Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-07 / 238. szám
1989. OKTÓBER 7 9 Irodalom» művészet Huh István versei Október Március öccse... Milyen miféle réteget képviselsz Ingeden a veríték átüt Hadonászva téziselsz Miféle láng fűt Morgolódsz te öregmedve A nagy csendes éjszaka ásít Leint hogy maradj csendbe S ítéltet türelemre Feltámadásig Na nehogy még zokogásba törj S megáraszd a folyót S a lim-lomait e világnak Elsodord Ne haragudj de nincs is réteg Se magasságok se mélységek Csak emelkedés Csak süppedés Csak ülepedés S csak tespedés Csak túlélés csak rettegés Miféle réteget képviselsz Miféle láng fűt A sírból is kikelsz Életed a halálon átüt Parcellából parcelláig Elmúlásból elmúlásig Halálból Vagy feltámadásig S megszüli-e a történelem Októbert Március öccsét Vajúdik-e a végtelen Kéttő örökkét Ki kell bírni... Már csak a január meg a február van Ki kell bírni hátha enyhül A holnap Hiszen mindenütt e világban Tűzhányók robotolnak Már csak a március van Ki kell bírni e dermesztő Telet Hátha megérkezik Ha késik is kicsit A tavaszt hozó kikelet Ki kell bírni már csak az április van Egy ember öltönyit se kell várnunk És felszökkel Virágzásunk Világgá-virágzásunk Ki .kell bírni jön a május A búza most szökken szárba Ki kell bírni Mert a {halálunk Most virul feltámadásba E nemzeti felragyogásban örülni kell mert azt nem tudunk csak Temetni Csak gyászolni sírni A történelem Tele is enyhül Ki Ikell bírni Nem szabad hallani Hogy a kasza csendül Ki kell bírni hátha enyhül a holnap Mert ihalálos az Ha Tengert korbácsolnak Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Holpert Flóra rajzaiból válogattuk Asperján György: Temetővel a szívében sötétben elcsúszott, beletenyerelt a sárba, amely maraszta loan tapadt bakancsára. Nem szitkozódott. Figyelt. Mintha távol, szintén magányosan, caplatna valaki. Talán csak egy szarvas. Vagy a határőr? Vagy csak hiszi, hogy hall valamit? Szíve szaporán, mellkasát szétvetni akaró erővel vert. Csönd volt, és tájékozódást nem nyújtó sötét, amely védelmet, bajt egyként jelentett. Óvatosan feltápászkodott, a közeli fához lépett, és törzsébe fente a tenyerét. Hidegen tapadt a sár, durva rücskeivel a fa kérge felhorzsolta a kezét. Egyedül indult el. Félt bárkit tervébe beavatni. Másik ketten^hárman öszszefogtak, úgy lopóztak ki a faluból, vágtáik neki a határnak, a bizonytalannak. Bálint magányos lélek volt. Különösen azóta, -hogy tavaly eltemette a feleségét. Két fia a boldogulás útját követte, annak a boldogulásnak az útját, amit a körülmények kínáltak, illetve lehetővé tettek. Bálint nem korholta őket se szóval, se önmagában. Ó másban nőtt fel, másként nevelkedett. Mást látott, tanult, s csak azt a nyelvet beszélte, amelyen az erdőszéli fák között is gondolkodott. ötvenkét évesen döntött. Mire várt volna ott, ahol élt? És mit reméljen onnan, ahová indult? Egyik kérdés sem foglalkoztatta. Nem azért indult el, hogy beletartozzon egy nyelvi közösségbe. Nem azért indult el, hogy naponta többet vagy jobbat ehessen. Végül elindult, mert mások is elindultak. 0 nehezebben, mint mások, mert otthagyott sok szívéhez közeli halottat a temetőben, amelyre pusztulás vár, még teljesebb enyészet, mint a földben nyugvókra. Hosszan készülődött, mert felesége megsüppedt, kicsi fejfás sírjában örök álmát aludta az ő ifjúsága is, /amely olyan volt, amilyen, de az ifjúsága volt; küzdelem és reménykedés. Teréz mosolya, sötét, sűrű szemöldöke; sikoltozás, amikor Ferit, az elsőszülöttet világra vajúdta, némán viselt fájdalma, amikor a másodszülött vasgyúró Bálint majdnem öt kilóval megérkezetté A szíve soha többé nem vert úgy, mint annak előtte, kihagyott, ajka szederjes lett, és időről időre mintha elfogyott volna a levegő. Állt Bálint a csillagtalan, hideg párás éjszakában, az erdőszéli ritkásabb csöndben, és hallgatózott vissza a múltba. Amely olyan nehezen engedte, és amely lökte. Mi tartóztatta volna? Talán az, hogy ami részévé vált a szülőházból, a múlhatatlan bölcsőt jelentő tájból, az eltűnik, illetve felismerhetetlenné változik? Látni, miként pusztul, ami apja, anyja sorsa volt, ami az ő öröksége lett, ami jövőtlenül is a szívében gyökerezett? Elindulni, nekivágni a világnak, a testét fedő ruhával, szegényebben, mint a népmesék legkisebb szerencsét próbáló árvája, és ezerszer hitetlenebből. Állt az erdőszéli sározott csöndben és ha valaki, ő tudta, sem jóságos manó, sem boszorkány nem zavarja meg, nem segíti, nem áll útjába, mert a mesék is pusztulnak, vele útra kelnek, vele múlnak. A fiaiból kivesztek vagy elbújtak szívük legmélyebb zugába. Űk akcentussal beszélték szüleik nyelvét. Bálint a temetésen látta megránduló /hátukat. A könnyük, a sírásuk gyerekkori volt. A mellettük álló, választott két asszony illendő szomorúsággal viselkedett. Akinek idegen a nyelv, amelyet férje és annak anyja beszélt, az nem tud a számára idegennéma sírgödörnél sírni. Bálint nem haragudott, nem bánkódott fiai sors-választása miatt. Terézzel beszélt arról, hova is kanyarodott két gyerekük útja, de Teréz sem ítélkezett. Ami történt, megtörtént, hiszen az egész, ami körbevette őket, megfejthetetlen volt. Nem látszott gonosznak, mint a mesei gonosz birodalma. És nem látszott jóvátehetőnek, hiszen a két fiú úgy indult el szerencsét próbálni, hogy a külső késztetések hajtották őket arra az útra, amely oda vezette őket, ahová jutottak. Bálint nézte felesége szemét, az egyre sötétebb és riadtabb szemét, a halálfélelemmel megfestett szemét, és nem szólt, csak kezébe vette Teréz hűvösködő kezét: gyöngéden szorongatta, melengette. Nincs már az a kéz. Messzi már a falu is, ahonnan tegnap, mint egy gonosztevő megszökött. A napfénynél bujkált és rejtőzött, mintha bűne volna. Pedig csak baja van, az a nagy baja, hogy... Mi is az ő baja? Volt elég, számbavette elégszer. Minek újra, annyiadszor? El kell indulni, mert közeledik a hajnal, és ki tudja, mennyire van még a határ. Csak sejtette az irányt. Nekiindult. A kenyér, amit induláskor szelt, már elfogyott. Még az este ivott az egyik útját keresztező patak vizéből. Leguggolt, úgy merte a vizet tenyerével, és emelte szájához. Amikor a visszahulló csöppeket elnyelte a sodrás, a kavicsok között meglátta arcát: szemén, bajszán, széles orrán áthullámzott a víz, kissé eltorzítva az igazi, tükörből ismert formákat. Bálint caplatott az erdőből kivezető út sarában. Mintha marasztalni akarta volna a táj, a föld. De Bálint ezt csak elnehezedő lábán érezte, nem gondolt sem rá, sem vele. Nem tudta, mi lesz a hátralévő élete, hogyan alakul, ami már befejezettnek látszott és látszik, öreg volt, olyan öreg, mint a temetőjük, amelynek elegyengetett sírjai fölött gabona nő majd, eltüntetve a holtak emlékét, egy olyan múltat, amelyben sok volt a könny, de az övéké volt, azért feledhetetlen. Otthagyva is ezért hozza, menekíti a szívében. A sáros út murvával, zúzott kővel ágyazott szélesebb útba vezetett. Bálint megállt, töprengett, merre vegye az irányt, azután balra fordult. A traktorok járta út hepehupáiban felgyűlt a víz, s mert Bálint nem a lába elé figyelt, hanem előre, a mindent takaró sötétbe, hol ebbe, hol abba a pocsolyába toccsant. Távolról kutyaugatás hallatszott. Bálint, mint a vészt sejtő vad, megállt, neszeit, újra elindult. Hallása olyan éles volt, hogy a legkisebb zaj is azonnal idegsejtjei zegzugáig jutott. Talán órányi járás után Bálint aszfaltozott útra ért. Keskeny volt az út, mégis aszfaltozott, tehát lakott településre vezethetett, s ez rossz jelnek látszott. Bálint tudta, ahol emberekkel találkozhat, ott kiszámíthatatlanul érheti a baj. Átvágott az úton, és a szántóföld nehéz talaján próbált céljához közeledni. Szakadt róla a víz, de nem állt meg. Pitymallott, s ő szeretett volna már ezen a hajnalon odaát, Magyarországon lenni. Odaát? Olyan volt ez, mint egy jó-rossz túlvilág, amelybe csak úgy lehet eljutni, ha előtte meghal az ember. Olyan volt az az odaát, mint valami el nem hihető feltámadás. Hányán suttogták a faluban, hogy odaát. Suttogták reménnyel, vággyal, értetlenséggel, és néha, időnként a be nem vallott 'kdtagadpttság érzetével, maró fájdalmával. Odaát — mert az ideát, ami szülőföldet, hazát jelentett, büntetésnek tetszett. Most ő ment az odaát irányába, legalábbis abban bízott, hogy arrafelé tájékozódott a sötétben. Meglepően gyorsan világosodott, és Bálint nem tudta, hol van voltaképpen. Ment és szeretett volna túl lenni valamin, valami vonalon, ami nem létezik, és mégis nagyon valóságos. Szeretett volna túl lenni az ideátot az odaáttól elválasztó vonalon, amit határnak hívnak. De hogyan fogja felismerni, hogy sikerült-e ez a vállalkozás. Miből fogja megtudni, hogy az a szántóföld már nem ez a szántóföld? Kivilágosodott. Bálint már látott előre is, meg hátra is. Elöl a távolban erdősávok Jobbra, egészen távol egy házat, tanyát. Balra valami út húzódott. Hol van? Melyik ország földjén? álint hirtelen elfáradt. Megállt. Mintha Teréz szólt volna hozzá, de tudta, bentről jött a hang. Nem kérdezett, nem mondott semmit ez a hang, csak létezett, s ettől volt megnyugtató. Bálint állt, mélyeket lélegzett. Állt egy szántóföld közepén. Bakancsa átázott. Lába a fáradtságtól elbénult. Állt Bálint, s nem tudta, hogy hazája földjén áll, vagy egy másik ország, a nem hívó, nem csábító, de kénytelen-kelletlen befogadó ország földjén. Állt Bálint, körötte nőttön nőtt a mindent élesebbé tevő reggeli világosság. Bálint abban reménykedett a megművelt föld láttán, hogy már odaát van. Dehát ahonnan elindult, a földet ott is bevetik, ott is termést várnak tőle. Bizonytalan volt hát, s ezért elindult az erdő irányába, hogy akárhol van is, rejtőzködve kereshesse a bizonyságot. vetkeznie. Az álom ezeregyéjszakájából, az alvajáró öntudatlan tudatosságával nyúlt felé a kéz, hogy tarkóját simogatva adja tudtára, számára ő az egyedüli. Eszeveszetten szerette ekkor az asszonyt, akár a villanyt, úgy kapcsolták le a világot, s a menekülők kétségbeesett igyekezetével szorították egymást. Ez gyökeresen más volt, mint amit eddig átélt. Ebben a kiküzdött, megszenvedett egyszerűségben sűrűsödött minden tapasztalat, amit harminchat év alatt a világról megtudhatott. Pedig ez is ki hazudott tisztaság volt, a hülye életkonszolidáció normái szerint csalás, bűn, hányaveti megátalkodottság. Persze ez most egyáltalán nem érdekelte őket. Régen maguk mögött hagyták már azt a valóságot, amely eddig határt szabott eszméletüknek, képzeletüknek, vágyaiknak. Türelmetlenül akarták egymásban a mindent, tartalmat adni újra az őszinteségnek, a keresetlen szavaknak, a másik fejébén megszülető saját gondolatnak. Lázadásuk egyértelműsége nem hagyott bennük kétségeket, megszűntek a gátlások, tudták, amit tesznek, az az egyedüli, amit tehetnek. Nem is lázadás volt, ez sokkal inkább egy kihagyhatatlan, megjsmételhetetlenségében egyszeri alkalom, aminek kizárólag az elmúlás szab majd határt. A férfi, aki eddig önpusztító módon élte meg az élhetetlenek fojtogató tehetetlenségét, soha nem volt azíliumot talált. Immár a nő lett a mákony, amely az ital helyett is fenntartotta benne a számára nélkülözhetetlen felfokozottság érzetét, ami nélkül képtelen lett volna létezni. Idáig a szerelem, szertelen-édes gyötrelmeivel, maga volt a káosz, nem sikerült száműzni belőle a hazugság finoman adagolt mételyét, az unalom észrevétlen árulását. Közönségesek voltak, mert még ezt is megengedhették maguknak Nevén nevezeték a dolgokat, aligha van ennél nehezebb egyszerűség. Sajátos, a kívülállók számára érthetetlen kommunikációjuk, mely egyes mondatokat, szavakat, érintéseket kizárólag kettőjük által értelmezhető-érezhető jelentéssel töltött meg, nem csupán szórakoztatta, de el is határolta őket. Mi más persze a szerelem, mint a többiek által kódolhatatlan, csodálatosan egyedi jelzőrendszer, amely másoktól elhatárolva köti össze őket? A szerelem, amelynek leírhatatlansága mindannyiszor megkísérti. A szerelem, amely pedig túl van a szavakon,
