Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-02 / 287. szám

1989. DECEMBER 2. Irodalom, művészet Nagy magyar elbeszélők Mikszáth Kálmán Mikszáth Kálmán 11847-19101 elbeszéléseivel aratta első jelentősebb írói sikereit. A Tót atyafiak, A jó palócok című köteleivel hívta fel magára a figyelmet. A kötetben sze­replő novellákban a hétköznapi élet "apró" tragédiáit ábrázolja megható líraisággal; népdalokra, népballadákra emlékeztető elbeszéléseiben az emberi érzelmek, szenvedé­lyek gazdagsága található meg , bennük az emberi magatartás szépségei tükröződnek. Némi megszépítő romantikával mutatja ugyan befőképp palócföld fiait, de áradóan me­sélő kedve sohasem ragadtagja meghamisító túlzásokra. Minden egyes novella tökéle­tes müremeka maga arányosságával, fénylő színeivel. Az itt olvasható Az a pogány Fil- csik az említett kötetből való. O lyan bolond gyanú van'elterjedve Csoltón, Majomokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája, s talán nem is volt soha. Márpedig volt. A gózoniak /mert a Bá- gyon túlról költözött mihozzánk/ nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek. Hosszú, sárga alkotás volt az, széles, fe­kete báránybőr gallérral, melynek két vé­gén in natura lóg le a bárányláb körmös­tül, bojtnak, s két, szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Tá­volabb különféle madarak vallának látha­tók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és va­lamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi. De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akárrmnt büszkélkedett vele Filcsik Ist­ván, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáiurék jurista fi­ának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pe­dig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt. De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki ész­re nem veszi felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig őmaga tépdeli... nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő min­dig a régi jó bundát látta az ócskában, s rendes szójárása: "Fölteszem a bundá­mat", sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem. Egy nagy fényesre csiszolt szögön füg­gött télen-nyáron, hogy ha kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az "Isten csizmadiájának", mert tulajdon­képpen nem volt más kuncsaftja, csak ma­ga az Úristen. Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte ke­gyelemképpen tette azt is. Nemigen há­borgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberek­kel: "Mire való aparasztnak acsizma? Jár­janak kendtek mezítláb!" Mogorva, rideg ember volt; nem szere­tett. az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül. Hát ’iszen nem lehet égbekiáltóbb ke­gyetlenség, mint amit a saját egyetlen gye­rekével tett: aTerkával. Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cse­répbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal. Nem csoda, ha elbúsúlta magát, ha elfa- csarodott a szíve, elszédült a feje, félrelé­pett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval. Nagy hiba volt, de hát fiatalság, bolond­ság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem. Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva, bűnbánó arc­cal hazajött a Terka látogatóba, hogy szü­leit kiengesztelje, az öreg Filcsikelfordult: "nem ismeri a kisasszonyt", leakasztotta a bundáját a szögről, s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya. Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egy­szer látta még az apját, mikor a falun ke- resztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a "Patyolat-inghez” ballagptt, ahol a kocsiról utána kiáltott: "Apám, édesa­pám!" Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázat­tal a süvegét, aztán odább ment szó nélkül. Bizony kő van az öregembernek a szíve helyén. Ahány majomoki ember a szolgabíró­nál megfordult, az mind nem győzte elbe­szélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asz- szony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta falunak! A majomokiak igazsá­ga bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztután azt is elmondták az öregnek, hogy mit izenf súgva: látogassa őt meg az ő édesapja, kocsit küldenek érte, selyem­vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik, éj­jel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Ter­ka nem mer elmenni többé. De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni. Pedig ha esze lett volna, nem­csak a saját sor­sán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megalapíthatta volna örökre. Mert... de köztünk maradjon, ez a Majomok a leghit­ványabb falu az egész környéken. Egy­részt, hogy legszegényebb a népe, de ki- v ált mert nincs egyetlen kövezett útja, híd­ja, még csak helységháza sincs. Ami nem is csoda, mert a megyei urak­nak még sohasem volt szeretőjük Major- nokon, minélfogva arrafelé építették az or­szágutat, amerre jártak. Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágy-mellék, míg a Karancs-alja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja. Mert hi­ába, olyan a világ, egy szépasszony arca szebb formát adhat az egész határnak. No, ennek a Majomoknak ugyan nem adott. A megyei vicemémök, ki mappát csi­nált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekin­tetes megyei karok és rendek száznyolc­van váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja magáé­nak; de annak bizony még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúf­ság és szidalom, ami Majomok után há­ramlik a nemes vármegyére! Hanem ha Filcsik akarta volna.. .lett vol­na Majomokon út, még tán vörös már­ványból is... Mindnyájan boldogok lehet­nének most. De visszautasította a szolga- bíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizma­diája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az eszüst- csat is lekívánkozott a bundáról a "Patyo- lat-ing"-hez. Ott is van azóta a Száli szek­rényében. No de nem azért volt az Isten csizmadiá­ja, hogy ez a "kuncsaft"-ja legnagyobb ba­jában ne segítse. Egyszer csak jönni kezd­tek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, öt­ven forinttal terhelve. Rendesen valami ré­gi ismeretlen, hirdelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálko- dások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon. Egy ideig hitte, hogy ez bizony meges­hetett, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt. S amint gyanúja fölébredt, mindjárt ki­találta a dolog nyitját is. Egyenként visszaküldte az érkező pénzesleveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Ist­vánnak ajándékot küldeni. Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-famíliából való asszony s a többi. Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója. A szép Filcsik Terka halálosan megbe­tegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvette a fényt, a pompát, eltolta magá­tól a drága ételeket és a medicinásüveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Ter­ka! S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kény­telen eljönni az öregért.- No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányá­tól...- Nekem nincs leányom!- Velem jön, punktum.- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a főszolgabíró úr nyájasan. Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása mióta él.- Nem jön? Ön megtagadja tehát gyer­mekét?- Igenis, kérem alássan.- Ön a társadalom söpredéke!- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden. Most már szép szóra, ígéretre fogta a fia­talúr, de bizony minden visszapattant ar­ról a márványszívről, még afenyegetés is.- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová. Bizony végre is a csizmadia nélkül kel­lett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész könyéknek parancsol. Hanem hát nem azért volt ahajdúja Sus- ka Mihály, hogy ki ne gondolt volna vala­mi ügyes haditervet útközben.- Ősmerem én azt a Filcsiket tekintetes uram! Úgy jönne utánunk, mint a malac a kukoricás szakajtó után, ha...- Beszéljen, kend.- Ha ellopatnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az.- No hát, lopássá el, kend, minél előbb! ‘Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszol­gált obsitosnak, csakhogy őrá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor... de nem mondja el, mert még el sem hinnék. A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempámái között, megrezzen­ve, valahányszor kocsizörgést hallott. Fél­könyökére emelkedett, hallgatózva, meg- soványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér há­lóköntösét. Mindennel el van látra, amit szeme-szá- ja kíván, s mégis a legszegényebb a vilá­gon, mert az egészsége hiányzik, s még valami: a szeretet. A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon. Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly ki állhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehely bői, hiába igazgatj ák minduntalan a cselédek. Milyen más lenne most, ha otthon fe­küdhetnék a szegényes atyai kunyhó fe­dele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecser- nyére a majomoki harangok, s be lenne ta­karva hidegülő lába az atyai híres bundá­val. Erről beszélt, erről álmodott az éjjel, s íme - reggelre a sors meghallgatta, ami­Fábián László: MÉL YÚT A zt még megfigyeltem, ugyanúgy be­mondják, ahogy szokták: a Deák tér következik. így, névelővel. Tudtam, a két állomás között valószínűleg kanyarok vannak, lassan megy a szerelvény. Jóval több időt vesz igénybe az út, mint amennyit az ember saccolna. Beletemet­keztem az újságomba, próbáltam megér­teni, miért kell kkijelölni a helyét a magyar műholdnak. Talán, hogy össze ne koccan­jon a románnal. Olcsó vicc volt, de a föl- lengzős újságcikk olvastán oly an képzete­im támadtak, kering az űrben egy fehér labda, derekán nemzetiszín szalaggal. Mellettem kövér cigánylegény állt még kövérebb szerelmével, és cigányul udva­roltak egymásnak. Már a cikk vége felé jártam, amikor őrült sejtés nyilait belém: figyelmetlen voltam, nem vettem észre elmélyült szél­kor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse, a bunda. És azok a rózsák, piros tulipánok, amik gallérját olyan széppé teszik, Terka halo- vány arcára másokat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett. Suska Mihály hamar váltotta be szavát, s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a "Patyolat-ing"-ből, lakását fel­törve, s a bundájának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutatta a kalendárium. A tél küszöbén vá­rakozott. Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott, és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: "Hát a kegyelmed hí­res bundája ugyan hova lett?" • De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megke­rül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem hasz­nálhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé. Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van a szolgabírói hiva­talban. Négy nap alatt átveheti a tulajdo­nosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára. Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem ha­bozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni. A szolgabíró nem tett semmi ellenve­tést, beismette, hogy a bunda itt van, s né­mán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki fél­énken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.- Ott a bundája! - szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva. - Vigye el! Az öreg szemek lassanként szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is odata­lált, ahonnan a halk nyöszörgés hallat­szott. A szolgabíró odalépett, s széthúzta az ágyfüggönyöket. Filcsik hátratántorodott. Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva. Szép volt így haldokolva is. Egy a föld­től búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer! Lehet, hogy fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek olyan hami­san tudtak kacsintani, azokat az édes ajka­kat, melyeket olyan gyönyör volt csókol­ni. Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szi­lárdan lépett az ágyhoz, és levette a hal­doklóról azt a takarót, mely után az olyan lemeskedésemben a megállót, tovább utaztam. A metró pedig valóban csattogott to­vább. Köröttem az arcok nyugodtnak látszot­tak, szokványosán fáradtnak, elcsigázott­nak, megalázottnak - mentalitás szerint. Legjobb esetben közönyösnek. Vajon mi is izgatná őket; ugyanaz az út, minden nap. És - persze - nem tévesztik el a kiszál­lást, ahogy egyes újságolvasók. Akikben egy ilyen aprócska hiba is szorongást kelt; nyomban azt éreztem, sietek valahová, időre kell érkeznem, különben valami hal­latlanul fontos dologról késem le. Talán ha próbálom végigvezetni magamban, mi a programom, hová is igyekszem, oldódik feszültségem. így azonban csak azt láttam, a sebes gépezet elrobog velem a földerít­Az a pogány Filcsik nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény le­ányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi. Még arra sem for­dult vissza, mikor a szolgabíró borzalom­mal sziszegte utána, hogy "Pogány". Ott künn nyakába kany arította igaz jus­sát, annak dacára, hogy esteledett, hazain­dult járatlan utakon. Nem akart most em­berekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megke­rülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén. Egy cserjéhez érve, a majomoki hegy­szakadéknál /ott, ahol éjente, mint mond­ják, a Gélyiné lelke nyaral megriadt lova­kon/ megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldustarisznya volt, száraz keny- nyérdarabokkal megrakva. Jól imádkoz­hatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből. De nini, hiszen ott fekszik a tulajdono­sa is a fa alatt: egy rongyos koldus asszony, ölében gyermekével. Melléjük tette a tarisznyát, és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva? A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öl­döklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az al- hatik így, aki el van csigázva. Arcuk, kü­lönösen a gyereké, már most is kék a hi­degtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya. Filcsik előkereste a pipáját a dolmány­zsebéből, megtömte, rágyújtott és leült a földre - az alvók mellé. Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták. Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlo­kárul izzadság csurgott, feje lehanyatlott, ahíres bunda lecsúszott válláról. Jó volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda. Amint lecsúszott, fölemelte, s hirtelen végigterítette az alvókon. Aztán felugrott, s lassan, gondolkodva megindult a gya­logúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte? Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé. Az éj csendes volt, de hideg; az öregem­ber pedig bunda nélkül, és mégsem fázott. Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más em­bernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett - a közvélemény szerint - a gond­viselés. Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha meg­volna. Fogad rá, henceg vele. A z emberek tudják már, s ha nem fél­nének a nagy szájától, csak nevet­nék, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztény. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya. hetetlen sötétségbe, jó, ha egyetlen pilla­natra bevillan valami váltó, de lehet, azt is csak képzelem, ugyan miféle váltóra len­ne szükség mélyen a föld alatt? Megálló sehol, egyetlen fénysugár sem. Holott akkor már kifejezetten azt les­tem, mikor bukkan föl a következő állo­más /és ugyan melyik?/ utasközlekedője, mikor pillantom meg a biztonsági sáv rücskös' gumiját, amelynek közelgésében rövid időre szemembe ötlenek az alagút kábelkötegei is. De mintha a sötétség egy- neműbbé v ált volna a szokásosnál. Persze, a szokásos ezúttal sem volt kéznél az összehasonlításhoz. összehajtogattam az újságot, táskámba süllyesztettem. Meg kell teremtenem le­gelőnyösebb készenléti állapotomat a le­szálláshoz. Föltűnhetett volna, hogy ugyanakkor senki, de senki nem készülődik. Rajtam kívül. Azonban túlságosan is magammal vol­tam elfoglalva, rámsúlyosodott a zaklatott várakozás. Hiszen én sietek, én nem érek rá hason­ló birkatürelemmel és közönnyel várakoz­ni egy alagútmélybe vesző metróállomás­ra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom