Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-02 / 287. szám
1989. DECEMBER 2. Irodalom, művészet 9 Tisza hfd Györke Zoltán: LETARGIA mi vonz e holdsivár tájra hol kotrógép kavicsol harap hogy a hánykódó öselemböl kifogd a beletett halat elmerengj múlton jövön Hesz-e?I sorson mely lassan betelik csattog a kotrógép állkapcsa kövek kúsznak a kezedig hátul földtörténeti korok csíkjai ereznek partot levélárnyék hull rád zizegve májfoltosodik az arcod távol torlódó hegyek vélnéd lomha tevecsorda vonul fölötte szürkés por gomolyog púpjaik közt már alkonyul állsz az estébe átbillenő délután kihűlt tenyerén éjoduból nagy sötét madár közelít feléd feketén kondenzcsík-kötélen lóg a nap rothadó óriás-narancs valahol már fogalmazódik ellened a végső parancs füzesből szél indul lúdbőrzik borzong a kavicsbányató villámívfény hasít szemedbe s érzed az jön mi várható Kiss Benedek: Az időből kilógva Fogalmazom a pillanatot, s a pillanat fogalmaz engem,, mégsem sikerül az időben hiánytalanul benne lennem: kilóg belőle kezem, lábam, bár mint béka a kocsonyában, belédermedve pislogok, s azt sem tudom: ki s hol vagyok? Tanulok újból imádkozni, mert nem tudok már karácsonyozni, örökké Húsvét grádicsát járom, lila köd lepi el szemhatárom, lilában leng elém Magdaléna, lila esők árkolják arcom, lilult mosolyt mosnak le róla, lilán didergek vad-lila parton: "Az esték múljanak el, istenem, s múljanak délutánok, délelöttök, a hétfők is múljanak, istenem, múljék a kedd, a szerda és csütörtök: kilóg belőlük kezem, lábam, bár mint béka a kocsonyában, beléjük dermedve pislogok, s azt sem tudom: ki s hol vagyok?" Pusztai Zoltán: HARMADNAPON későn értem haza. barnasöröktöl kapatoson, osontam fel a lépcsőn, bocsánatkérőn kushadtam lábaid elő - napzárta ment éppen a televízióban; egyszerre hallottam horkolni az összes szomszédokat: Júdást, Heródest, madonna arcú Caligulát, általában aludt megannyi fáradt vízhordó, nem várta senki a háromkirályokat - inaszakadt öszvérek topogtak üres jászol előtt, nem simíthattam gyűrött párnádat, aludtál te is. nem mondtam mikorra jövök; nem tudtál várni tovább Alagútmélybe veszi? Ugyan honnét rögvest ez a komor fogalmazás? Szorongásomon kívül - egyelőre - semmi nem indokolta, hogy ebben a formában jöjjön a számra. Kétségkívül elbizonytalanodtam, rendellenes működést gyanítottam a jelenség mögött, noha gyanakodhattam volna a szokásos zökkenőkre is, amelyek mindettől függetlenül arra késztetnek, hogy egyetlen úton se érezzem magam biztonságban, hogy képtelen legyek kétkedés, hitetlenség nélkül végigmenni rajtuk, akadályokat, kanyarokat, megalázó labirintusokat érezzék ott is, ahol azokról a józan észnek az égvilágon semmi nem árulkodik. Bizalmatlanságomat valójában az erősítette leginkább, hogy a sötétség egyetlen villanásnyira sem akart enyhülni, mintha egyszeriben elfüggönyözték, befestették volna a szerelvény ablakait. Szerelvényt kell mondanom; több kocsiba is átláttam, meggyőződhettem róla, azonos a helyzet. Engem azonban ugyancsak nyugtalanított változatlanul, hogy - szemmel láthatólag - mások egyáltalán nem éreztek semmiféle feszültséget. Csak tudhatnám, ők miben bíznak. Néztem volna az órámat, legalább ellenőrizhessem, mióta utazom; ráis pillantottam a csuklómra többször, mindössze azonban azt a világosabb csíkot láttam karomon az óra helyén, amely még a nyári napozásokat őrizte, az órát nem hoztam magammal, mert reggel gőzfürdőbe mentem, ott pedig le kell csatolnom, tehát könnyen ottfelejthetem. Számolni próbáltam. Azt meg az idegesség miatt nem tudtam kitartóan folytatni. Sőt, egy idő után olyan benyomásom támadt, mintha visz- szafelé robognánk, jóllehet, megállás nélkül folyt tovább az egyre kínosabbá váló utazás. Felelőtlen sihederek tréfái jutottak eszembe: elforgatják az útirányt jelző táblákat. Súlyos következményeket rejlő komolytalanság. Magam is csináltam hajdanán, végig sem gondoltam lehetséges kimenetelét. Csupán a rend megbontásának csiklandásai estek jól akkor, és mozdítottak bennem némi megbánást most. Ahogy elkezdtem emlékezni, máris az időben utaztam: a jelen kiesett látókörömből, múlt és jövendő összekeveredett, de a hirtelen érkezett fölszabadultság kárpótolt a csapongás logikátlansága miatt, a félreismert, eltévesztett utak miatt, olyanná Kamarás István: ÉDESKÉS TÖRTÉNET MIKULÁSRA tók, a leányok, a tengerészek, a tűzoltók, az utazók, a búcsújárók, a halászok, a kereskedők, a molnárok, a mészárosok, a gyógyszerészek, a sörgyárosok és a mikulások védőszentje végleg megértette, hogy mégsem a mikulás hozza az ajándékot. Most már arra is élesen emlékezett, hogy éppen evvel a felismeréssel kezdődött csodatevői működése. A csodára azonban még sokáig nem szánta rá magát, pedig csak egy csengőt kellett volna megnyomni.- Mint a barmok - hajtogatta az eperajkú a kiadóban, és időnként azt is hozzátette, hogy azonnal kihívja az URH-t. Mégsem lett csend, de az eperajkú könnyedén túlordította őket.- Mindenki Mikulás? Türelmetlenül zúgás volt a válasz, majd valahonnan lentről egy furcsa sivító hangocska tört fel.- Én szamuráj vagyok. Kis keszeg emberke bukkant fel egy pillanatra, de azonnal visszanyomták, többé senki se látta. Először az utcán próbálkozott, de a Csemege előtti mikulás elküldte a jófrancba, az Úttörő Áruház előtti mikulás fjedig botját is használta. Megismerkedett még a Centrum mikulással, a SZÖVOSZ mikulással, az ÁKV és a Művelt Nép, aaz OSZK és a KMK mikulással, valamint számos KÖZÉRT, GYOMÉRT és PIÉRT mikulással. Rendesek is akadtak közöttük. A Wesselényi utcánál erős karok ragadták meg, egy gépkocsiba tuszkolták. Egy közeli szakszervezeti művelődési háznál álltak meg, de azonnal elengedték, mert egy Szepesi Attila: Szent András hava Borús szőlőhegyek, ködülte régi pincék, hol százlábú inai nyirkos boltíveken, a hébér és a kongó donga mind összetört rég, ásít a lépcsőgádor, mint mohos cinterem. A falon moha nő, egér motoz a sutban, az árnyak szőttese, mint barlang odva, ‘ág, az ődöngö balek titkos gödörbe huppan s nem érzi buggyanó must fanyar jószágát. Tán dédapjára gondol, ki részeg őszutón botladozva megállt a pincegrádicson, kezében pózna végén izzóit arany szö- vétnek, s míg hunyorgott a láng a hordók nyirkos alján, ott künn zsinatoltak a hullott szilva halmán keringő csapatban a bohóc seregélyek. vált az egész, mint a természetjárók tájékozódási versenye, ahol a legfőbb segédeszközt, a kisléptékű térképet lelkem bonyolult és egyre bonyolódó lenyomatai helyettesítették. Többnyire ösvénnyé szűkült az út, amelyen jártam, olykor tüskés indák horzsolták bőrömet. Máskor egy hegygerincen vitt az út, alattam egy jóval szélesebb sztráda látszott nyüzsgő forgalommal, de mintha történetem, a történelmem egész forgataga lett volna zászlósfényképes demonstrációkkal, páncélozott járművekkel, ódalgó fegyveresekkel, itt- ott netán még bitófákkal is az árokparton. Az általános zsongásból pedig minduntalan fölszínre tört egy derűs dallam, amitől a lenti menetelés vidámabbnak, önludato- sabbnak és célszerűbbnek látszott. Amint azonban elsüllyedt a dallam, a nyüzsgés visszaállt eredeti kuszaságába, tervszerűtlen tétovaságába. Sietve aláereszkedni készültem a hegygerincről, amikor erőteljes, határozott fékezés hangja reszelt bele a dobhártyámba. A szerelvény kivilágított peronon állt meg.- Deák tér - közölte a gépies hang. másik kocsiból egy másik mikulás szállt ki. Visszament a körútra, de nem tudta tervét végrehajtani, mert vagy a mikulások, vagy a sietős járókelők akadályozták meg benne. Egy rendőr is igazoltatta, gyanakodva nézegette ócska papírjait, dujuszpi- kinglisezte, de meg se várva válaszát, elengedte. A Bérkocsis utca reménnyel töltötte el. Annak idején egy myrai nemes- embernek három lányát mentette meg az erkölcsi zülléstől oly módon, hogy három egymást követtő éjjel egy-egy zacskó aranyat dobott be az ablakukon. Az ablakok itt nagyon magasan és zárva voltak, ezért sorra az ajtókon csöngetett be. Sehol sem örültek neki. A legtöbben a tévé elől álltak fel, egy-két helyen adtak neki néhány forintot, másutt közölték, hogy már elkésett, megint máshol, hogy köszönik, de krampusszal lett megrendelve, ahol pedig jól indult, kiderült, hogy ő mégsem az Elemér bácsi. így aztán a tanítók, a leányok, a tengerészek, a tűzoltók, az utazók, a búcsújárók, a halászok, a kereskedők, a molnárok, a mészárosok, a gyógyszerészek, a sörgyárosok és a mikulások védőszentje végleg megértette, hogy mégsem a mikulás hozza az ajándékot. Most már arra is élesen emlékezett, hogy éppen evvel a felismeréssel kezdődött csodatevői működése. A csodára azonban még sokáig nem szánta rá magát, pedig csak egy csengőt kellett volna megnyomni.- Engem keres? - szólította meg egy hatalmas, radírarcú asszony, aki egy üres szemétvödröt lóbálva a kezében, felfelé futott a lépcsőn.- önnek van három leánya, ugya? - kérdezte Miklós. Az asszony kissé meglepődött.- Igen. Egyedül neveltem fel őket. Az egyik lányanyaotthon igazgató, a másik Nemzetközi Vöröskereszt attasé, a harmadik pedig országos gyámhatósági főelőadó. Nekem most már csak egy albérlőm maradt, de az nem dohányozhat, és nem fogadhat vendégeket. Miklós érezte, hogy teljesen elgyengül, kiüresedik, semmilyenné válik, mint szokkott régente a csodák előtt. A radírarcú mintha észrevette volna, mit akar.- Velem izéljen a szaktárs, én ateista vagyok. öt, érti, öt percré bemehet. A vacak szobácskábán egy ládaszerű szekrényen kívül egyetlen sodronágy fért el. Ezen ült teljes harci díszben a szamuráj, és az Egri csillagokat olvasta, de oly módon, hogy észre se vette a belépőt. Egy másik könyv is hevert a szekrényen, a Dióbél királyfi, erre helyezte Miklós az almát és a három szem mandulát. Az egyik mandula ostobán legurult, amire a szamuráj hatalmasat ugrott, és védekező állásba helyezkedett.- Csak én vagyok - békítgette Miklós.- Maga ugye az ablakon átjött be? - kérdezte a szamuráj, amikor megnyugodott.- Nem, nem - mosolygott Miklós. A szamuráj álmélkodva nézett rá.- A háziasszony engedett be - magyarázta.- Csoda... - motyogta a szamuráj, és zavartan hellyel kínálta. Őszi erdő Az Irodalmi oldalpár illusztrációját Glrnt Vilmos alkotásaiból válogattuk, melyek a Szolnoki Helyőrségi Művelődési Otthonban rendezett tárlaton láthatók. Kiszáradt fa ! I
