Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)

1989-10-07 / 238. szám

8 1989. OKTÓBER 7 Irodalom, művészet Kócfésülés pám húga bábaasszonyi sorban élt a Csórván innen. Bojárhalmán túl terebélyesedő tanyavi­lág kellős közepén. Nem vitte arra más, minta kenyérkeresete. Ked­velték az itt élő népek, arányosságból nem is nevezték más­nak, mint gyerekrévésznek. E réven ismerte a hétszázhetvenhét tanya min­den lakóját. Emlékezete cimbalomhúrjain mint muzsikaszó hussantak föl a családok nevei. Hajós, Paplógó, Csipák, Masa, Mityók, Dörmő, Huszta, Tombácz, He­­bők, Kiri, Pónusz, Kántor, Négyökrű, Buborék, Krisztin, Sévity .. A nevek mögött élőle sorsának ág­bogait máig is tudja. Kiérdemesült korában újra város­lakóvá lett. Gyakran rokonozunk, s ha a szó úgy forog, tanulságos történe­tek fonalát eregeti. — A második háború kezdetén élt egy népes család a nyírfás tanyában. Az elsőszülött lány úgy nőtt szépsége­sen szép teremtménnyé, hogy egészen csöndben. A szomszéd tanyában pe­dig Muzslai Pista. Amikor Rozi nap­számos korúvá nőtt, eljárt dolgozni a Muzslai család földjeire. Serényen, kedvesen, fáradhatatlanul. Addig ka­páltak, arattak, hordtak, asztagoltak, míg a két fiatal szeme hamarább mondta, mint a szava: én a tiéd, te az enyém! Csakhát két égig érő vakond­túrás állt az ügyük közé. A Muzslai szülők hozomány nélkül csökélylették Rozi minden rezzenetét. A másik vakondtúrás a katonasor. A fiatalok pedig megfogadták, ők az életben csak addig eresztik el egymás kezét, amíg Pista odakatonáskodik. Ahogy visszajön, ásó, kapa, nagyiha­rang! Majd megélnek a maguk sze­génységében. De addig Rozi elmegy fogható pénzt keresni. Hol másutt leli azt mint a vá­rosi kendergyárban. A kötélverő kócfésülő műhelyében akkora porködök között dolgozott, hogy csak ő látott ki belőle az elkövetkező jövendőre. Fillért, fillérre. Mire haza­jön Muzslai Pista, legalább tanyát árendálhassanak, legyen ruhájuk, ágy­béli takarójuk. A porködökben jól lá­tott a kártoló műhely mestere. Meg­lett férfi, bajszos. Ügyelt Rozira. Tán jobban, mint más tanyáról szalajtott, tanulatlan Vadóc Rozikra. Vigyázta a mozdulatokat, hogy a nagybélű kroko­dilfogú kártoló gép meg se karistolja Rozi pogácsa kezét. Százszor is meg­mutatta a tartást, amellyel közel is fér­het, mégis távol lehet a kóczabáló, ve­szedelmes gépszájtól. Napjában többször odament a lány­hoz. A nagy zajban inkább mutatta, mint mondta a fogások mikéntjeit. Ro­zi tanulékonyságát, szorgalmát vala­hányszor kézszorításokkal jutalmazta. Tett annál többet is. Idő múlásával kisebb zajú, porú gép­hez állította. Itt is aggodalmas figye­lemmel igazgattáf Olykor derékon kap­ta, mintha véletlen tenné. Annál töb­bet aztán semmi, mert Muzslai Pistán kívül akárki másnak, pissz oda! Azért jólesett a lánynak a mester figyelmé­ben élni. Egyszer rendelés jött a győri huszá­roktól. ötezer kötőféket, meg annyi istrángot azonnal! Pakolj, rakodj. Szombat, vasárnap külön pénzért két teherautó vitte a kötélnéműt. Rozi a rakodók között. Két nagy vágy vezérelte. Muzslai ott szolgál! Szállítás után akad egy órácskája a többihez. találkozásra. A külön pénz is kell a Ment is, bár ne ment volna. Tudta Muzslai Pista kaszárnyáját, még azt is, melyik ablak mögött a szállása. Dehát vasárnap délután, hiába kereste a ka­pus ügyeletesen Muzslait. Kiment a bakakorzóra! Rozi utánna. Hét sarakra esik a ka­szárnyától. Ezer ember ottan, meg kettő. Muzs­lai Pista éppen karszügyön vezet egy lányt. S beszél hozzá, ahogy neki szo­kott. Rozi szeme teliszaladt fekete felhők­kel. Haragos szomorúsága ki nem ment belőle hetekig. Hiába irkálta Muzslai a szép leveleket. Nem is válaszolt rá­juk. Fájt a keze. Hogy is tehetett ilyet? Elfelejtette volna? A múlt heti levelé­ben a régi. A valóságban a saját sze­mével látta, hamis. Ettől egészen elesett. Elesettségében nem tiltakozott, ha a műhelymester a derékán felejtette a kezét. Időnként ugyan könny legelészett szempilláin, hiszen a teli holdra esküdtek meg Pis­tával, hogy egymás nélkül, de sehová! S ahogy a nekibúsult idő megy, azt veszi észre, másképp van, mint három hónappal ezelőtt. — Jaj, anyám, úgy maradtam! A kicsi tanya kicsi világának nagy gondjai között az anya nem szidó sza­vakkal dobálja meg Rozit, „akaszd föl magadat”, nem azt firtatja, ki okozta, mert tudta, hogy Muzslai nem tehette. Legtöbb jussa neki lett volna hozzá, de ismerte messzi járó szándékaikat. Hogy kivárják, módolják a sorsukat szépsze­rével. Fél napos hallgatás a nyírfás tanyá­ban. Rozi szipog. Az anyja segít neki. Egyik gyerek iskolában, a másik ket­tővel az apjuk dologban. Fanyűvőben járnak az állami erdőkbe. Beszélhet­nének fönnhangon is. A deles vonat elfütyült már a ha­tárban Mérges felé tutúlva. Az ebéd készecskén pöszörög a tűzhelyen, ami­kor az anya megszólal. — Nemcsak Muzslai Pistát veszíte­nénk el. Engem előbb ölne meg a bá­nat. Magamra veszem! Nézd Rozi, én még szülő korúnak számítok. Fölmutatjuk a tákaszájú vi­lágnak, hogy várom az ötödik gyere­kemet? Majd megszólnak. De szépen kitömögetem magamat, a hónapok ha­ladtával mindig vastagabbra. Te meg addig elő se gyere. Én majd, úgyis megyünk piacolni, megnézeget­lek, hogy mikor érjél haza. Ebben kicsikét megnyugodtak. Rozi szülei a tettek idején, órányi pontossággal vitték piacra a zöldség­miegymást. Sötéttel indultak, úgy is értek haza. A családbéliek kérlelték ugyan Rozi anyját, hogy mindenórás­­ságában ne üljön kocsira. Megárthat neki. De az nem engedett. Haza érnek este, dűl ágynak az asz­­szony. Tüsténtkedik az ura, hogy sza­ladna bábáért. De az asszony korainak véli a jövevény kopogtatását. Ne éj­szakázzon vélem a bába! Bizonyosan a zötyögő kocsi rázása zaklatta föl a csimotát. Ebben is megnyugodtak. Aludt mindenki eltörődve a napi fá­radalmaktól. Csak Rozi meg az anyja virrasztottak. Mire fölkelt a nap, gye­rekágyat feküdt Rozi anyja, s az ő kislánya mellette. A világnak szánt szó: olyan hirtelen szakadt le az ereszet eleje, hogy bába után sem tudtunk kiáltani. Ej, hogy örült Rozinak az apja. A hajnali harmaton szaladozó szélnek eldicsekedte, hogy újra termést hozott a duzzadva rügyező családfa ága. Az ötödik gyereknek pipál tanyájuk ké­ménye. Az erdei munkásoknak elrik­kantotta örömét. — Kislányunk lőtt az éjszaka! Nem hitetlenkedtek az embertársak. Látták a Rozi anyját nekierősödve a teremtésnek. Muzslai kapta a levelet Rozitól, hogy ezután az otthoni címre írjon, mi­vel az anyja az ötödik gyerekkel örömöztette meg a családot. Ö most mellette az őriző pásztor. uzslai nem vehette zokon a családi ese­ményt. Azt látta, jó gyümölcshozó fa vi­rágjába kapaszkodik. Valahányszor haza­ment, kapta a kezé­be a pólyást, smint leendő sógorasszonyka jelöltjét dobál­ta a levegőbe. Amikor leszerelt, az már járkált. Ám Muzslai sem töltötte hiába házaséletének éveit. Sorakoztak elő az utódok. Előbb egy fiú, ahogy Pista várta, aztán még egy fiú. Akkor halt meg Rozi édesanyja. Mi legyen a csöppnyi lánnyal? Az elözvegyült apa elbánik fiaival, de a lányka még so­káig anyai melegségre szorul. Közaka­raton magukhoz vették. Együtt csöpörödnek. Azok arcára a szálló fecske szárnya sem hajított szeplőt. Huh István: Március Mit tudsz a márciusról A fényből, hogy mindenki jussol A halálból mert ilyen az élet S jönnek a tavaszi fények Mit tudsz a márciusról Hogy kifeslenek. a márciustól A tél-verte fák miket a szél kitört Hogy kisüt a nap s jönnek a jóidők Mit tudsz a márciusról Hogy a kihalt-ágakon varjú kuksol Es azonkívül, hogy zöld az erdő Amit savas esővel ver a felhő Mit tudsz a márciusról Hogy élni kezd a tó s kuruttyol A béka berregi dalát a földi tavon Meg Talpra magyar meg a forradalom Tódor János: Túl a szavakon Olyan közel hajolt az alvó asz­­szonyhoz, hogy arcán érezte szu­­szogását. Fejét a párnába fúrta, a mélység csillagkáprázatába, s új­ra beleborzongott az előbb megélt gyönyörbe. Bőgni szeretett volna, elnáspángolt kölyökként, könny préselődött ki lehúnyt szeméből. Azt hitték, hogy amit napok óta átélnek, fokozhatatlan, a teljesség olyan igézete, aminél többet hiá­ba is remél a halandó. Akarni ke­vés, kiérdemelni nem lehet, egyik pillanatról a másikra lepi meg a kiválasztottakat. Aztán óráról órá­ra megtapasztalták a révület ki­meríthetetlen fokozatait: végtelen­be vivő, egyre elkeskenyedő csiga­lépcső, arcok tükörfolyosóival. Sokszor az aktust is felülmúlta az érintés remegő bársonya, vagy csupán annak koncentrált imitá­ciója. Álltak egymás mellett a met­ró peronján, a kezüket sem kellett kinyújtani, mégis megtalálták, amit kerestek. A vágyakozás Himalájá­ban a test sem kell már a kielégü­léshez, Szemek tavában elmerül­ve, sőt az elválasztó teret semmibe véve, kicselezve az időt feküdni idegen ágyakban aztán a gondolat­­átvitel misztériumában ellazulva összekucorodni, mintha a másikat ölelnéd. A boldogság anyagtalan valósága a húsodba, idegeidbe ha­tol, a zsilett puha kíméletlenségé­vel metszi el, ami elválaszt. Ér­telmüket vesztik a hétköznapi fo­galmak, amely az embereket emésztő hiányt próbálják körül­írni. Egyszer csak megszűnik az asz­­szonyba a gyomrát szorító feszült­ség, s benne is a szerelmet szük­ségképpen kísérő szorongás. Az azonosság halálbiztos nyugalma te­lepszik a kapcsolatra: semmihez sem hasonlítható öröm. Hiába van­nak köztük falak, lelkűk a közle­kedőedények törvényei szerint mindig ugyanazon a szinten tartja a vágyat. Ajkával simogatta, a havazás lágy kíméletességével, a nő arcát. Továbbra is csukott szemmel, el­képzelve azt, aminek muszáj elkö-Tóth Béla;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom