Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-25 / 281. szám
MatW7L OLVASTA? Különös könyvet tart kezében az Olvasó. Ilyet még aligha olvashatott. Katonákról szól, felelős beosztású, magas rangú tisztekről éles kritikával. De nem a régmúlt hadseregben szolgált urakról, akiket a háború után az elrettentő propaganda prédájává tett a sematikus vélekedés, hanem a Magyar Néphadsereg egyes parancsnokairól. Aktív tiszt - mérnök ezredes - írta, olyan ember, aki már négy évtizede teljesíti hűen szolgálatát a maga választóba pályán. Szereti hivatását, becsüli a sereget, mellnek ifjan és íként szegődött tagjául, hogy mindmáig tudása legjavát adva megérdemelten jusson arra a posztra, amelyen - mint a Zrínyi Katonai Akadémia tanszékvezető tanára - a leendő tisztek nevelője lehet. Feljebbvalói mindig is becsülték, különösebb sérelem soha nem érte - írása mégsem a hadsereg apoteózisa. /Részlet Szakonyi Károly a könyvhöz írott előszavából./ A személyi állomány üdültetésére (pihentetésére) a miniszter és a katonai felső vezetés megkülönböztetett figyelmet fordított. A megkülönböztetést szó szerint kell érteni, mert az "Alkotmányban" biztosított üdültetési jog mindenkit megilletett, a lehetőség viszont rejtélyesen differenciált volt. Évtizedeken át meglepően jól tudták titkolni a külföldi és belföldi üdültetés rendszerét, az elosztás szabályait, a férőhelyek tényleges számát. Egyes külföldi üdülésre számításba vett személyek névsorát - legtöbbször - Czinege Lajos személyesen hagyta jóvá, illetve jutalomképpen Kijelölte a résztvevőket. Gyakorlatilag megtestesítőjévé vált az Alkotmány ezen paragrafusának. A kubai, szfriai, algériai, vietnami, mozambiki, dél-jemeni, ausztriai, olaszországi, észak-koreai, vagy más "kiemeltebb" helyekre tervezett (általában három hetes) turnusokat sohasem^) hirdették meg, határozottan állíthatom, hogy "alsóbb" szinten sokan nem is tudják, hogy ilyenek léteznek. Nem véletlen, hogy voltak olyan főnökök, akik szinte egyet sem hagytak ki a felsoroltak közül, sőt egyes helyeken többször is megfordultak, mert elnyerte tetszésüket az ottani kiszolgálás, elhelyezés, környezet és nem utolsó sorban az a tény, hogy a részvételi költségek is igen kedvezőek voltak, eleinte ingyenes (feleséget is beszámítva) volt az utaztatás, később némi térítést felszámoltak, de a HM gondoskodott arról, hogy a kiadásokat valamilyen formában kompenzálják az érintetteknek. Nem volt ritkaság az sem, hogy ez az "Alkotmányiban biztosított jog(folytonosság) a nyugállományban lévőkre is kiterjedt, minden a kapcsolatviszonyok helyzetétől függött. A megkülönböztetett (figyelmű) üdültetési rendszer ezzel még korántsem merítette ki minden képességét! Az egyes hazai üdülőkben külön "magasf iarancsnoki" lakosztályokat, il- etve (valamint) miniszteri lakosztályokat létesítettek. Ezeket, pontosabban egy részüket, az év minden időszakában fenntartották arra az eshetőségre, hogy "felsőbb" telefonhívásra a kiválasztottak igénybe vehessék. Mivel az igénybevétel teljesen ötletszerű volt, így az évtizedek folyamán számos üdülőben, számtalap fenntartott hely maradt kihasználatlanul (ügyeletes készenlétben), miközben a hivatásos állomány jelentős részének nem tudták teljesíteni üdültetési kérelmét. A miniszternek joga volt belföldi és külföldi vendégeket meghívni az üdülőkbe és pihenőházakba, joga volt számukra gépkocsikat biztosítani, különféle "rendezvényeket" szervezni és ezt a jogát senki sem vonja kétségbe. A jog gyakorlásához szükséges anyagi feltételeket a közös kassza biztosította. Tovább "bonyolódott" a helyzet (és sokak számára az üdültetési lehetőség csökkenése, vagy éppenséggel bővülése) a családtagok örvendetes szaporodásával. A gyermekeik és unokák megjelenésével egyes főnökök egyidőben több helyiségre tartottak igényt, sőt az címen - annyiszor és ott vették igénybe a "fenntartott" lakosztályokat, ahányszor- és ahol akarták, illetve nem szégyellték. Ez utóbbi nem volt jellemző rájuk. Az egyik tábornok édesanyja "bentlakásos" üdülővendégnek számított, még honvédségi gépkocsit is biztosítottak számára, hátha kedve kerekedne a környéken kirándulni. Mások feleségük részére kedveskedtek hasonló szolgáltatással. Továbbképzés címén gyakran egész üdülőket vagy részlegeket foglaltak le, összekapcsolva a kellemest a hasznossal és tovább csökkentve az amúgy is szűk kapacitást. Ki merte kétségbe vonni ezeknek a továbbképzéseknek a jogosságát, vagy szükségességét? Végül is itt sem történt törvénysértés, más kérdés az, hogy az üdülők eredeti rendeltetése nem a továbbképzések és tanácskozások biztosítása. Erre a célra viszont volt (szerény) napidíj, gépjármű és ldszolgáíó személyzet. Lehetett az egyes üdülőkben (pihenőházakban) családi rendezvényeket is lebonyolítani, a besorolásnál és az engedélyezésnél viszont az esetek többségében a hatalmi szó és a szubjektivizmus döntött. Szolgáljon erre egy elgondolkoztató példa. Czinege Lajos leányának lakodalmát (egy görög állampolgárral kötött házasságot) az egyik honvédségi üdülőben bonyolították le. Az üdülőt napokra lezárták, más igénylők kérését sem volt ritkaság, hogy "külső" vendégeket is meghívtak az üdülőkbe, reprezentáltak a közösség tulajdonával. Az áttekinthetetlen és rendszerében követhetetlen cserebere kapcsán a miniszter és egyes főnökök (családtagjaikkal egyetemben) olyan polgári (társadalmi, társasági stb.,) szervek által üzemeltetett üdülőkbe, pthenő- házakba vagy vadászházakba is eljuthattak, amelyeket a hivatalos állomány hírből sem ismert. Személyeskedésnek tűnhet egy-két példa felhozatala, pedig nem annak szánom. Czinege Lajos fia (és annak barátai) akkor mentek a honvédségi üdülőkbe, amikor kedvük tartotta. Úgy száguldoztak gépkocsival a kenesei üdülőben, mintha versenypálya lett volna. Az üdülő parancsnoka nem merte figyelmeztetni őket, mert féltette beosztását. Csémi Károly unokája már babakocsis korában vadászházban volt szüleivel és nagyszüleivel. Reményi Gyula egy alkalmi összejövetelen nagy vo- nalúan megígérte az egyik pedagógusnőnek, hogy élettársával együtt igénybe veheti a honvédség "kiemeltnek" minősített üdülőjét (főszezonban). ígéretét természetesen teljesítette! Tovább lehetne sorolni a példákat, van is anyag bőségesen, de felmerülhet a kérdés: mi van ebben különös, vagy "felhány- torgatni" való? Az érintettek számára az idők folyamán - észrevétlenül - természetessé (megszokottá) vált ez a privilegizált helyzet, afféle törvényes járandóságnak tartották. Jog, törvény vagy szabálysértés nem fordult elő, mert a konkrétnak mondható üdültetési szabályzók csak a nagy tömegekre vonatkoztak és a kiskapuk nyitva maradtak egyes vezetők számára. Etikai értelemben viszont kifogásolható, hogy egy lakosztály térítési költsége ugyanabban a kategóriában legyen, mint a jóval egyszerűbb kivitelű és berendezésű (felszereltségű) helyiségeké. A SZOT-nál évekkel ezelőtt már megszüntették ezt a "szabvány" térítési rendszert. Az a "belső" törvény, hogy üdülési beutalót "főszezonban" csak két évente lehet igénybe venni, a felső vezetés egyes tagjaira gyakorlatilag nem vonatkozott. Esetenként - különböző természetesen elutasították. A szakács és pincérgárdát "megerősítették", a honvédségi gépkocsik tömegeit "vetették be" a vendégek, zenekar, stb. szállítására. Az üdülő egyik macskájának két oldalát, mintegy húsz-harminc méteres hosszúságban gyö- nyörű rózsabokor sor szegélyezte. Nincsen rózsa tövis nélkül, mondja a régi közmondás. Feltehetőleg ezért terjedt el az a pletyka, hogy a rózsabokrokat ki kellett irtani, nehogy a fiatal ara menyasszonyi fátyla beleakadjon a tövisekbe. Ennek a pletykának józan ésszel nehéz hitelt adni, bár az kétségtelen tény, hogy a rózsabokor sor eltűnt, és azóta sem pótolták. Lehetséges, hogy valamilyen növényi betegség támadta meg a rózsákat, lehetséges, hogy túlságosan illatoztak, még az is elképzelhető, hogy valaki "vakbuzgóságában" eltúlozta a figyelmességet. Ki tudná (merne) elbeszélni a valóságot? Talán egy rózsaszál, amely "szebben beszél...", de hol van már az a rózsaszál? Mi ebben az elgondolkoztató vagy említésre méltó? Megítélésem szerint az, hogy aligha engedélyezték volna bárki számára honvédségi üdülő igénybevételét, ha külföldi állampolgárral köt házasságot, olyan állampolgárral, aki a NATO-hoz tartozó országból érkezett. Meglehet, ma már másképpen viszonyulnánk ehhez a kérdéshez, a nyolcvanas évek előtt viszont tisztek százait "macerálták" azért, mert valamilyen hozzátartozójuk "Nyugaton" élt és velük levelezni ’’merészelt", vagy esetleg szolgálati lakásában vendégül látta őket! Arra pedig talán álmában sem gondolt senki, hogy gyermeke lakodalmára honvédségi üdülőt béreljen ki; egyrészt a fel- tehetőleg(?) jelentős összeg miatt, másrészt a külföldi állampolgárságú személy miatt. Természetesen úgy is fel lehet fogni a kérdést, mint az enyhülési politikai légkör szép példáját, vagy annak bizonyítását, hogy nem vagyunk olyan szegények és kicsinyesek, mint azt Nyugaton feltételezik rólunk. Nem szabad feltételezni, hogy az üdülők igénybevételének formái az eddig felsoroltakkal kimerültek volna. Bevezettek egy úgynevezett "hétvégi" pihentetési rendszert, amely nem számított be a hivatalos üdültetési kvótába. Ez a hétvégi pihentetés hétfővel(!) kezdődött és péntekig^) tartott. Nehéz követni az ötletet kiagyalók logikáját, pedig egyesek szamára briliáns megoldásnak bizonyult. Hétfőtől pén- tekig ugyanis "törvényesített" keretek között lehetett igénybe venni (egyeseknek) a szabad kapacitást, vagyis az üres szobákat vagy lakosztályokat. Szombatra vagy vasárnapra viszont már nem érdemes hazamenni, ha nincsen újabb igénylő, azt pedig ki tudta ellenőrizni, hogy volt-e ilyen jelentkező az "igazi hétvégére", minden az adminisztrációtól,^ a "szocialista" összeköttetésektől és esetenként a véletlentől függött. Bizonyítható, hogy egyes főnökök nem bízták a véletlenre magukat. Előre terveztek és előre intézkedtek! De még ez sem precíz meghatározás, mert nem teljesen fedi a valóságot. Tervezésük esetenként ötletszerű, illetve rapszódikus volt, több vasat is tartottak a tűzben! Reményi Gyula például Kubából telefonált haza, hogy visszatértekor biztosítsanak számára hétvé- gi beutalót Lovasberénybe. Később pontosította, kik lesznek még ott, és mivel olyan is szerepelt az előjegyzési listán, akivel nem óhajtott egy fedél alatt tartózkodni, másik üdülőre módosította a rendelést. A "reprezentatív" külföldi üdültetés helyenként együtt járt vadászatokkal, és természetesen trófea-"gyűjtögetésekkel". Czinege Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy egyesek túl sok trófeával tömik meg a repülőgépet, ezért megtiltotta, hogy a külföldre utazók vadászatokon vegyenek részt, illetve meghívásokat elfogadjanak. Egyes rosszindulatú megjegyzések szerint ő és felesége már elegendő trófeát gyűjtöttek, vagy irritálta, hogy mások túllicitálhatják. Természetesen nem erről van szó, a kinti "szíves" vadászati meghívásokat illő volt viszonozni vagy valamilyen módon honorálni. Ennek költségei szintén a "közös" kasszát terhelték. Nem biztos ugyan, hogy a kasszát sajnálta, talán csak a belemarko- lők körét kívánta csökkenteni vagy a növekedés ütemét fékezni. Mert a képletes kasszába elég sokan belenyúltak, és egyre mélyebbre. Ajándékok tömkelegét vitték és küldték külföldre. Herendi, Zsolnay, hollóházi porcelánok (készletek), italkollekciók, szőnyegek, népművészeti cikkek, élelmiszerek, technikai eszközök és csapatműhelyekben készített (megrendelt) különleges makettek, illetve dísztárgyak a külföldre utazó vezető beosztású főnökök "rendszeresített” pogy- gyászait képezték. A reprezentációs keret kifogyhatatlannak tetszett, bár a külföldről behozott ajándékok nem a központi készletet gazdagították. Valójában nem is nagyon ismeretes, hogy a külföldi partnerek viszonozták-e a kapott ajándékokat, mert a kísérők, vagy a fogadók diszkréten és gyorsan eltüntették a csomagolt a szolgálati kocsikba, illetve (esetenként) a tehergépkocsik rakterébe. A tapsokkal és baráti csókokkal körített ajándékozgatási ceremóniát helyenként és esetenként felváltotta vagy kiegészítette egy kevésbé látványos változat. Ennek lényege abban rejlett, hogy az ajándékokat - minden feltűnést kerülve - a "címzett" szállodai szobájába, lakására, gépkocsijába, vagy közvetlenül a repülőtérre (pályaudvarra) irányították. Ésszerű és végül is praktikus megoldásnak tűnt, hogy az ajándéktárgy kiválasztását nem bízták a vélelenre, a "jelölt" szondáztatása vagy kívánságlistájának ismerete beletartozott az íratlan illemkódexbe. T ovább lehetne még sorol- gatni az egyre kifinomultabb módszereket, a gavalléria számtalan megnyilvánulási formáját. Bármelyik változathoz odakívánkozik a prózai kérdés: ki fizette mindezt, vagy ki fizetett rá?... A Néplap Galériája A fafaragás a népművészet egyik igen közkedvelt, népszerű ága. Az itt látható szobrok Tóth Kálmán kisújszállási népi fafaragó munkái. j
