hollandi módra, töltött csuka, csuka makarónival, csuka ragu, csuka szeletek, csuka olasz mód­ra, kirántom csuka, csuka tormá­ban, csuka szardínia mártással, csuka bádeni módra, csuka mayonnaise, garnírozott csuka, csuka kotlett, csuka hamburgi módra, savanyú csuka, csuka ros­ton..." A szelíd tiszai pontyokra is nagy jövő várt, ha bekerültek a ti­szai vendéglők konyhájába. A Vörös Rák vendéglő étlapja 17 pontyételt ajánlott, egy korabeli szolnoki szakácskönyv pedig nem kevesebb, mint 58-féle elkészíté­si módját a folyami ráknak. A szolnoki utcanevek sokasága kötődött a víziélethez: Ponty ut­ca, Halász utca. Kárász utca, Varsa utca, Bárka utca, Halas­köz, stb. 1863-ban a mai Balassi Bálint utca elődjét Gőzhajó utcá­nak hívták. Beomlottak a partok A vasúthálózat fejlődése vi­szonylag hamar meghúzta a lélek­harangot a búzás hajók fölött, de az még sokáig ellentállt szárazföl­di vetélytársának: olcsó volt, kí­mélte az árut, és persze a hagyo­mány ereje is nagy úr volt: a ha­jósok, halászok és más víziembe­rek még sokáig ragaszkodtak apá­ik, nagyapáik mesterségéhez, sza­badságához. A második világháború viszont már lezárta a tiszai hajózás klasszikus korszakát. A jármű­park tekintélyes része elsüllyedt, a bombázások, harci cselekmé­nyek miatt beomlottak a partok, elpusztultak a kikötők és a felrob­bantott hidak is jó időre megbé­nították a víziút forgalmát. (folytatjuk) Tiszai Lsgos

Next

/
Oldalképek
Tartalom