Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-15 / 272. szám
4 1989. NOVEMBER 15. MÉbap. Tovább dolgozik a Kántor-műhely Karcagon, a Kántor-műhelyben az idős mester halála után veje, KunGazda Ferenc és annak ve- je, Tóth János készíti továbbra is a hagyományos Kántor-figurákat, -bokájokat, -tálakat Belföl- dön a Népművészek Szövetkezete értékesíti tárgyaikat. Nemrégen Ausztriába szállítottak egy mintakollekciót, mely ha megtetszik, akkor nagyobb mennyiségű megrendelésre is számíthatnak. Képünkön: KunGazda Ferenc kulacsot díszít. Fotó: Nagy Zsolt. _________________ K ezdődött ezer forinttal, lélekharanggal folytatódott Tamás templom lesz Martfűn Aki vitatkozva tanított A Haj dúságból érkezett — otthonra talált Az idén várossá lett Martfű nem régi település. A Cikta Cipőgyár köré költözött lakosság 1945 óta sokszorozódott meg, igazából az utóbbi negyven évben alakult ki a település. Az eltelt évtizedekben természetesen sok minden épült Martfűn, óvodák, iskolák, boltok, művelődési ház, de nem volt fontos a templom, hiszen az nem fért bele a hivatalos világnézetbe, s persze az egyházaknak nem is volt rá pénzük. Így a hívő lakosság Ti- szaföldvárra járt misékre, esküvőre, keresztelőre, s Martfűn egészen tavaly november 1-ig lélekharang sem búcsúztatta a halottakat. A templom építésének gondolata ettől függetlenül pontosan tíz évvel ezelőtt született meg, s az eredeti elképzelések szerint is közadakozásból épült volna fel. Pontosan egy évtizede egy nyugdíjas tiszaföldvári tanítónő 1000 forintot ajánlott fel a leendő martfűi templomra. Ez volt az első összeg, amit a számlára befizettek. Az építés persze sokáig várat magára. Közben hat évvel ezelőtt új katolikus plébánost helyeztek Tiszaföld- várra Tamási József személyében. A fiatal plébános aktív közreműködésével, s 90 százalékban társadalmi munkában tavaly lélekharangot állítottak fel a martfűi temetőben. A dolog persze nem ment ilyen simán. Az előző tanácselnök úgy vélte, hogy Martfűn legfeljebb néhány temetésen igényelnék a hozzátartozók a harangszót. Tamási Józsefet azonban ilyesmivel nem lehetett "lerázni", s természetesen készséggel eleget tett a hatóság "esztétikai követelményeinek", s nehezen ugyan, de sikerült beszereznie az építőanyagot is. Hogy a tanácselnök mennyire tévedett, bizonyítja, hogy tavaly Mindenszentek napján több mint háromszáz martfűi vett részt a lélekharang felszentelésén. Ettől kezdve új lendületet kapott a templom építésének terve. A város új vezetői sem olyan elzárkózók már, sőt ingyen bocsájtják rendelkezésre a területet a templom számára. Igaz, hogy lassan, de azért csordogálnak a forintok is az építésre. Tamási József már a harmadik átírótömböt kezdte meg a könyvelésben.- Eddig körülbelül fél millió forint gyűlt össze. - jegyzi meg. - de már beérkeztek a pályázatra az építési tervek, amelyekből november végén választ a zsűri.- Milyen templomot látna szívesen Martfűn?- Tapasztalataim szerint megfelelne egy 150 ülőhelyes templom, egy hozzáépített "miniplébániával", hittan tanteremmel, s egy vele összenyitható, a kórus számára kialakított helyiséggel. így akár háromszázan is részt vehetnének a miséken.- Mennyibe kerül az elképzelt templom?- Marosi Gábor építész barátom - négy templomot tervezett eddig - véleménye szerint a jelenlegi árakon 15 millióba. Ezek szerint még 14.5 millió hiányzik. A legtöbb ember itt már fel is adná a további küzdelmeket. Tamási Józsefet azonban nem ilyen fából faragták. Bizakodó, elszánt, s nem a plébánián ülve várja az adományokat. Hogy milyen módon járult hozzá már eddig is a gyűjtéshez? Néhány tanítványával a Halászbástyán három este modem vallásos énekeket adtak elő. Egy kis kosárkára több nyelven felírta, hogy a martfűi templom építésére gyűjtenek. Napközben megmutatta a tanítványainak a fővárost, szórakoztak a vidámparkban, az állatkertben. A gyerekek számára felejthetetlen élményt jelentett a három nap. A jövő nyárra munkát szerzett néhány vállalkozó tanítványának benzinkutaknál, s a fiatalok keresményüket a martfűi templom építésére fordítják. Tamási József a napokban öt előadásból álló útiélménysoroza- tot tart művelődési házakban. Egyiptom, Izrael, India, Törökország és az Amerikai Egyesült Államok városairól, tájairól.- A "nyugdíjszintű" papi fizetésből hogy futotta az utakra? - kérdezem.- Abból sehogy. Tíz évvel ezelőtt sikerült eljutnom Lengyelországba, amikor a pápa hazalátogatott. Készítettem kölcsön géppel egy félórás mozgófilmet, amelyet itthon 120 templomban mutattam be, illetve előadást is tartottam. Ebből összejött a következő út ára, ahonnan természetesen nem bőrkabátokkal, bundákkal tértem haza, hanem további filmekkel. A tíz év alatt összesen 30-40 órányi filmet készítettem, köztük a Nobel- díjas Kalkutta! Teréz anyáról, akit első magyarországi útján végig kísérhettem. Úgy gondoltam, útiél- ményimre, tapasztalataimra bizonyára kiváncsiak lesznek majd a nem hívők is. Ezért kerestem meg egyelőre öt település, Kunszent- márton, Torökszentmiklós, Mezőtúr, Tiszákécske, s természetesen Martfű művelődési házait. Mindenütt örömmel láttak, s sikerült megállapodni abban, hogy én nem kérek tiszteletdíjat, ők nem kémek bérleti díjat, a közönség tetszőleges belépőt fizet, amelyet a templom építésére fordítok. Egyedül éppen Martfűn annyiban más a helyzet* hogy bérleti díjat kell fizetnem az előadásért. A város lakói bizonyára tanúsítanak majd akkora érdeklődést, hogy nem kell ráfizetnie a plébánosnak. Egyébként ez is azt igazolja, hogy Tamási József jól választott, amikor Szent Tamásról nevezte el az építendő templomot.- Szent Tamást "materialista" apostolnak is szokták nevezni - mutat egy képet róla -, ő volt az, aki azt mondta Krisztus feltámadásakor, hogy "Hiszem, ha látom... Emellett Tamást az építészek védőszentjükként tisztelik. Az ikonszerű képet havonta egyszer a cipőipari szakközépiskolában láthatják a martfűiek a miséken. A kétkedő apostol kezében az építész pálya szimbólumai, hóna alatt egy papírtekercs, amelyre az építendő templom egyelőre képzelt adatait írta a festő. S hogy lesznek-e valaha valós adatai? Ha csak Tamási Józsefen múlna, akkor nem mondanám, hogyiiiszem, ha látom, hanem azt állíthatnám, hogy biztos. Tál Gizella Amikor 1955-ben Görögh Sándor tanár úr az egyetem elvégzése után Kunhegyesre került, választásában egyetlen dolog befolyásolta : ez a település nincs mesz- sze a Hajdúságban élő szüleitől, testvéreitől. Emlékszem, azon az őszön történelmet tanított nekünk, a 8. fiúosztálynak is, és kisebbfajta csodaként adtuk tovább: képzeljétek, a két első órán csak mi beszéltünk. Arról, ami akkor foglalkoztatott bennünket: Puskásékról, a fociról, Doberdóról, Szibériáról, Szerbiáról. Úgy, ahogyan nagy- szüleink, szüléink meséltek minderről lámpagyújtás után, vacsorázás vagy kukoricamorzsolás közben. Az egyik srác azt is szóvá tette: hallotta, a Jajhalom környékén boszorkányok tűntek fel. Abökke- 'nő csak az, ha az ember közel merészkedik hozzájuk, tüstént vasgolyóvá változnak, mondta a mesélő nevetve. Erre, mintha valóban készült volna eme állításra, Görögh tanár úr kihúzott a zsebéből egy vasgolyót, és óriási hahota közepette hozzáfűzte: ez lett abból a boszorkányból. Egy szó mint száz: ezzel a két, kötetlen órával megnyert bennünket, ezt a 38, akkor rettegett vadócot. Persze fordítva is igaz az állítás: mi is bíztunk benne, hiszen ő már akkor is olyan történelem órákat tartott, amelyeken ha olvastunk, tanultunk, diákként is főszerephez juthattunk. Ha jelentkeztünk, elmondhattuk a véleményünket, hozzáfűzhettünk bármit az ott elhangzottakhoz, sőt, ami akkoriban, de még ma is nagy szó: vitatkozhattunk is a tanár úrral. Később változott a helyzet: tanítványából kollégája lettem, s ő ezen a szokásán akkor sem változtatott. Ha valaki az óráin a kezét nyújtotta, menet közben is lehetett érdekeset, okosat, az anyaghoz kapcsolódót közbeszúmi. Ezért olykor még jó jegy is járt. Köztudomású róla, hogy nagyon szerette a gyerekeket, és ebből következik: azok is őt. Közel háromezer diák fordult meg a keze alatt, és sok helyen elmondta: büszke arra, nemcsak tanította, nevelte őket, hanem ő is tanult tőlük, így 1958-ban az akkori osztályának néhány kíváncsi diákja keltette fel figyelmét a bélyegek sze- retetére, tiszteletére, és attól kezdve fokozatosan az apró miniatűrök egyre lelkesebb tisztelőjévé vált Azóta több tízezres a bélyeggyűjteménye, és az 1919-től megjelent magyar kiadványok kivétel nélkül valamelyik dossziéjában lapulnak. Nem csoda, hogy a községben húszegynéhány évig vezette az ifjúsági bélyeggyűjtő szakkört és nevelte az utánpótlást. Mindezeken kívül sokéves kutatómunkája eredményeképpen megírta a település múltját történetét. Jószerével észre sem vette, úgy elrohant ez a pár évtized. Talán mert soha nem született gyermekük, mindene volt az iskola, a diáksereg. Szívós munkával évről- évre kinevelte a maga vitatkozó kis történészeit. Időközben a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést is átvehette, ámbár ennél többre tartja azt, ha az utcán megállítják volt diákjai: - Tanár úr, ha még egyszer gyerek lehetnék, jobban tanulnék. Mire ő megjegyzi: effélét csinálni soha nem késő, legyen negyven vagy hatvanéves az ember. Kocsideréknyi virággal búcsúztak tőle diákjai, a kartársai nevéből pedig olyan volt tanítványa köszönte meg fáradozását, akit nem is olyan régen még ő vezetett be a história alapjaiba. Kellene a szakmája, a tudása, de köszöni: nyugdíjasként már csak vendégként jelenik meg a Kossuth iskolában. Az egyik ok megroppant egészségi állapota, amit némi akasztófahumorral úgy minősít: úgy látszik, több volt bennem a kelleténél, mert kivettek belőlem egy darabot Karcagon. A másik ok sem mellékes: szorzott, osztott és kiszámolta, ha újra tanítana, a keresete tekintélyes részét adóba fizethetné. Márpedig azt vallja, hogy eleget keresett majd negyven év alatt az államnak, és bizony hatvan felett viszonzásképpen egy tisztességgel átdolgozott életért nem adót, elvonást várna az ember, hanem segítséget. Jelenleg egy műtét után lábadozik, de azért az ajtaja nyitva áll bárki előtt. Legutóbb is forrásmunkákkal segített volt diákjainak. Hogy szakmai téren mennyit ért ez a támogatás nem tudom: de tény, a kunhegyesi Kossuth iskola diákjai ezt követően az országos döntőt is megnyerték. Hogy "mellesleg", vagy ráadásként - egyre- megy. D. Szabó -
