Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)

1989-11-25 / 281. szám

Magazin ár már vastag kötelek rögzí­tik hajónkat a jokohamai ki­kötő partjához, a kiszállással még várni kell vagy két órát. Aki él és mozog, a hajó fedélzetére tódul. Akik már jártak a úszások kö­zül Japánban, a parton várakozók között hamar felfedezik a régi ba­rátokat, ismerősöket. Megkezdő­dik az integetés, mutogatás. A ja­pán vendéglátók legtöbbje egy­forma kék pólót visel. Az elején magyar népviseletbe öltözött pár táncol egy piros-fehér-zöld szalag előtt, felettük felirat: Tisza. A tri­kók hátára nyomtatott szöveg Erdélyi Tibor, művészeti veze­tő a színpadra rendeli a táncoso­kat, elkezdik a próbát, az előadás beállítását. Az impozáns kultúrközpont csupa üveg, csupa műmárvány, csupa aranyozott fémcső. Az elő­adás előtt egy órával a nézők már az épület előtt gyülekeznek. Vagy másfélszáz elegáns öltözetű em­ber, főleg asszonyok és lányok, földre terített kendőkön üldögél­ve várják a bebocsájtást. A szí­nes, mélynyomású plakátokról megtudhatjuk, hogy a belépője­gyek magyar pénzre átszámolva 1000-1200 forintba kerülnek. Az 1100 fős színházteremben lassan minden a helyére kerül, az öltö­zőkben azonban nagy az izgalom. Resztetek egy útirajzból ugyancsak jól kibetűzhető a hajó­fedélzet többemeletnyi magassá­gából is: HUNGARY TISZA. Az első kedves meglepetés. A kikötőben feltűnően nagy a rend és a tisztaság. A szerencsé­sek, akik már jártak világ e szög­letén már tudják, hogy errefelé ez a természetes. A kikötői munká­sok sem olajos göncökben dol­goznak, hanem makulátlan tiszta­ságú fehér és világosszürke ove- rálokban. A különböző színű fej­védő sisakok jelzik, kinek mi a feladata, ki a főnök és ki a beosz­tott. Időről-időre elegáns taxik futnak be. A kiszálló utasok után az ajtók, úgy tűnik, maguktól zá­ródnak be. Ezt az apró csodát a megfelelő gomb megnyomásával maga a taxi vezetője produkálja. A partraszállás előtti formasá­gok elég soká tartanak. Amikor az első egyenruhás csapat elé vo­nulunk, azt gondoljuk, az jútleve- leinket ellenőrzik. Csakhamar ki­derül, az egészségügyi hatóság adta áldását rá, hogy japán föld­re léphetünk. Valamennyien egészségesnek ítéltettünk, senkit sem utaltak be karanténba. A kö­rültekintő útlevélvizsgálatot ugyancsak a hajón végzik el. Az­tán a lépcsőkön leereszkedve há­romnapi hajókázás után ismét szi­lárd talajt érezhetünk a lábunk alatt. Vámvizsgálatra, partra ra­kott csomagjaink begyűjtése után a kikötő épületében kell jelent­kezni. A japán vámosok előzéke­nyek és bíznak az adott szó be­csületében. Elhiszik, hogy nincs nálunk hentesáru és zöld növény, amit országukba tilos bevinni, sőt abban sem kételkednek, hogy a japánban kiskorúnak számító húsz éven aluliak sem szeszes italt, sem dohányárut nem csoma­goltak bőröndjeikbe. Ezek után már az is magától értetődő, hogy ellenőrzés mellőzésével elfogad­ják vámnyilatkozatuknak azon ki­tételét is, hogy többszázezer dol­lárt sem hoztunk ezúttal magunk­kal. Mindezek után egy hónapra - ennyi a tartózkodási engedély időtartama - bebocsájtást nyerünk a felkelő Nap országába. Az első ölelésekre és puszikra a régi barátokkal nincs sok idő, mert alig néhány óra múlva kez­dődik az első előadás. Vendéglá­tóink apró rádió adó-vevő készü­lékükbe elsuttogják a varázsigét. Pár percen belül másfél tucat ta­xi repíti a Tisza Táncegyüttes tagjait fellépésük helyszínére, a Kannei Hall nevű kultúrközpont- ba. Tiszások a márványpalotában Gyors kicsomagolás, ellenőr­zés. Az előre kiszállított jelme­zek, kellékek, hangszerek hiány­talanul megérkeztek. A színház­teremben, az öltözőkben, folyo­sókon nagy a nyüzsgés. A tánco­sok ruhatárukat rendezgetik, csi­nosítják. A Yokohamái Tisza Ba­ráti Társaság tagjai és segítőik ab­ban a bizonyos kék egyen-póló- ban díszleteznek, a világítást sze­relik, jegyeket árulnak, prospek­tusokat osztogatnak, törékeny kislányok hatalmas ládákat cipel­nek, ugrásra készen várják a ma­gyar vendégek minden kívánsá­gát, közben valahányszor elmen­nek melletted, kedvesen moso­lyognak és hajlonganak. Főleg a lányoknak volt kevés az idő a sminkeléshez, a frizurák el­készítéséhez. Többen is találgat­ják, milyen lehet az érdeklődés az előadás iránt. Kiderül, teltház van, sokaknak a sorok mellett és mögött csak állóhely jutott. A jó hír örömteli, de növeli a várako­zás feszültségét is. ötnapi utazás fáradalmaival, a hajó imbolygását a lábban érezve, különösebb pró­ba és a legkevesebb pihenés nél­kül ekkora tömeg előtt kilépni a színpadra, nyomasztó felelősség. 13 óra után néhány perccel fel­bítóak. A tisztaság és a forgalom ugyancsak. A végeláthatatlan au­tóáradat ellenére a füst nem elvi­selhetetlen. /Hiába, kevés köztük a Trabant!/ Megcsodáljuk a cso­kornyakkendős benzinkutasokat, akik feltartott kézzel megállítják a forgalmat, hogy ügyfelük be tudjon sorolni, majd mély meg­hajlással köszönik meg a vásár­lást, a megállított autósoknak pe­dig a türelmet. Megbámuljuk a buszsofőröket is, akik elegáns egyenruhájukban, fehér kesztyű­ben markolják a volánt, arcukon a szfinx rendíthetetlen nyugalmá­val. Még az utcaseprők is fehér kesztyűt viselnek, makulátlan, frissen vasalt szürke formaruhá­jukban azonnal lecsapnak az út­jukba kerülő utcai szemétre, ami­ből nagyon kevés akad errefelé. Cukkoljuk egymást az enyhén szólva nem magyar zsebekhez méretezett árakkal. Ajánlgatjuk egymásnak a 3-4 millió jenes ko­csikat és az 50-100 ezer jenes öl­tönyöket, végül megelégszünk egy konzervüdítővel 100 jenért. A YES ’89 madártávlatból Nipon—Hungary Tüzes napok a Fudzsijáma hazájában Az flrpavilonban gördül a függöny. Rövid köszön­tő japán és magyar részről, aztán felhangzanak a Kalocsai táncok című kompozíció első dallamai, és felhangzik az első bátorító taps is. Folyik az előadás. A közönség egyre nagyobb lelkesedéssel fo­gadja, és egyre nagyobb tapsok­kal jutalmazza a számukra szo­katlan lüktetésű, temperamentu­mos dallamokat, táncokat. Befe­jeződik az első előadás. Az utol­só szám, a Jászkun táncok után vastaps, virágok, ünneplés. Fá­radt, agyonizzadt, a légkondicio­nálás ellenére is szokatlan joko­hamai klímától meggyötört, de az első siker örömétől megkönnyeb­bült táncosok hevernek az öltö­zők padlóján. Van, aki hallgat, van, aki már arról beszél, mire kell jobban odafigyelni a követ­kező előadáson. Mert alig három óra múlva kezdődik az újabb elő­adás. YES - ez igen! Két előadás között néhányan sétálunk egyet jokoháma Váci ut­cájában. A kínálat és az árak ká­Aztán szaporázhatjuk lépteinket visszafelé, mert fél hétkor kezdő­dik a második előadás. Ez sokkal pergőbbre, zökkenőmentesebbre sikerül az előzőnél, és a végén a Jászkun táncokból két ismétlést követel ki szűnni nem akaró tap­sával a hálás jokohamai közön­ség. Előadás után találkozunk házi­gazdáinkkal, akik hat napra ven­dégül látnak bennünket. A ma­gyarokat még itthon jól kioktat­ták a japán szokásokról, de meg­tették ugyanezt a japánokkal is a mi szokásainkról. így aztán japán módra hajlongó magyaroknak eu­rópai módon nyújtják jobbjukat kézfogásra leendő házigazdáink. A kölcsönös bemutatkozás után elkészülnek a Japánban elenged­hetetlen fényképek, majd búcsút vesznek egymástól a tiszások. Az elkövetkező napokban né­hányan táncházakban oktatják magyar táncokat, a többségnek viszont lehetősége nyílik ismer­kedni Jokohamával, Tokióval és a műemlékekben gazdag Kama- kurával, vagy ellátogatni japá­nok szentként tisztelt 3776 méter magas hegyóriásához, a Fudzsi- hoz. Öt nap elteltével találkozik is­mét a magyar csoport a YES’89 kiállításon. Yokohama az idén ün­nepli várossá nyilvánításának 100. és kikötője megnyitásának 130. évfordulóját. E két évfordu­lót alkalmasnak tartották arra, hogy világkiállításnak is beillő, fél évig nyitva tartó, nagyszabású bemutatót rendezzenek, melynek mottójáuk a "Világűr és gyermek­ek" jelszót választották. A kiállí­tás angol nevének - Yokohama EXOTIC SHOWCASE‘89 - rövi­dítése, a YES‘89, fogalommá lett Japánban, de szerte a világon is. A 69 hektáros területen felépí­tett pavilonokban és szabadtéri bemutatókon igyekeztek mindent felvonultami a tudomány és tech­nika legújabb vívmányaiból. A választott jelszónak megfelelően azonban mindent könnyed, játé­kos formában mutatnak be a 21. század majdani felnőttjeinek, a mai gyerekeknek. Az Űr pavilon­ba ellátogató apróságok például miniatűr űrhajós ruhát öltve ötle­tes gépek segítségével ismerked­hetnek meg a súlytalanság állapo­tával, a Holdon járás sajátos él­ményével, gyakorolhatják a kü­lönböző robotok, manipulátorok kezelését. Másutt 25 méter hosszú óriás vászonra vetített, tér­hatású filmekről ismerkedhetnek a múlt és a lehetséges jövő ezer­nyi csodájával. Megsimogathat­nak egy igazi űrrakétát, felszáll­hatnak a 200 kilométer/óra sebes­séggel mágneses mezőkön repülő szupervonatra. A japán gazdasági csoda következő generációja e csengő-bongó, vibráló, ezerszínű technikai mesevilágban önfeledt játék közepette már a jövő szá­zaddal barátkozhat. A tiszások látogatásának napja a kiállításon a magyar nap. Ter­mészetes tehát, hogy este tánc- együttesünk bemutatójára gyüle­kezik a vásárlátogató közönség. Az eseményre a rangos japán sze­mélyiségeken kívül a magyar nagykövetség képviselője is meg­érkezik. Miközben a színházterem előtt a századforduló Japán min­dennapjaiból mutatnak be zenés életképeket, odabent a szolnoki néptáncosok ropják a Karikázót, a Kalotaszegi táncokat. Ahogy mi a YES-re, a japán közönség a ma­gyar táncokra bólint elismeréssel: ez igen. Egy kis banzáj Sindzsukuban Az első tokiói fellépés: az Edo- gova kerületi művelődési központ ha lehet, még impozánsabb, mint a jokohamai volt. Színházterme - ahogy mondják - a legjobb akusz­tikájú Tokióban. Az 1500 fős né­zőtér az előadás kezdetére zsúfo­lásig megtelik. A sajátságos kö­rülményekhez hozzászokott, a kezdeti sikerektől fellelkesült ti­szások remekelnek, tűzbe-lázba hozzák a visszafogottnak tartott japán közönséget. Tomboló a si­ker. Az előadás végén szűnni nem akaró vastaps, sok néző a lábával dübörögeti a padlót, sikítások, füttyök. Divatos könnyűzenei koncertre emlékeztető a hangulat. így készül a mocsi Este a Japán Ifjúsági Palota szállodájában megismerkedhe­tünk a hamisítatlan japán stílusú hálószobával. A tatami borítású szobákban ágyak helyett matra­cok, rizzsel kitömött párnák vár­ják a fáradt táncosokat. A szálló- vendégeknek törülköző, kis fogkrémmel egybecsomagolt fog­kefe és otthoni köntös, úgyneve­zett jutaka is jár. Ezeket naponta cserélik. A könnyű köntösöket egykettőre mindenki felölti, és hamarosan egy japán történelmi film statisztáira emlékeztet a ti­szások serege. A Japán Ifjúsági Palotának ter­mészetesen színházterme is van, és természetesen ennek is csak­nem másfél ezer fős a nézőtere. Itt kerül sor másnap a Tisza Tánc- együttes újabb tokiói fellépésére. És természetesen a siker is a meg­szokott. A tüzes magyar táncok­tól fellelkesült nézők a szünetben egymást taposva tolonganak a magyar népművészeti tárgyakat és italokat árusító pultok körül. A hímzett blúzokat, borokat 3-5 ezer yenes áruk ellenére úgy vi­szik, mintha ingyen volna. Előadás után Tokió éjszakai életének központjába, a Sindzsu- ku nevű városrészbe invitálják az együttes tagjait vendéglátóik egy vacsorára, no meg egy kis "ban­záj ”-ra. Ennek a villogó reklámá­radattól éjszaka is nappali fény­ben úszó szórakoztatónegyednek számunkra talán a legfurcsább sa­játossága, hogy felfelé is terjesz­kedik. Nemcsak az utca szintjén érik egymást a különböző ven­dégcsábító intézmények, hanem az egyes épületek minden emele­tén éttermek, bárok, klubok és kocsmák várják vendégeiket. Minket is egy ötödik emeleti diszkóbárba repít fel a lift. A svédasztalok magyar ízlésnek is megfelelő fogásoktól roskadoz­nak, de a tiszások csapata hamar megszabadítja őket terheiktől. Az asztalok mellett csapolt sörnek köszönhetően a hangulat is hamar a magasba szökken. A több na­pos kemény munka feszültsége most oldódik fel fiatal táncosa­inkban. A fülsiketítő csatakiáltá­sokat magyar népdalok követik, majd a legnépszerűbb japán bará­taikat dobálják harsány éljenzés közeppette a levegőbe fiaink. A futballstadionok hangulata az ut­cán is folytatódik. Karjukat len­getve, jelszavakat harsogva vonul a csapat. A japán-magyar barát­ság jegyében a legnépszerűbb jel­szó a "Nipon - Hungary". A járó­kelők megállnak, mosolyognak a túláradó jókedvükben harsányko- dó magyarokon. Aztán egyre töb­ben maguk is beállnak a szavaló­kórusba. A forró tokiói éjszakában, a Sindzsuku fényáradatában egyre hangosabban zeng-zúg a Nipon - Hungary. Vajda Jenő

Next

/
Oldalképek
Tartalom