Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-23 / 305. szám
8 1989. DECEMBER 23. Irodalom, művészet M ozdult a téli hajnal.. Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lebben, csak annyira mozdult meg a patyolat föld felett. Az emberi szem még alig-alig is tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap. Lassú hunyorgás után a csillagok el- húnytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehellete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállott volna néhány pillanatra. Két almafa terengett a kert végében, nem messze a zsindelyes falusi háztól. Egy öreg almafa, mely sok esztendejével és szapora ágaival az égbe terje- dett; s mellette hetykén egy kisded almafa, láthatólag is unokája a nagynak. Itt állott meg a zsenge hajnali fény, fürgén és ezüstben gomolyogva a két fa ágai között, melyeknek a hátán, mint a mesebeli szegény emberek szalonnája, vastagon üldögélt a hó. Igen, a havas ágak között megállva gyűlt meg a fény, majd libegni látszott, s mintha a szárnyát is emelgetni kezdette volna.- Oh, mily csalóka tünemény! - gondolhatná bárki. Pedig igaz volt, hogy a két almafa ágai között a szárnyát emelgette a fény; sőt néhány rebbenés után csapott is jónagyot a szárnyával, mert az ágakról a hó szikrázva porzott a légbe. S fent a virradó légben, a két fa koronája fölött, forogva táncolt a hó, majd a patyolat felhőből két alakzatot formált a fény szellője, s forgatva kecsesen, s meg-meg is libbentve, mint táncban két szüzet, elindította a zsindelyes ház teteje felé. Tündérek szállnak így. Szépen beleszálltak az enyhe és meleg füstbe, mely a háztetőn, az öreg és aszú zsindelyek között, fanyalogva szivárgott ki a hidegbe. S ahogy odaszállt a két hóporos tündér alakzat a füstös háztetőre, a szárnya elolvadt mind a kettőnek, majd maga is elfoszlott mind a két hajnali alakzat. Csak a füst maradt.mely a meg-megpat- tanó zsindelyek között folyton szivárgott; s aztán már nem is csak szivárgott, hanem gyúródva folyt, egy-egy tömöttebb felhőt is eresztve a húnyó csillagok felé. Ejnye, - gondolhatná bárki - nyilván tüzet fogott valahol a ház! Hanem a hazai aggodalom mégsem szólott, hanem egykedvűen nézte a tóduló sűrű füstöt. Nem szólott semmit, mert tudta jól, hogy az ilyen szegény zsindelyes házakra nálunkfelé nem csinálnak kéményt; s a füstnek is, szegénynek, valahol és valahogy ki kell menni a világba, ha már megúnta a haszontalan borongást a zsindelyek alatt a padláson, szalonnát sem ta- lálv án ott, sem kolbászt és oldalast, melyeket kedvére füstölhetne. Hát ilyen szegény ember Volt az öreg Ehedi Ambrus, aki ott lakott a bőséges füst alatt. Nem aludt egész éjszaka, pedig az éjjel hosszú így a tél kapujában, amikor játékos ágak és égi virágok fagynak az ablakokra, s amidőn a csendben seregbe gyűlnek a nehéz élet rengeteg álmai. Fordult erre s fordult amarra, hogy telnék már el az éjjel, de éjféli idő után már inkábbat csak az ablakot leste, hogy no, mozdul-é már a hajnal. S oly sok idő múltán, midőn csakugyan halovány lehellet szállotta meg az ablakot, csendesen fölkelt. Lassan mozdult és puhán lépett a sötét szobában, nehogy az álom megriadjon a menye-asszony szemén, aki a szomszéd ágyban egyedül pi- hegett; s nehogy a pádon felébredjen Györke, az egyetlen unoka. Alig vert valami neszt, úgy öltözött. Györke azonban, ki csak szenderegve aludt azon az éjszakán, mégis felébredet az öreg csoszogására. Nem mozgolódott, hadd maradjon a nyitott szemével titokban. De figyelte, hogy vajon mit csinál a nagyapja ez^n a hajnalon. Mert valahogy nem olyan hajnal volt ez, mint a többi. Az öreg Ehedi lassan oda csosszintott a vaskályha mellé, zajtalanul elszedte a kályha tetejéről a karikákat és a nagy kereknyíláson keresztül bőségesen fát rakott a kályha hasába. Aztán a karikákat tapogatva a helyükre visszatette, majd kevés száraz ágat dugott a vaskályha szájába, s egy kicsi bokréta szalmával meggyújtotta. Nagy pattogással, buzgón égtek a száraz ágak, de aztán sziszegni kezdett a láng mögött a nyers fa, s pökött is néhányat a lángra.- No, nem tudtál belékapni? - mondta halkan az öreg. Ismét száraz ágakat gyúrt a kályha torkába, elég nagy bőséggel; s úgy lobogott a láng, hogy a kicsi szobában valósággal táncoltak a piros árnyak. De a nyers fa most is csak sírt-sírt, s kínjában habosán izzadott.- Az ördögöknek adlak! - pusmogott ismét az öreg. Györke, mint a kandi hold, úgy vigyorgott a pádon. A szíve terítve volt a nagyapja számára, de pajkos és rebbenő eszének igen tetszett, hogy miképpen nyájaskodik a nyers fával az öreg. S a kedve tovább is meglelte a tél-hajnali táplálékot, mert a vénember valami ágydeszkát dugott a kályha torkába; dehát nagy-nagy kár nem volt azért az ágydeszkáért, mert úgyis kiesett mindig a dusza alól, ha az ember hirtelen s egy kicsit nagyobbat talált fordulni az ágyban. S ki álom idején oly rosszul Tamási Áron szolgált, most bezzeg vitézül küzdötte meg a csatát, mert addig kúszott a nyers fa után, amíg a lángot a hasábok testébe lopta egészen. De aztán égett is akkor istenesen. S fent a háztetőn is gyérült a füst. Virradt.- No, úgy-é, hiába sírtál! - szólt nagy győzelemmel az öreg. Aztán körültekintett a derengő szobában, melynek fagyott ablakai úgy csillogtak, mint legjobb kedvében az ezüst; csak éppen a virradat fényét szűrték meg any- nyira, hogy bent a szobában csupán imbolygó alaknak látszott az ember. Olyannak, mmesebeli öreg gyermeknek látszott a vén Ehedi is, amint lassú léptekkel ide ment és oda ment a szobában, hogy a csendet és az ő kívánatos magányosságát megvizsgálja. Először kikandikált az ablakon, de nem sokat láthatott a külső világból, mert az egyik jég-bokrocska tövét megva- kargatta, s félszemmel azon ahelyen lesett ki a világba, akár egy puskacsövön nézett volna valamit. Aztán, puhán fölébe hajolva, megügyelte Gyürkét is: s látván, hogy a legényke szemén mily édesen nyugszik az álom, megnézte a menye-asszonyt is, aki változatlanul pihegett, mint a rejtőző nyári forrás. S megbizonyosodván, hogy csak a macska hunyorog a kályha alatt, s más mindenki ring az álma csónakján, kihúzta nagy ügyelettel az asztal fiókját, s onnét kivette azt a zöldszínű tábori lapot, melyetGáspárfiaírtaharcmezőről.'s amelyet a tegnap vettek vala kézhez. A tejszínű derengésben megforgatta-nézegette a lapot, s a szemét akasztotta volna is a betűkbe, de a világosság nem volt elegendő ahhoz, hogy horgot is tudjon verni az öreg szem. Megindult hát a duruzsoló kályha felé, oly ügyelettel tartván a lapot, mint egy kezére szállott ritka madarat. S ott leült a kályha ajtaja mellé, melyet ki is nyitott, hogy a tűz világa kiáradjon a parazsak hátáról. Odatartotta a lapot a meleg világosság rámájába, s bár a tegnap este egyenkint hangtalanul és együtt fennhangon már többször is elolvasták az írást, most ismét nekibújt, s meg-megállva olvasta a híradást. Szíve, mint a meleg kenyér, szinte párolgott a mozduló száján; de a betűk, ahogy sorjában fölteltek a zöld mezőről, úgy megteltek az elevenség erejével, hogy hallható módon, mint madarak, úgy röppentek tova. Talán, hogy a téli ablak ezüst bokraira szálljanak. Györke figyelt... Kedves Édes Apám - szólott az írás. - Szeretett Vilma feleségem. Édes Györke fiam. Tudatom ezen pár sorommal, hogy az Erdős Kárpátokban vagyok. S tegnap e- lőtt még azt gondoltam, hogy többet immár nem írok. De az ellenséget, ami reám jutott, mégis meggyőzhettem valahogy... Itt nagyobb szünetet hagyott magának az öreg, s bólogatva tette hozzá a maga szavát, mondván:- Meg is kell, fiam. Aztán tovább olvasta a tűz világánál: Továbbá tudatom, hogy a fentiek fojtán tizedes lettem. De még főhadnagy úr Becsek is azt mondá, ámbár kaczagott melléje, hogy ollyan kitüntetést akasztanak a mejjemre, hogy bizony a király maga Fe- rencz József is ürömiben csapkodni fogja a jobb tárgyit... Nyomatékkai szólt melléje az öreg: -Hát csapdossais! Majd végezetül ezt olvasta a lapról: Itt ollyan erős tél van, hogy. a madarak lehullanak. Igaz, hogy lövöldözik is őket. No, ezzel a végére ért az írásnak az öreg Ehedi, de egyideig még tartotta kezében a zöld lapot, mely a tűz melegében meg is kunkorodott bizony, mint a ritka virág, amelyik illatát elbocsátván, bezárja magát. Kezében tartotta a lapot, és a tűz mellől messze-messze nézett, keresztül a tejszínű fényen, mely közben meggyűlt a szegény szobácskábán, és puha melegséggel öntötte el az alvókat is. Aztán felállt, és az asztal fiókjába, öreges vigyázattal, visszatette a lapot; majd az ablakhoz lépett ismét, amelyen cseppek gyűltek a melegben, s csillogva, mint a harmat, úgy futottak le az olvadó jég-bokrok ágain.- Györke fiam! - szólott halk szóval az öreg. A fiú tette magát, mintha csakugyan a nagyapó szavára ébredezne, de oly fürgén mégis, hogy a dicséret ne tudjon elmaradni. Hát meg is kapta Györke a jutalmat, mert abban a percben így szólt az öreg:- No, ezért a fürgeségedért a mai napon elviszlek az erdőre.- Csak úgy megyünk? - kérdezte a fiú.- Nem csak úgy, hanem a gyalog szánkóval. Mindjárt felugrott Györke, s egy-két villadozással már készen is állott, hogy a gyalog szánkóval minél hamarább indulhassanak. A szeme csillogvaszálldosott és nevetett folyton, mert tündöklő nagy hóban, s gyalog szánkóval az erdőre menni, hát az csodás dolog volt. A nagy örvendezésre az anyja is fölébredt, s egy kicsit restellkedvén, s egy kicsit nevetgélvén azon, hogy ily nagyon elaludt, hamar megfejte a kecskét, s a jó tűzön fellobbantotta a tejet, hadd igyanak forró tejet az erdőre menők. Ittak, s el is indultak. A nap éppen akkor bújt fel a patyolat világra, melynek véghetetlen és tündöklő fehérséget ezüsttel folyta be, halványan pirosat vegyítve ezüstös fényébe. A fák égi csipkében állottak mindenütt, s mint a jószívű óriások tükrei, úgy csillogtak szikrázva a hómezők.- Ejh, be szép! - mondta Györke.- No, úgy-é!? - szólt elégülten az öreg is, mintha az övé lenne minden, amit gyönyörűséggel magába merít a szem. Hát bizony. Szinte húzni sem kellett, úgy siklott a roppant hó tetején a szánkó, amely nem is volt valójában szánkó, hanem hát szán inkább, két tengely-fával a talpon, s négy egyenes lőccsel, melyek tartani tudják a rárakott terűt; s két kötéllel a két szántalpnak az orrán, hogy a vállba akasztva az erős kötelet, húzni lehessen bármi úton a terűt. Szegény ember téli igája tehát. Vagyis gyalog szánkó. Györke örömét találta benne, mert mint a játékos nagy kutya, a kicsi lejtőn is előre futott a szánkó, hágóra menve pedig lappangva hátra maradt, mintha csak a zúzmara-virágokat csodálná ámuldozva a fákon, vagy megcsendesedve a madarakat lesné, amelyek árnyékot repülnek a hóra, vagy leszállván valahol, csillogó fehér porba öntik a fákat.- Ki csinálta ezt a szánkót, nagyapó? - kérdezte Györke.- Azt még apád, legény korában - mondta az öreg. A fiú nagyot sóhajtott, majd igen szánakozott azon, hogy indulás előtt elfelejtő ismét elolvasni azt a tábori írást, pedig hát úgy feküdt volt le a tegnap este, hogy reggel az lesz az első dolga.- Nagyapó nem így van? - tette hozzá. Az öreg gyanút fogott, hátha leselkedett a legényke.- Tán ébren voltál? - kérdezte.- Feküdtem - felelte Györke. Hát ez oly an volt, mint a gyalog út, amelyen haladtak, mert út is volt, s mégsem volt semmi járásnak nyoma a hóban. El is csendesedtek a szóval, s úgy haladtak, ki-ki amaga titkával. Mosolyogvahu- nyorogtak a szikrázó fényben, s a szánkóra ügyeltek, hogy el ne kóboroljon valami csalfa szakadékba. Néhány apró madarat láttak, akik röpködve gyűjtötték a reggeli napmeleget; egy kányát, amely rekedten szólt lent a völgy fölött, majd egy sast, aki rebbenés nélkül úszott a magasban, neki a fehér hegygerincnek. így érkeztek az erdőbe, amely célúkban volt. Az öreg Ehedi hosszú rudat keresett, minek kampója legyen a végén; s midőn talált is egy igen alkalmasat, kerülgetni kezdették a fákat, s ahol száraz ágat láttak a fán, oda felnyújtotta a hosszú rudat, akam- pót az ág derekára akasztotta, s kiáltott egyet:- Eredj innét, Györke! S már rándította is az ágat, amely nagyot reccsenve, már igyekezett is lefelé, ontva a havat is az öreg nyakába, ami nagyon tetszett a fiúnak, mert az öreg olyan havas lett nemsokára, hogy mint a feltámadt cukorsüveg, olyan volt egészen. Hanem hát, nagy bizakodó kedvében, akasztott olyan ágat is a vén vitéz, hogy bizony hiába húz- ta-rángatta, de sőt a rúd végén is hiába kapaszkodott feljebb egy kicsit, kirúgván talpa alól a földet; s hasztalanul is nyögött, nagyokat rúgva a friss levegőbe, mert bizony tartotta magát a nagy ág, s nem akart reccsenni, vagy hajlandóságból csupán pattanni legalább .olyankor rúgódzott egy darabig, de aztán fordított egyet a szón, és így kiáltott:- Gyéreidé, Györke! Hanem Györke, mint a fürge macsKa, még a hívás előtt rajta már a rúdon, s a szakadó zajjal együtt buktak a hóba, ahonnét nagy nevetéssel s havat nyalogatva bújtak elé. S mint ki egy fokkal újabb életre kél, ily esetben rikkantottak is nagyokat, s rózsaszín fülekkel hallgatták, hogy a fehér csendben miképpen gördül messze a hang. Végezetül úgy megrakták száraz ágak- kal-hasábokkal elvegyesen a szánkót, hogy hosszú kötéllel derékban által is kellett kötni s meg is csaptatni, hogy a vegyes ágak, ha össze is találnának veszni, nehogy széjjel fussanak. No, aztán nekihu- zalkodott a két nemzedék, s elindultak a nagy terűvel hazafelé. Nem is gondolták volna, hogy ily rengeteg fával jobban tudjanak haladni.- Ejh, ha édesapám látná! - szólalt meg Györke büszkén.- Hadd el, - felelte az öreg - mert oda is ember kell, az Erdős Kárpátokra.- Úgy-é, nagyapó, ott jött bé Árpád a magyarokkal? Az öreg megriadt elméjében, hogy lám, nem tud igazat felelni. Hiába no, egy kicsit messzebb tájékon járatlan a szegény ember; s annak a haszontalan szorosnak a neve is kiment a fejéből, pedig tudta ő azt valamikor, hogy minő szoros volt, ahol Árpád a hazába jött.- Ott valahol - felelte végre.- Nem tudja biztosan? - szorította Györke. Hanem a jószerencse, mely nagyba nézi a tiszta szíveket, éppen abban a pillantásban egy szépséges madarat röpített arrafelé.- No-né, egy sármántyú! - mondta az öreg. S ahogy éppen, s ezen a módon sármántyú lett a Vereczkei-szorosból, egy patakocskához érkeztek, mely ártatlanul utacskát vágva magának a hóban, halk dallamosan mondikált. Itt álljunk meg, mondta az öreg, mert kívánsága jött, hogy igyék a kellető patakocskából. Megállván a gyalog szánkóval, a vizecske mentén egy kicsit beljebb húzódtak az erdőben, s alkalmas helyen ittak is. Nagyot üdített rajtuk a forrás vize, de amit láttak, üdítet<Jk~ Szegénység szárnyai
