Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-23 / 305. szám
10 1989.DECEMBER 23. Néplap Tanyázás Mit tud a hajnal szépségéről, az ébredő természet csodáiról a kőrengetegben élő ember? Kis koromban minden olyan egyszerűnek, természetesnek tűnt. A karácsonynak is valami semmi máshoz sem hasonlítható illata volt. A fenyőből áradó gyantaszag, a barna, meg a piszkos fehér csomagolópapírok , a sercegve pislákoló és csöpögő viaszgyertyák, a cérnára fűzött apró süteménykék mind-mind meghatározatlan illatokkal itatták át a szobát. Láttuk, hogy melyik szaloncukor a szép, s hogy melyik közülük a finomabb, azt meg tudtuk is. A nagy varázslat elkezdődött már délelőtt, a titok, a meglepetés ott settenkedett közöttünk, ott rejtőzködött apám meg szegény anyám rezdüléseiben, összesúgá- saikban, egymásra nézéseikben. S amikor eljött az este egyszeriben szertefoszlott a titok, kész volt a csoda, s a szoba közepén ott magasodott a fenyőfa földíszítve, s telerakva minden földi jóval. Igen, a fenyőfa,' amit ki tudja hányán ápoltak és neveltek addig, amig odakerült. A fenyőfa, amely csak sok gyantaszagú karácsony elmúltával nő föl, úgy mint a kisember, akinek ha korábban nem volt túl nagy szerencséje, még erdész is válhatott belőle. Lehet, hogy ez egy kissé meghökkentő megállapítás, de Török Lászlónak, a Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Vállalat vezérigazgatójának szavai mindenesetre erre engednek következtetni. Mindig a jövőnek éltek- Az erdészek sokáig - kezdi - nem a legmegbecsültebb tagjai voltak ennek az országnak. Mindenki természetesnek vette azt, hogy védik, óvják a természetet, termesztik, termelik a fákat, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy ők is emberek, ők is családapák, gyerekeket nevelnek. S így akevés jövedelmük miatt az erdő közepén élve rá voltak - és némelyikük bizony még ma is rá van - kényszerítve arra, hogy állatokat tartsanak, mezőgazdasági munkát végezzenek mindamellett, hogy hivatásuknak is eleget kell tenniük. Ám amióta nagyobb önállósága , van az erdőgazdaságnak megdupláztuk erdészeink fizetését, s igyekeztünk emberi körülményeket teremteni számukra. Elősegítettük, hogy beköltözhessenek a legközelebbi faluba, hogy gyermekeik ugyanolyan könnyen eljuthassanak az iskolába, mint más apróságok, hogy feleségeik el tudjanak helyezkedni, mint más feleségek. Megérdemlik a jobb körülményeket, hiszen - mintmondtam - az erdészek sosem voltak tehetős emberek, érzelmileg viszont azt hiszem nincs náluk gazdagabb, ők ugyanis sosem a mának, hanem mindig a jövőnek éltek, s élnek ma is. Gondoljon csak bele: azt az apró facsemetét, amitpelyhedző sza- kállú kezdőként elültet az erdész, jó esetben csak nyugdíjazása előtt, vagy még akkor sem termelhet ki. Mintha összebeszéltek volna, szinte ugyanezt a gondolatsort viszi tovább Virágh János, a NE- FAG Ceglédi Üzemigazgatóságának fatermesztési ágazatvezetője.- A mi munkánk gyümölcsét - bizonygatja - nem lehet egy év alatt learatni. A fenyőknek kell 60- 70 év, a tölgyeknek 100-120 esztendő, de még a leggyorsabban növő fáknak - anyáraknak - is 25-30 telet kell megérniük, mire kivághatjuk őket. Beszélgetésünk közben kukkant be az irodába Várszegi Gyula, az üzemigazgatóság főmérnöke, s amikor meghallja, hogy miről folyik a diskurzus, közbevág: - Mindig azt szoktam mondani, hogy jó volna ha az erdészeknek két életük lenne. Mert amit ma megcsinálnak, annak csak hosszú évtizedek múltán látják az eredményét, s ha netán hibát követtek el, egy másik élet kéne, hogy kij avítsák azt. Hisz ha egy esztergályos selejtet csinál, befog egy másik vasdarabot és kész. Nálunk nem így van, mert a rossz munka évtizedek múlva is visszakiabál. Az erdészek tulajdonképpen különleges emberek, mert egész életükre vállalnak egy oly an magányt, amire kevesen lennének kaphatóak. Hiába, a természet csodát művel az emberrel. A legelemibb feltételek nélkül- Tudja akkor volna jó, - fűzi hozzá Virágh János - ha apáról fiúra szállna ez a mesterség. Persze fgy is szép. Én húsz évig éltem kinn az erdőn és még ma is gyakran visszavágyom a régi lakásba. Mostanában kevesebbet is járok arrafelé, mert ha meglátom a házat, bizony összefacsarodik a szívem. Együtt éltem, együtt lélegeztem az erdővel, és nem volt olyan, hogy reggel 7-re menni kell a munkahelyre. Tudtam, hogy mi történik a területemen, ez nagyon fontos dolog, mondhatnám úgy is, hogy ez a szakma alapja. Manapság viszont már sokkal inkább a lakott településekre igyekeznek az erdészek is. Elsősorban azért, mert sokáig a legelemibb feltételek is hiányoztak az erdészházakból, hisz nem volt villany, út, és víz. Szedelőzködünk. Beülünk az autóba, s Mikebuda felé vesszük az irányt. Az út két oldalán fenyves, meg nyáras erdők kísérnek bennünket. Kis idő múltán letérünk a betonútról, s egy hepehupás nyiladékon zötykölődünk tovább. Tőlünk jobbra egy tanya, mellette roskatag kocsiszín. Csüggedten, beletörődve áll a helyén, mintha már csak egy erősebb szélre várna, hogy engedelmesen összerogyjon tőle. Egy fiatal fenyőerdő szélén állunk meg. A nyiladék melllett nagy kupacokban zöldellnek a kivágott fák.- Tavaly előtt és tavaly is láttuk, hallottuk,- száll ki a kocsiból Hajnal Imre, a NEFAG erdőművelési osztályának helyettes vezetője, aki mindvégig kísérőmül szegődött az úton - hogy kevés karácsonyfa volt a piacon és éppen emiatt hihetetlenül magas árakat kértek értük, így az idén első ízben úgy döntöttünk, hogy 4-5 ezer folyóméter karácsonyfának valót mi is kitermelünk, hozzájárulva a hiány enyhítéséhez és ezzel együtt a túlságosan magas árak letöréséhez. Szóval nem nyerészkedni akarunk ezen, hisz mi 65 forintért adjuk a kereskedőknek az erdei fenyő folyóméterét, de kikötöttük, hogy ők legfeljebb csak 13 forintot tehetnek rá erre az összegre. Erre születni kell Megyünk tovább. Pár perc múlva egy kerítéssel körbe fogott jókora földarabhoz, az erdőgazdaság legnagyobb csemetekertjéhez érkezünk. Egy traktor araszol felénk.- Vetik a tölgymakkot - lép közelebb hozzánk és szólal meg füstös, érdes hangján Ambrózi Sándor. - Tudja hogy van - teszi hozzá magyarázatképpen - ilyen jó időben vétek lenne tétlenkedni. Elfur- csult világ ez, hisz decemberben ilyen melegre nem nagyon emlékszem - hunyorog a nap felé a kék munkásruhás férfi. De nem sokáig, mert egyik pillanatról a másikra mintha tussal mázolnák be az eget, elborul. Pár méterrel odébb, a 76 hektáros csemetekertkellős közepén néhány fenyő közé ékelve egy fehérre meszelt ház áll. Ott él Ocsenás Mihály, fiatal erdésztechnikus - a csemetekert vezetője - feleségével és két és féléves kislányukkal. Hogy miért választottam ezt a hivatást? - kérdez vissza és némi gondolkodás után így válaszol: - Hát nem a fizetésért, hisz nyolc és fél ezret keresek havonta bruttóban. Erre születni kell. Megszeretni az erdőt, az erdőn élőket, mindenfajtaéletet, talán egy idd múlva szükségletté válik. Számomra már az. Hisz a nyár millió hangja, a tél hidege, az ember ugyanazt a levegőt szívja mint a vad, az a szellő simogatja, ugyanaz az ág súrolja, szóval mindez képessé teszi arra, hogy kicsit másképp szemlélje a dolgokat. Lehet, hogy furcsa amit mondok, de úgy érzem, a mai civilizált világban sokkal fontosabb ez, mint századokkal korábban, amikor még a természettel való kapcsolat a mindennapok része volt. Mit tud a hajnal szépségéről, az ébredő természet csodáiról, a kőrengetegben élő ember? S hogy keveset, nem az ő bűne. Vagy legalábbis nem teljesen. Bizonyos, hogy mindenkiben él a vágy a fák, a hegyek, az erdők szépségei iránt. És azt is mondom: az erdő mindenkié. Amit nyújt, a nyugalom, a pihenés, a felüdülés - mindannyiunké. Mindez rá is fémé az emberekre, s még belépőjegyet sem kell váltani, hogy hozzá juthassanak. Tudja, ilyenkor az erdészek valahol boldogok is, mert karácsonykor a fenyőfával a természet egy darabkájais bekerül alakások- ba, S ebben a mi munkánk jócskán benne van, hisz például míg egy erdei fenyő karácsonyfává válik, legalább hat-hét évig kell ápolni, nevelni, védeni, majdhogynem babusgatni. Beszélgetésünk közben észre sem veszem, hogy beesteledik. Sötétbe burkolózik a vidék. A ház világító ablakai a közeli erdők felé sunyítanak. Indulok. Olyan itt minden, mintha az ég piszkosfehér felhőkupoláját maguk a fák tartanák. Ismeretlen világ ez. Ijesztő és titokzatos, de vannak akik csak itt érzik jól magukat. Erdészek... N.T. Mihályi Ferenc tanyáján A pusztai vasúti megálló mellől, a hajdani kedves bakterháznak még az írmagját is elhordták. A döngölt út mentén mélységesen mély árok hallgat, benne kibontott nádszálakat kócol a szél. A másik oldalon a szántás vége az ég alján tűnik el a decemberi ködben. Kiadós kutyagolás után keresztút nyújtózik előttünk: azon balra fordulva kibukkan a fehér falú tanya, amelyik körül katonás rendben posztóinak az akácfák. Túl rajnak istállók, melléképületek, távolabb szénaboglyák, szürkésbama szalmakazlak árulkodnak arról: akad itt kosztos, meg munka is bőven.- Ebszerenád Ki tudja, hány kutya rohan felénk, éberségét vakogva, miközben a porta szélére érünk. Egyszerre csak a gazda hangját hozza felénk a szél: nyughassatok, hogy a ros- seb essen belétek! Meghunyászkodnak a szőrmókok, még a legvadabb is - amelyiknek kölönc fityeg anyakában - takaródét fúj. Tisztes távolságra leül, de morgó ábrázata azt sugallja: lesi a pillanatot, miképpen csipkézhetné ki a nadrágom szárát. Hiába, úgy látszik: napjainkban a tanya, a jószágsereg, meg a kutyafalka összetartozó fogalmak. Kezet nyújt a gazda, MihályiFe- rencnek hívják. Szabadkozásunk- ra beljebb invitál, bár rögvest kitűnik: nem a legalkalmasabb időben zavarjuk.- Hízóvágás van nálunk. Két napot szánok rá, nem kapkodom el, hiszen 68 évesen már mindennek meg kell adni a módját. Kicsit né- zelődjönek, szétdobjuk őkéimét, majd miközben benn dolgozom, állok rendelkezésükre. Két ember is segít neki, és a patyolattisztára sikált, gerincére fektetett moslékpusztító először a lábait veszíti el, majd szűk félóra múlva darabokban várja sorsa további alakulását. Afféle belső kiskonyhában, kamrában kötünk ki. Én egy székre telepszem, ő pedig a hosszú asztalon fejti, osztályozza a húst, majd a megfelelő méretre darabolja. Közben a szája sem néma: ámbár a pusztai ember ritkán beszél, de ha cimborát vet felé a szél: kinyílik. Kegyetlenül nehéz élete volt: háború, forradalom, többször is földönfutó lett. Besenyszög környékén született egy pusztán: az apja szintén parasztizált, ugyan mit választhatott volna ő is, hanem a rög szagát? Szerencsétlenségükre 1948-ban földet örököltek, nem is keveset, 48 holdat. Iziben kulá- kok lettek, hiába voltak négyen testvérek. Meghurcolták őket, szembeköpte a falu egyik vezetője, öccsét, aki kinyitotta a száját, félig nyomorékká verték.. Tompán, szenvtelenül koppan- nak a szavai. Látszik, nem először mondja el, így azután jól megrág minden gondolatot. Közben arra is ügyel, hogy a kolbásznak való húsba nehogy sok kövér kerüljön, és szól a segítőnek: kapkodd le róla a zsírnak valót, soványabban szeretjük. Egy szó mint száz: három nap alatt el kellett hagyni az ősi tanyát, és a fiával, meg a feleségével együtt ide költözött az Ugarba. Tá- vol Újszásztól, Szolnoktól, Rékas- tól, de azért annyira nem, hogy a világ túlsó végén érezhesse magát. Noha korábban, 1943-ban az ezüstkalászos gazdatanfolyamot is elvégezte, azért a kor szellemének megfelelően az iparban próbált elhelyezkedni. Dolgozott a Járműjavítóban, majd a Volánnál, de szíve - akár a mágnes a vasat - a földhöz húzta.- Harminchét éve maszek - 1952 óta megszakítás nélkül maszek vagyok, mivel nincs szebb, változatosabb élet a földművesénél. Ahány hónap, mindig mást kell csinálni. Sajnos a földtől megfosztottak, pedig akadt olyan ősz, amikor a feleségemmel negyven hízót adtunk le a semmiből. Még az ötvenes évek végén, meg a hatvanas esztendők elején is sokszor zaklattak. Hívtak arendőrség- re, miből élünk meg. Ebből, mutattam a két kezemet, mert nálunk a munka újévtől szilveszterig tart, utána meg újrakezdjük. Lassan meglesz a kolbászhús, miközben odajutunk, hogy 2 ezer 400 forinttal került nyugdíjba. Most már felment havi 3 ezer 640- re. Harmadéve nagy csapás érte, eltemette a feleségét. Időközben talált egy élettársat, akivel azt tervezi: a hátralévő esztendőket, ha mindig nem is zökkenőmentesen, de leéli. Most még bírja a strapát, tele jószággal: hiszen négy tehén, öt növendék, egy ló és egy vak szamár pusztítja az abrakot, míg az apróléknak se szeri, se száma. Időről időre azért kiballag a tanya végére, és a levegőből érzi: mit üzen a rög. Most összehúzódik, didereg, erőt gyűjt. Tavasszal pedig ahogyan a fagy kienged, felpuff ad: hívja az ekét, a boronát, a vetőgépet, mutatva, készen áll a nevelésre. Azért egy kicsit ma is szomorú. Annyit beszél a kormány, a vezetés a háztáji és kisegítő gazdaságok támogatásáról, de ezek többségét őszintén szólva ő csak írott malasztnak tartja. Miből termeljen a paraszt, ha nincs földje? Adják a méregdrága tápot, terményt, holott helyette hat-hét köblös kellene. Megvenné és megmutatná, feleannyiból kihozná az ennivalót. Biztos, hogy akkor a bolti ár sem lenne akkora, mint most, dohog. így meg? Kaszálja a vasúti töltés oldalát, a csatornák partjait, szénát vesz, hiszen a jószág enni kér. Nem panaszként hozza fel, inkább tényként említi: hiába volt kiváló kistermelő, kitüntetést egy fiát sem kapott. De minősítést: naplopó, kulák, munkakerülő, azt igen. Szerencsére az idő igazolta ezeknek a hitelét. Ha végeznek, végez a vágással, lehet, kissé megpihen. Sok időre aligha, elvégre itt a tanyán a karácsony is csak egy a napok között. Azért megborotválkozik, tisztát vesz, várja az unokákat, a gyereket. Meg a szomszédot, túlnan a vasútról. Ő már nem megy, csak akkor, ha nagyon muszáj: vízért a majorba, valamiért Szolnokra. De- hát a fiatalabbak bizton jönnek. Hív engem is: nézzem meg, milyen egy tanyasi karácsony, ahol már tévé is akad, meg ahová újság is jár.- Más világ ez Szedelőzködöm, mert nem szeretném, ha az alkony rámszakadna. Talán ebben az irdatlan éjszakában még a megállót se találnám meg. A tanya sarkáig kísér, és körbemutat: noha itt ezen a földúton egy szál égő se virít, tisztább, érthetőbb világ ez, higgye el, mint a villanyfényes, zajos panelélet. Nem válaszolok, hanem kezet nyújtva bólintok, hiszen ebben teljesen egyetértünk D.Szabó Miklós Fotók: Mészáros János
