Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-15 / 272. szám
1989. NOVEMBER 15. jjflÉPlAP 3 A tókés export haszna Időben új pályára álltak Beszélgetés Fehérváry Rudolffal, a jászberényi Aprítógépgyár igazgatójával Az ajtó alatt akkora a rés, hogy a macska vígan közlekedik rajta. A putri kéménye füstöl —, de így mi haszna? Szemét, rendetlenség mindenfelé. Megszokott kép volt ez nagyon sok faluban, de most már megyénkben csak Jásztelek „büszkélkedhet” ezzel az élő múzeumnak beillő, összefüggő putrisorral. A fényképezőgép láttán a fiatal cigánylányok pillanatok alatt eltűnnek a zegzugos térségen. Az idősebb asszonyok egyike legyint: — Nem fénykép kell ide, hanem segítség. Nálunk is egy kereső van, meg öt gyerek. A magunk erejéből nem tudunk innen elkerülni. Csontváz-sovány társa rábólint: — így vagyunk itt nagyon sokan. Engem is huszonöt éve leszázalékoltak. Az a háromezer forint nyugdíj mire elég? Az a baj, hogy nem tudunk se írni, se olvasni, hogy panaszunk oda jusson, ahol meghallgatásra talál. A vézna asszony ellentéteként izmos legények félmeztelenül téblábolnak házikójuk előtt. Egyikük egy kisfiút félkézzel játszva a magasba emel. Feszül bennük az erő. Munkájuk bizonyára elkelne valahol. Vizenyős lapály húzódik a házikók sorának végén. Az arra könyöklő putriból vidám nótaszó hangzik. Az egyik arra járó öreg odabök: — így megy ez holnap estig. Tegnap volt fizetés. Ilyenkor három napig egyfolytában tart a mulatozás. Aztán se pénz, se posztó. Sajnos, a jásztelki cigányak hétköznapjaira ez utóbbi a jellemző. Egy bak- ugrásnyira innen, Alattyá- non a cigányok építették a legszebb, legnagyobb családi házakat. Jásztelken élő háromszázharminc társuk jórésze viszont nem tud kikecmeregni a telepről. A hivaA Füredi Hírek című városi lap szerkesztőségének kezdeményezésére nyilvánosság fórumot rendeztek 1989. november 13-án a Pátria panzióban Tiszafüreden. A rendezvény anyagi feltételeit a lapgazda Nyilvánosság Betéti Társaság biztosította. A rendezvény szervezői köszöntötték a jelenlévőket, és elmondták, hogy azért kezdeményezték ezt a fórumot, mert tapasztalatuk szerint Tiszafüreden sajnálatos módon a magyar városok legtöbbjében már beindult politikai mozgolódásnak még a csírája is hiányzik, a lakosság jórésze az egyes pártok létezéséről sem tud, nemhogy programjaikról. Ezért tartották szükségesnek egy olyan összejövetel megtalos szervek segítőkészsége sem hatásos. Kisbakonyi Zoltánná tanácselnök is inkább a jövő képét vázolja: — Kisajátítjuk a putrisort, felparcellázzuk, építési telkeket alakítunk ki azon a részen. A leendő telep térképe már kész. Csak pénz kell majd a kisajátításra, s pénz kellene az építkezéshez is. Az a baj, hogy az ott élő cigányok egyike sem hitelképes. Jásztelken már három- százezer forintért lehet kisebb családi házat venni, de ahhoz is legalább százötvenezerrel rendelkezniük kellene. A cigányok azt mondják: „Majd a tanács elintézi”. A tanács meg azt mondja: „Dolgozzanak, hogy legyen pénzük, mint alattyáni társaiknak”. Igen ám, de hol dolgozzanak, hiszen helyben nemigen van munka. Jászberényben pedig, ha meglátják jórészt betelt munka- könyvüket, máris továbbkül- dik őket. Mi lenne hát a megoldás? Csakis a központi segítség. A megyei tanács az idén ötszázezer forintot utalt át a községi tanácsnak. Jól jött a pénz, bár csak csöpp az ínség tengerében. Azt legalább lehetővé teszi, hogy a vízvezetéket — a végén egy közrendezését, mely reményük szerint az eddigi próbálkozások után végre felkelthetné a fürediek érdeklődését elsősorban azzal, hogy a mai magyar politikai paletta legjellegzetesebb színeit nyújtják itt az érdeklődőknek. A fórum az MDF a FIDESZ, az SZDSZ, a heiybeli MSZP, valamint a BISZSZ szervezet jelenlévő képviselői számára lehetőséget nyújtott a pártok, szervezetek programjának, jelenlegi helyzetének 10—15 perces bemutatására, propagandaainyag-osz- tásra, tagtoborzásra. A várost, az országot, a jelént és jövőt egyaránt érintő kérdések megválaszolása a késő éjszakába nyúlt. J. J. A. kifolyóval — kiépítsék a telepig. Az tény, hogy csip-csup segélyekkel nem oldható meg a cigánykérdés Jásztelken sem. Ráadásul a magyar lakosok ellenszenvével is kell számolni. Ezért az utóbbi időkben már a cigányok mellett jobban odafigyel a községi tanács a segélyre szoruló öregekre. Hazafelé indulva utánunk siet a putrisorból egy öreg. Lelkesen invitál: — Jöjjenek — int a közeli Zagyva felé — megmutatom, hol van eltemetve Hun Attila király. Edesapámékkal egyszer lefúrtunk ott a folyó medrébe. A fúró átment a fa koporsón, de az arany koporsóval nem bírt. Megbicsaklott a hegye, elferdült, beszorult. Azóta is úgy van, már vagy negyven éve. Megvan tehát a megoldás: elő kell keríteni Hun Attila király színarany koporsóját, s máris tovatűnik minden gond. Csak fel kell emelni a koporsót a Zagyva mélységes fenekéről. S akkor mesebeli csodapalotákká változnak a putrik. De azért az sem baj, ha nem ^ csodára várunk .. Elismerés piacképes termékekért Az OKISZ plakettjét kapta a Szolnoki Bőr- és Textilipari Szövetkezet házi iskolatáska-családja, a Jász- árokszállási Hímző és Szőnyegszövő HISZ étkezőgarnitúrája, a szolnoki Háziipari Kisszövetkezet bábiöltözékei, valamint a Kunszöv Stefi tenisztáska csal adja. Oklevéllel tüntették ki a Jászsági Cipőipari Kisszövetkezet férfi sportcipőjét, a Jászsági Ruhaipari Szövetkezet „Zsanett” kosztüm kombinációját. a Szolnoki Minőségi Szabó Szövetkezet szabadidőruháját, továbbá a karcagi Népi Iparművészeti Kisszövetkezet leányka ünneplő ruhacsaládját. Még mielőtt a dolgok közepébe vágnánk, kérem, helyezzük el ,a jászberényi Aprítógépgyárat a magyar ipar palettáján. — Cégünk az Ipari Minisztérium besorolása szerint a gépi berendezésék al- ágazatába tartozó gépipari vállalat, amely 1951-ben úgynevezett zöldmezős beruházásban létesült. Hosszú időn keresztül alapvető feladatai közé tartozott a szilárd anyagok — kő, kavics, cement — előkészítéséhez, aprításához szükséges berendezések, főleg törő és osztályozó gépek gyártása. Ugyanakkor nemcsak nálunk, hanem a többi szocialista országban is megkezdődtek a fejlesztések, s ezekhez a gyár különböző berendezéseket szállított. A KGST albizottságaiban hazánk is tevékeny részt vállalt, s a rá háruló igényeknek próbált eleget tenni. Ennek megfelelően úgymond kiosztották a feladatokat — így többek között az Aprítógépgyárnak is —, aminek eredményeként kialakult itt egy klasszikusan szocialista típusú nehézgépgyártás. Ez a tevékenység idővel persze fejlődött, hisz belefogtunk a legkülönfélébb kohászati berendezések, csőegyengétő gépek, vegyipari eszközök, készülékek, elsősorban nagyméretű tartályok, fermentorok, forgókemencék, golyósmalmok gyártásába is. S így a hetvenes évek végére, minden túlzás nélkül állíthatom, komoly nehézgépgyártás alakult ki Jászberényben. Annál is inkább így van ez, mivel az elmúlt évtized második felében tovább bővült tevékenységünk, hisz környezetvédelmi eszközöket — hulladékégető művekhez forgókemencéket, speciális aprítógépeket — készítettünk, s majd ezzel szinte párhuzamosan az atomerőművi segédberendezések gyártásába is belefogtunk. — Részletezné, hogy tulajdonképpen milyen fejlesztéseket valósítottak meg és honnan volt rá pénzük? — Nos, a szénőrlő malmok — csakhogy érzékeltessem a nagyságrendet, egy ilyen berendezés 170 tonna súlyú és 10—20 millió forintba kerül — és az atomerőművi gépgyártásra való felkészülés jegyében a ’70-es évek végén 260 millió forint beruházási hitelt vettünk fel. Ebből az összegből modernizáltuk a termelést. Jóllehet, hogy a szénőrlő malmok gyártása a tőkés piacra időközben befejeződött — noha bizonyos alkatrészeket még csinálunk és a hazai igényeket is kielégítjük —, de hogy a cég képessé tette magát ilyen berendezések előállítására, ezzel műszaki-technikai potenciálunk jelentősen javult. Speciális csarnokbővítést hajtottunk végre, nagy teljesítményű darukat vásároltunk, hengerítőgépek, fúró-, maróműveket építettünk be. Magyarul: magasabb értéket és műszaki színvonalat képviselő gyártmányok előállítására is lehetőségünk nyílt. 1975-ben öntödét is építettünk, ami tulajdonképpen a vállalat rugalmasságát javította, mivel olyan speciális öntvények házon belüli előállítása is megvalósulhatott, amelyek beszerzése számunkra égetően fontos volt. Hisz az alaptevékenységet jelentő aprítógépeink részegységeit — amelyek nagy kopási igénynek vannak kitéve, és így kemény mangánacélból készülnek — a saját öntödénkben állítottuk elő. Nem kellett kilincselnünk az országban, így biztonságosabb ban vállalkozhattunk. Ez volt a helyzet egészen 1980- ig, mert addig voltak rendeléseink bőven. Mondhatnám úgy is, hogy nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, s így csak 2-3 éves határidővel tudtuk kielégíteni az igényeket. — Ez akkor > azt is jelentette, hogy a piaci munkára, az üzletkötésekre nem nagyon volt szükségük. — Pontosan erről van szó, s ez bizony rá is nyomta bélyegét az egész gyári szervezetre. Monopolhelyzetben voltunk, és — nem szépítem a dolgot — mi diktáltunk. — Ám ez a kényelmes álláspont nem tarthatott túlságosan sokáig. Arra gondolok, hogy a '80-as évek elején már komoly gondok jelentkeztek a magyar gazdaságban. •Ez hogyan érintette Önöket? — Kezdődött azzal, hogy beruházási restrikció alakult ki, vagyis a beruházásokra egyre kevesebb pénz állt rendelkezésre. S mivel a mi termékeink kifejezetten abba a szférába tartoznak, így a rendelésállományunk is visszaesett. Kereslet lett volna, csak éppen nem fizetőképes. — Tudná a csökkenést számokkal is érzékeltetni? — Nehéz kérdés, mert ha azt mondom, hogy 1979-ben 500 milliós termelés mellett 130—140 milliós nyereség jött össze, s ugyanakkor az idén 1,2 milliárdos termelési érték mellett 120 milliós eredményre számolunk, még így sem panaszkodhatunk. Hisz ez a hazai gépiparban majdhogynem szenzációnak számít, amikor ebben az ágazatban nem egy tönkrement vállalatról tudunk. Nos, ha mégis össze kellene hasonlítani az előbbi két adatot, akkor kiderül, hogy tíz évvel ezelőtt több mint húsz százalékos nyereségünk volt, az idén pedig csak tíz százalékos eredménnyel dolgozunk, holott megdupláztuk a termelésünket. Persze ez annak köszönhető, hogy növeltük alkalmazkodó képességünket annak érdekében, hogy a legkülönfélébb igényeket is kielégíthessük. Ezzel párhuzamosan a tőkés export is beindult, s ma már ott tart, hogy termelési értékünk 50 százaléka abból jön össze. De ez más haszonnal is járt, hisz a ’80-as évek elején — éppen azért, mert nyugati piacaink is voltak — az állam ezt a tevékenységet anyagilag is támogatta. Például pályázatok útján pénzhez lehetett jutni, s ennek köszönhető, hogy nem avultak el állóeszközeink, s piacon tudtunk maradni. Így a vállalat a nehezebb időszakban — 1980 és 1985 között — is az évi 8—10, sőt 15 százalékos bérfejlesztést végre tudta hajtani. — Említette, hogy az eredmények többek között az alkalmazkodó képességük javításán múlott. Mondana erre példát? — Igen. Tulajdonképpen rá kellett jönnünk, hogy a továbbiakban már nem jön házhoz a munka, hanem nekünk kell utána menni. Ez azt jelentette, hogy a gyári belső szervezetünket gyökeresen át kellett alakítanunk. Például a kereskedelmi szervezetet, ami korábban egy- nem túl jelentős egység volt — mivel csak az ide érkező igények adminisfctrá- lását végezte — olyanná kellett tennünk, amely ma már képes arra, hogy elébe menjen a piacnak, vagyis keressen, kutasson, tárja föl a lehetőségeket. Ám ahhoz, hogy mindez beleilleszkedjen a vállalat tevékenységi körébe, a kereskedelem mellé rendeltük a műszaki főosztályt, ahol a műszaki előkészítés, szerkesztés, tervezés folyt, ahol úgymond aprópénzre váltották a megrendeléseket. Felgyorsult tehát az intenzív piaci munka, mert azt mondtuk, hogy elsősorban a tőkés export az, amiből a jövőben meg lehet majd élni. Ugyanis már korábban látszott, hogy a belföldi piac gyengül, s csak idő kérdése, hogy mikor omlik össze. — Arra még kíváncsi lennék, hogy Önök miként tudnak megfelelni a tőkés piac által támasztott szigorú követelményeknek, amikor a hazai háttéripar szinte semmiben sem versenyképes. — Tőkés exportunkhoz évente tízezer tonna durva — tehát 20 milliméternél vastagabb — lemezt használunk fel, s ezt a mennyiséget itthoni cégektől szerezzük be. Az utóbbi időben a szállítási készség elfogadható. A mi esetünkben a háttéripari gond nem ott jelentkezik, hogy van-e alapanyag vagy nincs, mert van. A baj az, hogy hol később, hol meg előbb szállítanak. Nekünk egyik sem jó, mert ha előbb jön az alapanyag, akkor finanszírozni kell a készleteket, ami növeli költségeinket, és csökkenti nyereségünket. Ha viszont később jutunk a szállítmányhoz — annak érdekében, hogy tarthassuk a határidőket — túlórákkal, szombat— vasárnapi meg éjszakai műszakokkal kell megoldanunk a feladatokat. S ez megint csak növeli a költségeket. Tudja, mi még eddig mindig tudtunk fizetni a szállítóinknak, így előnyben részesítenek bennünket. Ez nagy szerencse. — Szerencsére viszont nem lehet építeni a piaci stratégiát. — Nézze, ilyen nagy mennyiségű alapanyagot más forrásból pótolni nem tudnánk. El kell fogadnunk ezeket a feltételeket. Mint azt is, hogy az idén átlagosan több mint 30 százalékkal emelkedtek az - alapanyagok árai. Ezt áthárítani nem tudjuk, mert ha mi azt mondanánk a nyugatnémet partnereinknek, hogy drágább lett az alapanyag, és ezért 15 százalékkal növelnénk a termékeink árát, nem győznék fogni a hasukat a nevetéstől, és csak annyit szólnának, hogy legalább másik harminc cég áll sorba, hogy szállíthassanak nekik olyan termékeket, mint amilyeneket mi csinálunk. Így aztán nincs más hátra, mint az, hogy minden területen próbálunk lefaragni a költségeinkből. — Összegezve: a jászberényi Aprítógépgyár ma azért nincs kritikus helyzetben, mert időben, vagyis már a '80-as évek elején sikerült felismerniük azt, hogy ha fejlődni akarnak, akkor feltétlenül a piacot kell szolgálniuk? — Pontosan így van. Rájöttünk: nem azt kell csinálni, amit szeretünk, hanem azt, amire szükség van. Ha nem tudtunk volna új pályára állni, akkor ez a gyár ma nagyon nehéz helyzetben lenne. Ha egyáltalán még lenne .. . — Köszönjük a beszélgetést. Nagy Tibor Simon Béla Fotó: Mészáros János Tisza fUreden Alternatív szervezetek bemutatkozása Felvételünk a tegnapi hideg napon készült Itt nyugszik Hun Attila király Glö'putrisor-miizeum
