Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-18 / 275. szám
1989. NOVEMBER 18. 9 Irodalom» művészet GERLE MARGIT: Védett növény I. NAGY ISTVÁN: Ló (---------------------------------------------------R éti-Csonka László: Le kellene írnom le kellene írnom a boldogtalanság állapotát s ha van a karakterét is akár egy kutya reggeli ugatását vagy a rózsák álmosító sziromlebbené sét le kell ölnöm a képzetek szirénéit a vágyét álomét szeretkezését föl kell támasztanom a cselekvés lerohanó ingerét a futó lázat sebes indulatot meg kell ragyogtatnom az éji suhogó gyönyört \__________________________________ ; n feketeleples ágy gyerekes játékát a melodramatikus mindiget ki kell fejtenem ködéből a múlandó tudatot csillámló nappali fényt akár bányamunkás a bujdokló közeget ki kell fejtenem s el kellene kaparnom a szégyent megalkuvást öngyilkos reményt valami ázott földben hogy halott legyen a múlt sirámos élménye hogy élni tudjak érted szeretet hogy tietek maradjak hiteim hogy sustorogjon lobbanó szél jelenlét évada ébredt életünk ___________J U tassy József: Hars éj Tücskök, ti tücskök, ti tengerparti tücskök: hazáig űztök! ElmúláS Érik a füge. Legyen hullásom, tenger, csak kettőnk ügye! Komp Füstöl, ködöt ont, páráll a rengeteg víz. Hurrá, jön a komp! Közömbös örli, csak örli partját a tenger, örli. S ö: orrát törli. Parancs Tenger, hadd lássam, hogyan mosod meg lábam, ágyékom, hátam! Milyen is, ha elmerül, s minden sejtem tengerül? \__________J A cs Németh István: Balett Azt hinni: levélre könnyű kis esőcsepp ami villan tűnődést ad mosolyos tündérit kóstoltat pedig izzasztó és véraláfutásos az álomelőtti meg nem bocsátó homlokból kiszökkent vad-színpadot szaggató kövesedö csoda. \_______________________________/ S ZÁMOK A KŐBEN zeretjük mi a halottainkat. Talán, mert belül fel-felcsuk- lik bennünk a szorongás, mennyivel adósaik maradtunk, amíg éltek! Kimegyünk hát a temetőbe, hatalmas csokrok húzzák a kezünket, koszorúkat viszünk fehér szalagokkal. Néhány percre megállunk a fejfa vagy a sírkő előtt, még valami meghatottság is szorongatja torkunkat, amíg lángra lobbantjuk a gyertyát, vagy csak nézzük szomorkásán, hogyan égnek mások sírján a tisztelet aprócska fáklyái. Szeretjük mi a halottainkat. Legalább egy napon egy esztendőben. Kimegyünk hozzájuk, törődünk velük, s ezen az egy napon idézgetjük emléküket, eszünkbe jutnak szavaik, mozdulataik, tanításaik, kudarcaik. Pedig ők már nem tudnak válaszolni. Most is olyan a temető, mint egy tündérkert. A sírokra virágból fakadt hókzá- por hullott, csupa-csupa fehér krizantém. A színes krizantémok úgy idegenkednek ebben a fehér virágzáporban, mint a végtelen hómezőkön egy bokor vagy kóró, amikor fehér világban feketén rázza a szél. És mennyi ember. Autóbuszon, kerékpáron, villamoson, kocsival, gyalog indulnak el az emberek a temetőbe. Napokig jöttek, hiszen a sors gyakran szór szét bennünket a sírdomb mellől, ahova anyánkat, apánkat eltemették. Ezen a napon útra indulunk mégis. Messziről is. A temetőben, a tömérdek virág között kicsi lócán, szemben egy sírkővel öregember ül. Kucsmáját levette, letette maga mellé. Látván, hogy a szomszéd síron motoszkálok a gereblyével, odaszól:- Olvassa már el, lelkem. Odalépek, olvasom a sír betűit. Gondolom, nehezen lát már, segíteni kell neki. S kedves valaki feküdhet a kő alatt.- L. Istvánná, 1986-1969. - Megállók.- A felesége volt?- Az volt. Fiatalabb volt, mint én, mégis itthagyott. Olvasom tovább:- L. István 1890-19.. - Ennyi csak. A második számban két szám helye üres. Felnézek, előbb magam elé, aztán a bácsira.- És ez a bácsi helye?- Az enyém. Kuncogni kezd az öregúr. Kuncog öre- gesesn és félelmetesen. Valami groteszk és megmagyarázhatatlan feszültség támad közöttünk.- Az ám! Látja-e, kinn vagyok a temetőben. Kinn vagyok. Itt a nevem, ni! örül neki. Szemmel láthatóan örül. Vajon mire gondol? Én arra, hogy ez az öregember megtréfálta az élőket és a holtakat. Tudom én, szokás az ilyesmi, mások is elkészíttetik előre örökös nyughelyüket, gondoskodnak magukról, hogy emlékezetük legalább így megmaradjon néhány évig. De még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki eljött volna megnézni halottak napján saját nyughelyét, elolvasgatta volna kőbe vésett nevét, és levett kucsmával áldozott volna előtte.- Idehúzódik a bácsi is. Jön a feleségéhez - próbálom elütni más irányba a furcsa helyzetet.- Jövök. Bár hozzá már nemigen. - Megint kuncog. Nagy bozontos bajusza mozog a fogatlan száj fölött. Arca csupa ránc, fején sincs haj, de nem is fényes a feje bőre, inkább aszott és száraz, mint az eső nélkül elhervadó falevelek.- Hát csak hozzá.- Oda. De már nem simogatom. Szólni se tudok. Valami riaszt. Micsoda furcsa helyzet, egy kilencvennyolc esztendős öregember felesége végső és saját maga tervezett nyughelye előtt így beszél halottak napján a temetőben. Ül csak, szinte mozdulatlanul, de megszólít másokat is, akik a temetői sétány csöndjében vezetik áhítatukat.- Az élőket, hallod - szól utánam, amikor elhúzódok mellőle -, az élőket, azokat megsimogatom. Azokat kell simogatni. Hogy nem válaszolok, kifele fordul megint a sétány felé, az ott járóknak is megismétli.- Igaz-e gyerekem, az élő asszonyokat kell simogatni? Nem válaszol senki. Ránéznek, elmennek mellette szótalanul. Azt hiszem először, túlságosan ránehezedett már az öreg gondolataira az idő, nemigen tudja már szegény, mit is beszél. Még sajnálom is, ahogyan lehajtok gereblyével vissza a sírhanthoz. De az öreg megint megszólal.- Azok már odalenn megrothadtak. Nincs már húsuk. Csak a csontjuk van. Csak a csontjuk. Már nem kuncog. Néz a sírra. Úristen! Ez az öregember egyszerűen fél a haláltól, gyűlöli a halált, ezért próbál vicceim vele! Most döbben belém a dolgok értelme igazán. Kilencvennyolc esztendős ember. Bizonyára tudja, hogy alig van már hátra számára valami a földi életből. És ami van is, milyen már az? Milyen? Élet. Ha keserves, ha szomorú, ha fájdalmakkal terhes, ha magányos, de élet. Valami hihetetlen és emberfölötti ragaszkodás él ebben az öregemberben, ragaszkodik ahhoz, hogy itt jár-kel még a föld fölött, leül a padra. És ragaszkodik ahhoz, hogy ő még ember, aki fiatal, kemény húsú, élő asszonyokat szeretne simogatni, és nem akar arra gondolni, arra a másikra, élete társára,aki csupa csont már odalent. Félelmetes és lenyűgöző. Kijön a temetőbe a sírkő elé, amelyre rávésette a nevét és születése évét, s amely alá majd ő is bebúvik, ha lecsukja végleg a szemeit. És itt a sírkő előtt, szembeszegül a halállal, kineveti. Kuncog rajta. Kuncog magán is, ahogyan nézi saját nevét a márványtáblán. Nézem ezt az öregembert, és nem tudom, sírjak-e, nevessek-e. Kinevessem-e gyarlóságáért, vagy sirassam benne az örök hitű, örökké élni akaró ember mulandójságát. Mert múlandó ő is, a név és az évszámok idézik már a biztos elmúlást, örüljek-e annak, hogy egy öregember ennyire ragaszkodik az életéhez, vagy nézzek-e rá rosszallóan amiért megzavarta furcsa szavaivaal a temető ünnepi áhítatát?- Olvassa csak el! Megint szól. Nem tudom, odalépjek-e, maradjak-e. Aztán mégis odalépek.- Hát már elolvastam.- Nem baj. Olvassa mégegyszer. Olvasom. L. István 1890-19.. Több szám nincs.- Itt vagyok én. Látja-e?- Látom. De szerencsére még itt van a bácsi. A pádon. Itt ül és beszélget velem.- Az a. Ennyit mond. És nem tudom, mire gondol. Megfordulok, lehajtok a gereb- lyéhez. Csönd van. Mire felnézek, a bácsi nincs sehol. Azt hihetném, nem is volt ott. De a pad valóság, valóság a sírkő. Rajta az évszám is ott van, a név is. O ztán meglátom a bácsit is, tipeg magába roskadtan. Viszi vállain az esztendőket. Meg a szívében talán azt, hogy eljött barátkozni a halállal. És eljött azért is, hogy a szemébe nevessen egy kicsit. Szepesi Attila: Miniatűrök Tanya Túl a szélső házakon, városszéli lámpákon, egy rejtett völgyben, a Testvérhegy oldalában áll eg tanya. Mintha az Alföldről sodorta volna ide a véletlen, egész idegen a tájban. A kútban föl-le jár a favödör, tyúkok kapirgálnak a szénaboglya tövében. Egy macska lép a földön, hátát fel- púposítja - cserebogarakr vadászik. Egy szamár meredt szemmel bámulja meg a váratlan vendéget, akinek lábához odasompolyog egy-két bozontos, vészjóslóan hallgatag pásztorkutya is. A tér idegen redőjében rejtőzik ez a házikó, kertjével és kusza udvarával, ahol az idő a maga szeszélyeit követi. A szélső szénaboglyákon túl, a kinti világban történjék akármi, ez a titkos zug nem változik, mozdulatlanul fonódik a félhomályba, a napsütésbe - Ázsiát játszik, középkort, kívül a történelmen, kívül az évszakok körén. Fönn tűz a tavaszi Nap, itt megrekedt a hó - nagy,- kormos kupacokban áll a ház oldalánál. Lila-sárga csészegombák virítanak az árokparton, az elkorhadt akácról nagy cimpák lógnak alá: a barna fülgomba csoportjai. Riadtan ugrál a kövek hátán egy barázdabillegető. Egy varjú Töpreng az ágon, mintha ittfelejtette volna a tél. Sárkányrepülő száll magasan a ház felett, árnyéka végigfut rejtett völgyön, a házfalakon, de a szárnyas ember s a titkos tanya ideje nem ugyanaz. Föntről ellátni az új lakótelepek soráig, a Dunán-vontatott uszályokig. Itt égtájak, évszakok összekeverednek. Rád néz egy korhadt, torzfejű kapuzsá- bé. A mohos tetőn rikolt egy kuvik. A virágok őre Február végén, március elején, mikora tavasz napról napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-sziget avarlepte mélyedéseit elborítja kék csillagvirág. A hajnali fagyok, hófoltok csöppet sem zavarják, hagymája az őszről-maradt meleget idáig őrizte, bimbót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglárkát, de még az igénytelen martilaput is, virágot bont. Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirágok közelében, egy kutya fekszik. Fejét a lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: mit keres itt ez a tacskó? Aztán rájöttem, hogy a kutya nem pihen, rég megdöglött. Valaki szabadulni akart tőle, kikötötte a fához, és sorsára hagyta. Talán napokig, hetekig kínlódott, amíg kimúlt végleg. Mikor történt, nem tudhatom. Talán még ősszel, tél közepetáján - mert a hó tartósíthatta a kadávert, s a kutyán kívülről nem látszik a pusztulás. Mintha a kék virágokat őrizné - csupa kék szirom a fák köze, kék pöttyök lepik az ütköző füvet, a bokrok alját. A rózsák mestere A legenda szerint Gül Baba, a bektasi vándordervis emlékét őrzik a rózsatövek, a nevüket viselő budai dombon, a Duna felett. Itt ápolgatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg vándor, aki a távoli Aranyszarv-öböl partján született, valahol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg, a száztomyú városban. A halál mégsem itt érte utol - épp szülőföldjén járt, a gályás partokon, a tevék és kara- vánszerájok, a janicsárok és mézesszavú örmény kereskedők városában, amikor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemére: szállni kezdett, s újra Budán találta magát, szeretett városában, kedves rózsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékeznek. Utcanév is idézi itt a vándor török alakját, meg türbe, szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban őrzik az emlékét: a szirmok közül öreg, hunyorgó szeme néz rád, a levelekből tenyere ráncai, ujjai görbülete. A kísértetház A magas kőkerítésen túl, borostyánnal belepve áll az öreg ház. Rég nem lakja senki. Az ablakokat leszedték, a falak omladoznak. Az udvart ellepi a burjánzó csalán és vadrózsa. Létrák, bódék, ajtók szúette favázai, autóroncsok, ládák. Kóbor macska fészkel az áttekinthetetlen kuszaságban. Az emeleten galambok. Mégis, a második emeleti ablakban éjszakáról éjszakára felgyullad a lámpa. Halványan, de határozottan világít, mintha valaki - tücsökarcú csavargó, guberáló vénasszony - visszajárna emlékeit leltározni, sorba rakni a görbült szögeket, az elgurult gombokat. Világít az egyetlen ablakszem a borostyánlepte falon.
