Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-23 / 305. szám
1989.DECEMBER 23. 9 te a szemüket is. Mert ugyanis ahol elfoly- dogált a kis patak, mindenütt elolvasztotta partján a havat s zöldmohát, és zsenge füvet növesztett oda. Ahogy csodálták volna a zöldelve futó szalagot, hát egyszer egy özet pillantottak meg, aki úgyszintén ivott éppen a patakból. Ivás után az ózecske meg is nézte őket, hogy vajon az a két ember mit keres ott az d csendes uradalmán, de félni nem látszott semmit.- Mért nem ijed meg tőlünk, nagyapó? - kérdezte Györke, mire az öregnek az arcára nagy nyugalom szállt és így felelt:- őz a farkast, s a nép a zsarnokot megismeri, fiam. Hát ezzel a megnyugvással visszamentek a szánkóhoz, s vállukba vetve ketten a két kötelet, megindultak ismét. Lassan vonták a terűt, mert a nap is jobban kezdet melegíteni, arany színbe fordítván az ezüstöt; s az út is egyre emelkedett, bár eléggé menedékesen. S ahogy mendegéltek a patyolat földön, s a melegítő arany fényességben, Gyürkének az a gondolat villogott folyton a fejében, hogy hejh, az ő apja micsoda vitéz katona!- Nagyapó nem volt katona soha? - találta kérdezni. A tündöklő égre hunyorított az öreg és így szólt:- Több voltam én annál!-Több?- Több biza, - folytatta az öreg Ehedi - mert amit én csináltam, annak örömére nem Ferencz Jóska csapdosta a térdét, hanem Kossuth Lajos csapkodta volna, vagy a nagy Rákóczi Ferenc! Györke érezte, hogy a nagyapja, a maga életének télidején, most ragyogni kezdett.- S mit csinált, nagyapó? - kérdezte.- Azt csináltam, fiam, - mesélte fényes szemmel az öreg - hogy amikor én legény voltam, s az eszem szárnyai is tudának még a magasba vinni, hát akkor egy vasárnap reggel széjjelnéztem ebben a világ- ban.S látván, hgy az emberek sokasága mily szegénységben él, én eltökéllettem magamat, hogy ezen a dolgon segíteni fogok.- S miképpen segített? - ösztökélte Györke.- Úgy segítettem, fiam, - folytatta az öreg - hogy az emberek javát seregbe gyűjtöttem, s akkor kiállottam elejökbe, s mondtam nekik: hát emberek, ez így nem jól van, ahogy most van a világ. Mert az igaz embert elnyomja a hamis, el a szorgost a tolvaj, s a gazdag a szegényt. Tegyük eskübe, hogy ezt a helytelenséget eltöröljük a földről, és annak helyébe megcsináljuk az igazak világát. Rajta hát, elménket és bízó szívünket emeljük esküre, s aztán induljunk neki, s csináljuk meg a dolgot!- No azután!? - biztatta Györke.- Hát azután én oda állottam annak a véghetetlen seregnek az élire, s egyakarat- tal megcsináltuk, amit indulás előtt mondottam volt. A fiú ámuldozva nézte szóközben na- gyapját, majd a végén egy kicsi rettenettel, hogy vajon merje-é mondani, hogy valahol baj van. Mégis rászánta magát és így szólt:- Deltát, nagyapó, nincs úgy!- Úgy van, fiam - felelte az öreg - csak még nem tudjuk. S midőn ezt, így belémerítve a jövőbe, kimondta volna az öreg Ehedi, éppen a tetőre értek, ahonnét hosszan és messzeségbe lejtett az út. Itt megálltak a tetőn, mert a nagy terű előtt verejtékeztek is immár. A homlokukat megtörölgették mind a ketten, majd így szólott Györke:- S nagyapó nem kapott jutalmat azért?- Kaptam én bizony! - mondta büszkén az öreg. - Még pedig kétfélét is, mert egyikfelől akkor nyertem volt el nagyanyádat, másfelől pedig szívembe tűzték a boldog jövendőt. A föld fehérben és a nap aranyban ragyogott.- No, induljunk haza! - mondta az öreg. Azzal felültek mind a ketten a farakás tetejére, ahonnét az öreg Ehedi a két kezében két erős karót nyújtott le kétfelől a földre, hogy azokkal ő a hosszú lejtős úton kormányozni fog, mint az evezőkkel, abban a véghetetlen hótengerben. S alig érintvén azokkal a földet, meg is indult a gyalog szánkó, s egyre jobban kezdett száguldani a lejtőn. N em is haza mentek talán, hanem a szegénység szárnyain a jövőbe sugárzottak az arany fényben. Irodalom, művészet Kühár Flóris: A karácsonyéj világossága A tüzesi missziósház Varsa Zoltán: Karácsonyi ének A kisded megfeszült a fényben, már nem nevet. Száján a sírás apró fodra: megéhezett. Mária röptéd sietve a mécs ívén. Csöpp emlőivel engeszteli: "egyél csibém..!" Könnyeit nyeli, rejtözteti a bánatot. Dúdol néki királyfi-inget, láng-csillagot. Az ajtón túl fagyok sziszegnek, fegyver zörög. Angyalszárnyat súg a gyereknek az üldözött. Bebugyolálja, s ráteríti tekintetét. Hol késnek a Háromkirályok, jönnek-e még? A magzat karjait kitárva elszenderül. Az anya sír: sosem tanul meg heródesül! Az 1922. év őszén fiatal hitoktatónő érkezett Tiszaugra. A tanyákon szétszórtan élő katolikusok lelki gondozására hívatta meg öt az ugi földbirtokos Steer calád. A hitoktatónö, Berecz Erzsébet azonnal munkához látott. Ötéves tiszazugi működésének egyik legfontosabb eredménye a Tüzes szőlőben kialakított missziósház és az abban folytatott tevékenység volt. A bérelt tanyai házból a közfalak eltávolításával kápolnát alakítottak ki. Egy kis dobogón végtelenül egyszerű oltárt állítottak s találékony szeretettel feldíszítették. Ez lett a templom, az iskola, a munkaterem és a szórakozó hely. Bözsike kisasszony - ahogy hívei nevezték - egyesületeket szervezett, külön a leányoknak, legényeknek, asszonyoknak, férfiaknak. Tanított hittant, énekeket, kézimunkát, de írást, olvasást, számolást is. Pap híján legtöbbször 0 tartotta az istentiszteletet. A missziósházat 1924 karányonyán az éjféli mise előtt szentelte fel Kühár Flór is pannonhalmi főiskolai tanár, aki a felejthetetlen éjszakáról később megemlékezett Zarándok-szívvel című kötetében. Ez az emlékezése később újra megjeleni Radó Polikárp.Tiszazugi történet című könyvében a missziósház történetének leírásánál. Napjainkban mindkét mű könyvritkaságnak számít. Ezért is érdemes felidézni ezt a hatvanöt évvel ezelőtti karácsonyt Kühár Flóris írásával. S talán azért is, hogy e régi karácsony kicsiny fényei bera- gyogják a mi lelkünket is. /Kása Károly/ H oldtalan éjszaka borult a tiszaugi tanyavilágra. Éjfél feléjártmár az idő, midón a kastélyból és a majorból, meleg és világos szobákból, melyekben a karácsonyeste virrasztó, angyaltváró lelke vett szállást, lakók és vendégek megindultak havas mezőkön, szólók közt a "Tüzes" felé. A fehér mezókre messze-messze ráterült a köd, mintha az ég boltozatától le a föld szüléig nagy, széles kárpitok nyúlnának, színtelen-szürkék, homályba veszők, eltakarva minden távolságot, minden mélységet. Kézilámpák mozgó világossága áraszt kis fényt az útra, melyen hosszú sorban megy csikorgó havon - a tüzesi kápolna avatására, a benne mondandó elsó misére a nép - karácsony éjszakáján. A szürke köd felissza a csillagok fényét, az ég is világtalan, a tanyákról is alig szü- renkezik át az ablakok fénye. Különben is messze körben, hosszú órajárásokról útban van mindenki a Tüzes felé. Mintha tanyavilág szíve lenne itt, vagy mintha: ez a kápolnává alakított tanyai ház volna az a jel, melynél földesúr és népe, szegény napszámosok, pásztorok, szőlőművelők serege a Világ ma született Megváltóját akarná megtalálni. Mily csodálatos a ködből előtűnő népsorok vándorlása a kápolna felé! Észre se vennéd, meg se különböztetnéd a sötétlő szőlőbokroktól a köztük járókat, ha a kanyargó menetet el nem árulná a lámpák kígyózó sora. Itt ezen az éjszakán az ég csillagai leszálltak a földre, az álló csillagtábor mozgóvá változott át, és a széles Alföld karimájától gyüleksze- nek az apró fénypontok a ködben megnyúló árnyak kezében a központ: a kápolna felé. Tán még sohse látott ez a táj ilyen éjszakát, ennyi embert a Tüzesen, ennyi villogó szentjánosbogarat! Hogy verődik össze ezernyi nép itt az Isten háta mögött, hol nincs se város, se falu, hova nem hallatszik el az éjféli misére hívó harang szava a kunszentmártoni vagy csépai templomból! Jönnek-jönnek még mindig a lámpák, ki magányosan, ki társaságban. Nagy ünnep ez. Isten háza nyílt meg a tanyán, a betlehemi kisded vett szállást népe körében: Mily öröm lehet a fénynek összefolyni, összeáradni nagy világossággá! Mily boldogság fagyos, sötétéjszakán érezni akéz- nek a lámpa melegét, a szemnek fények után járni a nagy szürkeségben, a szíveknek ragyogó kápolnában egymásra találni és harangszó nélkül is érezni az Isten megjelenését, Jézus születését, angyalok örömét! Karácsonyéj a tanyán! Ha itt járna Cor- regio, mily igézőén maradna szemében a sötétben kis Jézus testéről a boldog édesanya arcára ragyogó fény, mennyi kép támadna itt a Tüzesen, mely örökre összekapcsolná az alföldi tanyát - Betlehemmel, és a magyar arcok seregével népesítené be a Megváltó születését ünneplő barlangot! De itt nem járnak művészeit, itt a karácsonyéj misztériumát egyszerű nép angyalokkal versenyzőboldog éneke ünnepli. Itt magyar házak kicsi lámpái gyulladnak meg, hogy fényt derítsenek a betlehemi útra karácsonyéjjel; azok a lámpák, melyek máskor istállókban járnak vagy sötét kamrákban. Minden kis világ visz- szakívánkozik a világosság forrásába. Most az ég csillagai is alusznak, a házak karácsonyfás fényei eloltódnak, csak egy ház marad világos, a tanyai kápolna, melyben Jézus születésének éjjelén összefolynak a lelki fények az anyagiakkal, a hit már-már hamv adó lángjai a lámpák fényével. Kell, hogy ez a nép, mely évtizedek óta alig látott templomot, papot, melyből sokan a Miatyánkot se tudták, megint ragyogó hittel találjon rá arra az édes Jézusra, aki megvilágosít mindene világra jövő embert L ehet-e karácsonyéj más boldogsággal terhes, mint amely boldogság a megváltónak a szívekben való újjászületéséből fogantatik? Ez volt az Ur 1924. évének boldog karácsonya a tiszaugi tanyavilágban. Szepesi Attila: Betlehem Leginkább a botok koppanására emlékszem, ahogy a subás, hólétől csöpögő betlehemi pásztorok taktusra verik a konyha kövét és a rigmust kántálják: Idikusz, pidikusz, hurka-kolbász belém csússz! Hurka és kolbász persze nemigen jött szóba, ez még a háborút megelőző esztendőkre utalt, amikor ilyen luxusételek is jutottak betlehemi pásztorok maskarájába bújt alkalmi vendégeinknek. A subás, vattaszakállas betlehemezők - akikben gyerekfejjel is felismertem egy-egy koldussorban tengődő ismerős suhancot - kevesebbel is beérték. A háborús évek szegénysége a senkiföldjére vetett Beregszászt is elérte és meggyötörte. De a fűtött szoba ablakánál nézve mégis varázslatos volt a karácsony. Számtalan betlehemező csapat járta a kisvárost, szinte egymást érték a bebocsátásra váró újabb és újabb alkalmi együttesek - "Eriggyetek már!" - biztatták a túl hosszan elidőzőket, mert ugyancsak hideg volt odakint a kapu előtt. Mindegyik betlehemező csapat fából-faragott, kézzelfestett ládikát vitt magával, ezekben helyezkedtek el a bábok, a szentcsalád, aháromkirályok, apásztorok, meg az istálló állatai. Némelyik kis betlehem valóságos népművészeti remek volt, mások csak alkalmi tákolmányok, melyekben a kukoricacsutka-bábok végtagjait egy-egy rőzsedarab jelezte, a fahasábokból tákolt állatok hátát pedig belepte a vatta - nem lehetett tudni, ez a havat vagy az állat szőrét kívánja-e mintázni. Nehogy azt higgye azonban valaki, hogy ezek az alkalmi betlehemezések csak a koldulásnak egy szemérmesebb válfajaként tűntek fel. Nyomorúság ide, nyomorúság oda, nemcsak a gyerekek számára volt varázslatos a didergő ünnep. A szaka- dozott-subás pásztorok arca komoly volt, didergő kezük mozdulata pedig méltóság- teljes, ahogy átvették a karaj kenyeret, jobb esetben a süteményt és a pohár bort, ami a szereplésért dukált. Később, mikor Budapestre költöztünk, az ötvenes évek elején, hiányoztak az ünnepi szokások. Itt nem volt betlehemezés. Talán örülnöm kellett volna, hogy az a rongyos, éhes és jajgató nyomorúság itt ismeretlen, amit Beregszászon mindennap meg kellett tapasztalnom, de az ünnep közösségformáló ereje is nyomtalanul eltűnt, a patriarchális derű szerény maradéka, mely a jobb módút és a nincstelent a betlehemi jászol fényénél összeforrasztotta. Itt, Budapesten csak a templom sarkába kirakott jászol és a többi festett figura emlékeztetett a korábbi ünnepre, de ez mégsem volt az igazi. A hetvenes évek közepétől aztán mintha újra megelevenedtek volna a a gyerekkori betlehemezések. Buday György, az Angliában élő neves fametsző-mester jóvoltából, aki minden karácsonyra azóta is elküldi üdvözlőlapját, rajta az ünnepi fametszetet, mely a régi betlehemezők hangulatát idézi rusztikus bájával és fájó nosztalgiával. Ezek a remek kis fametszetek azt mutatják, hogy Buday mester Angliája nagyon közel esik Kolozsvárhoz és Szegedhez, a két városhoz, ahol ifjúkorát töltötte. Vattaszakállas pásztorai, ahogy a durva házfalak tövében magasba emelik a bányászlámpát még a görbe botot, míg mongol metszésű szemükben az éhség és az áhitat kettős lángjai fény lenek, nemcsak a távolba szakadt képzőművész megemlékezései, de az elsüllyedt gyerekkor üdvözletét is meghozzák karácsonyról karácsonyra. Kiss Benedek: Karácsony előtt Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Csillag az égen mért remeg? Remegő csillag mért remegtel? Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Fagyos az utca, kopog a járda, fennen királysas dermedt árnya, fény-köszörülte szablya a csőre - terül ránk Heródes denevérámya. Születik mégis vagy meghal a kisded? Fagyos a szalma, ökrök zörögnek, ahogy a töreknek halmába túrnak; az embereknek, az állatoknak szája párás hab, ahogy leltednek, mindegyre hívőn vágyakoznak, mind várakoznak. Fagyos az utca, kopog a járda, vetül Heródes denevérámya arcra, tűzfalra, tetőre, kőre, asszonyra, aggra, csecsemőre, megszületettre, minden jövendő megszületőre. Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Csillag az égen mért remeg? Remegő csillag mért remegtet? Mit hoz a karácsony? Mit hoz az újév? Az irodalmi oldal páron Fazekas Magda grafikái.
