Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)

1989-11-15 / 272. szám

1989. NOVEMBER 15. h in 1 képernyője előtt Mostanában ha emléke­zünk, többnyire múltunk tra­gikus pillanatait idézzük; olyan emlékeket, amelyek a keserűséget növesztik ben­nünk. Nincs ez másképpen a televízió emlékezőműsorai­ban sem. Érthető és termé­szetes, hiszen így is szaba­dulni akarunk mindattól, ami émberi életünkből ki- vetendően rossz. Ezért az­után már-már kivételnek számít az afféle emlékezés, mint a vasárnap esti Gau- diopolisz, amely a múlt em­lékei között keresgélve olyan fényes gyémántra bukkant, amelyben nem a rút dolgok, hanem az emberi szépségek ragyognak fel, amely mond­hatni az emberi jóságba ve­tett hitünket igyekszik visz- szaadni, hangsúlyozván, hogy igenis létezett, létezik még emberi jóság is ebben a vi­harvert világban. Gaudlopolisz, az Öröm Városa A Gaudiopoliszban egy Ki­vételes emoerrei uiiauíoz- hatunK, egy evangeiiKus lei- Kesszei, am a masouiK világ­háború után a romokoan ne­veró varös Kózepen a leg­nagyobb ínsegeK közepecce teremtette meg árván ma­radt, csavargásra Kényszerü­lő gyermeken „örömvarasát” — mérhetetlen jósággal a szívében. Példaértékű csele­kedet volt, valóban megörö­kítendő. A kérdés: hogyan? A tények szigorú felvonulta­tásával, azaz cloKumentum- filim formájában bemutatni mindazt, ami történt, avagy az érzelmeket jobban moz­gósító játékfilmmé alakítva a valóságot. Szántó Erika és Schulze Eva — utóbbi dra­maturgként — a játékfilmes megoldást választották, mert így találták lehetségesnek, hogy a meghatóan szép tör­ténet legszemélyesebb érzé­seiket is tükrözhesse. Az el­ső, ami munkájukat látva a nézőnek feltűnhetett: annyi­ra sajátjukká vált az „öröm-, város” históriája, érzelmileg oly szoros kapcsolatba kerül­tek vele, hogy előadva, meg­jelenítve a csoda köztársasá­got legszemélyesebb érzel­meiket, gondolataikat feje­zik ki általa, általa és ben­ne. Nem nehéz felfedezni az immár felnőtté vált Jancsi­ka kommentárjában — egy­fajta belső monológ ez, melyben értelmezi, értékeli a részleteket, mintegy az ő emlékezete vetíti elénk a ké­peket — az alkotók vélemé­nyét is; hogy miként véle­kednek maguk is mindarról, ami megidézve a múltat, szemünk előtt játszódik le a képernyőn. Sugárzik a film­ből az alkotók meggyőződé­se, hogy olyan világról ál­modoznak, olyan világot sze­retnének, amelyben a teljes emberi egyenlőség uralko­dik, amely oen egyetlen val­lás létezik igazán, ez pedig hit az igazság mindenes fe­letti győzelmében, még az Isten is csak eme igazság leg­főbb letéteményese lehet; vi­lágot, amelyben minden em­ber nemcsak választ társat, de egyben talál is méltót magának, ahogy ezt a film­ben felhangzó népdal is mondja „minden madár tár­sat választ”; olyan világot, amelyben a hit nem parancs, hanem személyes meggyőző­dés dolga (ha nem hiszel, ne imádkozz, mondja a lelkész­pásztor a tábor egyik lakó­jának, aki nem akar részt venni az asztali áldásban). Idealizált, észményi világ ez? A lelkész maga is a fellegek­ben jár? Lehetetlen volna mindezt megvalósítani? Ko­rántsem, itt a példa rá, hir­deti a film. Ami egyszer megtörtént — s más hason­ló, vajon nem eshetett-e meg, csak épp nincs tudo- - másunk róla! — az megtör­ténhet máskor is. Ez a gon­dolat, ez a hitté nemesedő meggyőződés teszi a filmet reményt keltő emlékezéssé. A film erénye továbbá, hogy benne nem szűkül le a valóság egy-egy „táborlakó” sorsának felvillantásában, majd a tábor életének ala­kulásában, hétköznapjai­ban megjelennek az adott kor, az adott társadalom mondhatni tipikus problé­mái, feszültségei, ellentmon­dásai. Ez az „örömváros” tehát nem holmi rezervá­tum, elszigetelt gyermekvi­lág, megismerhetjük belőle a romoKDói ujjaépülő ország vonásait, többek Között fék­telen optimizmusát, hogy igazi tavasz köszöntött rámc a háború múltával, de azt is, bogy namarosan fagyos sze­lek kezdenek fújni a fényes szellők helyett, s végül, hogy dermesztő tél ront rá az or­szágra: a virágzó gyermek köztársaságot is egyetlen rendelettel szórja szét a ri­deg hatalmi önkény. Külön is érdemes volna részletei­ben is elemezni, hogy a film egy-egy mozzanatában ho­gyan jelentkezik jelképesen is az a „tavaszi mohóság”, amely új életet varázsol a romokon, lásd például a kas- télybaérkezés mámoros pil­lanatait, amikor hódítóként érkezik a szekérnyi csapat, egy új világ leheletét érez­zük a jelenetben, vagy aho­gyan először ízlelik meg a gyermekek a fürdőzés örö­meit, vagy ahogy világnagy­harapással fognak neki a sonka-vacsorának, ezek a je­lenetek szimbolikusan is ér­telmezhetők. Gazdag élet­anyag, különböző sorsok vo­nulnak fel a film kockáin. S talán ezzel is magyarázható, hogy éppen annak az egyé­nisége halványul el kissé, aki mindezt, az örömvárost létrehozza, a lelkész alakja van ábrázolva a filmben — úgy vélem — halványabban. Mintha az alkotókat jobban érdekelte volna, vagy talán arról volt több ismeretük és személyes élményük, a gyer­mekek sorsa, mint a tisztele- tes személyisége, akinek re­mek pedagógiájából kapunk ugyan ízelítőt, és áldozatos apostolkodása sem marad „titokban”, de mégis szere­pe valahogy statikusnak tű­nik, mintha csak jóságból lenne teremtve, egyénisége nem élég színes és árnyalt. Épp ezért Huszti Péter sem tudott mit kezdeni ezzel az egysíkú szereppel, lelkésze jóságosán nagyszerű, de nem eléggé izgalmas ember. Ta­kács Katinak valamivel több lehetősége van szerepének megformálásában, hisz a ka­masz fiúk érzelmi érdeklő­désének központjába kerülve nőisé,gében is többféle kísér­tésnek, veszélynek van kité­ve Kati nénije, azaz esen­dőbben emberi. A népes gyermekszereplő-gárdában is sok-sok tehetséggel talál­kozhattunk, s öröm volt lát­ni természetes játékukat, a mesterkéltségnek szinte nyomát sem tapasztalhattuk, őszintén adták magukat. Megjegyzendő, tárgyát te­kintve nem előzmények nél­küli a Gaudiopolisz, emlé­keztet Radványi Géza Vala­hol Európában című filmjé­re, amelyből egyébként egy részletet láthattunk itt, a té­véfilmben is. Nyilván tisz­telgésképpen a mester szel­leme előtt. De korántsincs szó itt valamiféle utánzás­ról. Jóllehet a megidézettkor csaknem ugyanaz, a történet is hasonló, de a megjelenítés szemlélete és módszere alap­vetően különbözik attól. Az már a műsorszerkesz­tés fintora, hogy a Gaudio- polisznak a Csárdáskirály­nővel kellett párharcra kel­nie a televízió műsorában. Yalkó Mihály Néplap A kultúrának Ki adja oda a pénzt? A megoldás: független testület A kopasz és a lágerkurva Szolzsenyicin­premier Világpremierre készül a Zalaegerszegi Hevesi Sán­dor Színház: Alekszandr Szolzsenyioin A kopasz és a lágerkurva (A köztársaság igazsága) című drámáját mutatja be november 20-án térszínházi körülmények kö­zött. A darabot Tömöry Pé­ter rendezi. A főbb szere­pekben Barbinek Pétert, Farkas Ignácot, Balogh Ta­mást, Zalányi Gyulát és Se­gesvári Gabriellát láthatja majd a közönség. A szín­iháztól kapott tájékoztatás szerint -a bemutatóra Alek­szandr Szolzsenyicint is meg­hívták. A próbák során elbeszél­getett a színészekkel Rózsás János, Szolzsenyiicin egykori raibtársa, aki éveket töltött abban a vasöntő munkatá­borban, ahol a darab játszó­dik. Rózsás János visszaem­lékezései hamarosan könyv­alakban is megjelennek. A valóság és a színház Zala­egerszegen létrejött, nem mindennapi találkozóján a színészek azonban már elő­re és első kézből tájékozta­tást kaptak többek között arról, hogy a darab minden egyes szereplője valós sze­mély, s azokról a cselekede­teik hátterében lévő törté­nésekről, körülményekről, amelyet csak szemtanú érzé­keltethet. « Uj oktatási központ Új oktatási létesítmény épített Budapesten a Magyar Posta. A 150 millió forintos költséggel megvalósítandó intézmény alapkőletételére kedden került sor. A négy- emeletes épület előkészítő munkáit September ben kezdte meg, az átadást jö­vő év augusztus 31-re vál­lalta a Könnyűipari Szere­lő és Építő Vállalat (KIP- SZER). A cím alapján azt gondol­hatja az olvasó; unalmas már a kultúra híveinek (ki­tartottjainak?) - nyafogása. Lakásra sincs pénz, kórház­ra, iskolára se, akkor meg mit kiabálnak a filmesek, az írók, a szobrászok és a ze­neszerzők? A kérdésre, hogy mi a fon­tosabb az ország életében, a lakás, a kórház, az iskola vagy bárki szobra, iromá­nya — elismerem — magam is nehezen tudok válaszol­ni, legfeljebb annyit, hogy így a kérdés rosszul van fel­téve. Megnyugtatásul azon­ban szeretném máris beje­lenteni, hogy most nem ar­ra próbálok feleletet keres­ni: honnan vegyük (el) a pénzt a kultúrára, hanem arra, hogy azt a keveset, ami mégis van, azt ki adja oda? Ki döntsön arról, hogy ez a színház ennyi közpénzt kap a jövőben, amaz meg annyit? A művelődési há­zakra szánt pénzekből egy­formán kapjon-e mindenki, vagy- itt is érdemes különb­ségeket tenni? Csak az álla­mi könyvkiadás kapjon tá­mogatást vagy más is? S vé­gül is ki kapja a jogot a különlbségek megállapításá­ra? Ezeket a kérdéseket mos­tanáig költőinek is tarthat­tuk, hiszen ott voltak a Mű­velődési Minisztérium főosz­tályai, a megyei, városi,, köz­ségi tanácsok illetékes osz­tályai. azért kapták — állí­tólag — a művelődésügy tisztviselői a fizetésüket, hogy döntsenek. Aztán ahol kellett, ott a választott testületek rendszerint rábó­lintottak az ilyen döntések­re, formálisan igazolva, hogy a közösségek képvise­lői jóváhagyták a közösségi pénzek elköltését. (A minisz­tériumban persze, ahol tes­tület se működött éppen a legnagyobb pénzekről titok­zatos belső tárgyalások után határoztak, és utána kihir­dették az érintetteknek az eredményt). Gyorsan változó világunk­ban mára elég könnyű fel­ismerni, hogy mégsiincs ez így egészen jól. A művelő­désügy tisztviselői, még ha fel is tételezzük, hogy a köz- igazgatás kiválóságai, alig érthetnek jobban a színház ügyeihez, mint a rendező, az igazgató. A legjobb minisz­tériumi főtisztviselő sem valószínű, hogy jobban ért irodalomhoz, íiLmhez, mint az itt dolgozó művészek és művészeti menedzserek. Hosszú ideig persze nem is az Volt az elsőrendű dolguk, hogy a művészethez értse­nek. hanem inkább az ideo­lógiához, hiszen feladatuk lényege a szellemi felügye­let volt. Most ne beszéljünk arról, hogy lehet-e egy mű­alkotáshoz pusztán ideológiai alapon közelíteni, elég any- nyi, hogy ez a szerepkör mára megszűnt. (Például az előzetes engedélyeztetések rendszerének eltörlésével). Maradt tehát — jó esetben — egy művelt tisztviselő, akinek mondjuk, némi ér­zéke van a művészethez, kultúrához. De miért ő dönt­sön a pénzek elosztásában? Maradna a tanács, a vá­lasztott képviselő testületé. Dehát ők — egyikét mű­vész-tanácstagtól eltekintve — még kevésbé értenek a különböző művészeti ágak dolgaihoz, mint a tisztvise­lők. Ezért is fogadták el többnyire változtatás nél­kül azt, amit a tisztviselők eléjük terjesztettek. Akkor mi, illetve ki ma­rad? Maguk az érintettek osszák föl egymás közt a nekik jutó pénzeket? Ha em­berek helyett angyaloknak képzeljük a művészeti in­tézmények vezetőit, akkor is nehéz elgondolni, hogyan jutnának egyezségre. Azt hi­szem, egyetlen viszonylag el­fogadható megoldás mutat­kozik, s ennek a módszer­nek külföldi mintái is van­nak. Ez pedig a következő. Az állami, tanácsi, általá­ban a közpénzek felügyelői eldöntik, hogy a költségve­tésükből mennyi jut a kul­túrára. Azt is eldöntik, hogy ebből a pénzből mit kell fenntartásra fordítaniuk. Te­hát mibe kerül az iskola, a művelődési ház alapköltség­vetése, egy színház fűtése, világítása és így tovább. Minden egyébről aztán nem a civil testület, hanem ön­álló, független tanácsadó-cso­portok döntenek — méghoz­zá, ha lehet pályázatok út­ján, a nyilvánosság előtt. Mondjuk egy városnak van kőszínháza, önálló zenekara és szabadtéri nyári műsor­sorozata. Mindháromnak a tervezett programokkal, a tervezett költségvetéssel (a jegyárakat ,is beleértve) kell -a nyilvánosság előtt pályáz­ni, és a pénzelosztás arányai­ról ugyancsak a nyilvános­ság előtt kell elszámolni a szakértői testületek, Dehát léteznek nálunk füg­getlen szakértők? Kicsi az ország, majdnem mindenki érdekelt lehet valahol más­hol is, mint ahol dolgozik, méginkább gyanúsítani le­het bárkit ilyen elfogultsá­gokkal. Azt hiszem, mégsincs jobb, megbízhatóbb ennél a módszernél. Különösen most, amikor pillanatokon belül nem egy, de sok párt szem­pontjai és érdekei jelent­keznek majd — nyíltan vagy burkoltan — a kultúra és a kultúrára szánt pénzek el­osztásánál is. Márpedig ha a művészetek és a köz érdekeit együttesen fontosabbnak tartjuk, mint az egyes pártok érdekeit, akkor nem is marad más mentség a kultúra számára, mint ilyen független testüle­tek létrehozása. — B. L, — fi kétféle Turny Egy naivának nem szabad megöregednie Most körülbelül 82 éves lehet, talán ő sem egészen bizonyos benne, annyiféle dátumot közölt már a nyil­vánossággal életében, min­dig arra gondolva, hogy egy naivának nem szabad meg­öregednie. Nemcsak évszá­mot változtatott, de hó­napot és napot is, egy­szer néldául azt közöl­te velem, hogy kará­csonykor született, én ün­neplő .köszöntőt írtam róla valamelyik lap december 24-i számában, jóval később derült ki, hogy valójában szeptemberi kislány. Ugyan miért mondott valamikor karácsonyt? Mert jobban hangzik, felelte, mindössze ezért. Az a néző, aki sűrűn ven­dége a budapesti Thália Színháznak és egyidejűleg rendszeres nézője a Magyar Televíziónak is, kétféle Tu- ray Idával találkozhat. A Tháliában jó szerepekben foglalkoztatja, szinte elké­nyezteti jószívű, színész­imádó igazgató-főrendezője, Kazimir Károly. Játszott- játszik a Bal 4-es páholy­ban, a Doktor úrban, az Egy komisz kölyök naplójában, Kazimir még parádés bra­vúrszerepet, egy majdnem monodrámát is keresett ne­ki, Marguerite Duras Sza­vanna-öböl című misztikus lírai játékának főszerepét. A képernyőn pedig időről időre műsorra tűzik a hábo­rú alatti és előtti magyar filmeket, az Üj rokont, a Péntek Rézit, a Hotel Kike­letet, az Az én lányom nem olyant és a többit. Mert ab­ban az időben bizony alig forgattak olyan magyar fil­met, amelyben ne "osztottak volna szerepet a közönség üdvöskéjének, egyik fő ked­vencének, Turay Idának —, pedig szériában forogtak a magyar filmek akkor, évi harmincöt-negyven is elké­szült belőlük. Az akkor már sikeres fiatal vígjátékíró, Békeffi István személyében jelentkezett a szerelem, amely a megismerkedés után szinte órákkal már házasságba fordult. Túl azon, hogy a színésznő és az író csakugyan szerette egy­mást, ez a szoros kapcso­lat művészileg is gyümöl­csözőnek bizonyult és a kö­zönség is profitált belőle. Hány meg hány kiváló víg­játékot írt Békeffi István úgy (Magdát kicsapják, a Méltóságos asszony trafikja, Pesti mese, Janika, stb.) — egyébként többnyire társ­szerzőjével, Stella Adorján­nal közösen —, hogy írás közben eleve Turayra gon­dolt, mint a készülő női fő­szerep megformálójára. Eljött aztán egy időszak, amikor Turay Ida „átment Frau Békeffibe”. 1956-ban, pontosabban szólva: 1957 elején elutazott a házaspár Budapestről. Nem disszidál­tak, hanem útlevéllel hagy­ták el a hazát, mert Bé- keffit, aki már a háború előtt és alatt is jó nevű színpadi szerző és filmfor­gatókönyv-író volt Európa- szerte, kint újabb szerződé­sek várták. Film- és televí­ziósfilm forgatókönyvek írására szerződtették, olyan régi — de már réges-régen külföldre származott — ren­dezők várakoztak Békeffire, mint például Vajda László, akivel Békeffiék idehaza, a többi között a Kölcsönkért kastélyt, odakinn meg, 57 után, a Bozzi urat forgatták. Magyar anyanyelvű — és idegen nyelveket nem na­gyon tudó — színésznő iránt persze lényegesen kisebb a kereslet határainkon túl. Az író, ha nem tudja is tökéle­tesen az idegen nyelvet, szerződés és jó téma esetén mindig talál magának fordí­tót odakünn, aki kellő anya­giakért kéziratát az adott nyelvre szépen átteszi. De a színésznőnek nincs ilyen le­hetősége. így vált aztán odakinn hosszú éveken át Frau Békeffivé, azaz Bé- keffinévé Turay Ida, mert csak kevés lehetősége volt arra, hogy kinti magyarok előtt fellépjen. Nemrégiben könyv jelent meg Turay Idáról, még eb­ben a mai végtelen könyv­áradatban is figyelemre méltó. Párkány László írta a kellemes, színes, olvas­mányos könyvet. Aki többet akar tudni a művésznőről, olvassa el. Talán ihég kap­ható. Barabás Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom