Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-07 / 238. szám
1989. OKTÓBER 7. Néplap „Amíg ólek, megpróbálom” cserkeszliliom kőtelki hajtása Az angol Robert Baden-Powelt hivatalosan még nem kiáltották ki a világ főcserkészének, amikor 1907-ben megrendezte az első tábort a La Manche-csatorna egyik kis szigetén. Amikor a mozgalom megalapítója — becenevén Bi-Pi — 1920-ban az első jamboreen e megtisztelő cím birtokosa lett, hazánkban már nyolc éves múltra tekinthetett vissza a Magyar Cserkész Szövetség. Tavaly, négy évtizednyi szünet után újból fellobbant, a zöld nyakkendősök tábortüze. A régi hagyományok folytatói — a hazai közéletben cseppet sem meglepő módon — egyszerre három irányba indultak el. Megyénkben elsőként Kőtelken bontottak zászlót, ők az úgynevezett valláserkölcsi utat választották. A félszáz diákot számláló községi cserkészcsapat vezetője Csörghe Géza nyugdíjas tanár. Huszonegy évig oktatott a lakásával szemközti általános iskolában. A nappali szoba egyik sarka valóságos archívum. Itt sorakoznak a féltve őrzött háború előtti relikviák, a legutóbbi idők lefűzött levelei és a kiollózott újságcikkek. Gyűjtőjük 15 évig volt cserkész. A szó hallatán sokan nosztalgiával gondolnak vissza gyermekkorukra. Mások a túltengő nemzeti öntudatra, a történelmi Magyarországra, esetleg irredentizmusra asszociálnak. Eme megjegyzésemre vendéglátóm fellapozza az egyik dossziét, hogy válaszul a magyar cserkészet megalapítójának, Sík Sándornak a verséből idézzen: „Itt egymás mellett térdepelve Egy őszi — bús dalt énekelve Inasfiú és grófgyerek Rakják a szent tábortüzet.” — Számunkra csak ez volt a lényeg — teszi hozzá magyarázatul. — A mi régi őrsünkben nem volt különbség az orvos, a tanár gyereke, meg a kubikosfiú és az asztalosinas között. A hatvanas éveit taposó Csörghe Géza tavaly novemberben ott folytatta a szervezést, ahol negyven éve abbahagyta. Egyetlen fillér nélkül indultak, támogatójuk az egyház volt. Valószínű, ez az alapja annak a szóbeszédnek, mely szerint valamiféle imádkozó gyülekezetről van szó. A tanár úr nem csak ezt cáfolja határozottan, hanem a kis cserkészek osztályzatainak alulértékelésével kapcsolatos híreszteléseket is. A Magyár Cserkész Szövetség a 87-es számot adta kőtelki tagjának. A szervezet nem koedukált. Június 7-től, a fiúk és a lányok hivatalosan is használhatják a gróf Teleki Pál, illetve a Dobó Katica csapatneveket. Tagdíj nincs. „A cserkész ahol tud, segít” — mondja a harmadik cserkésztörvény. Az úttörők negyedik pontjával összevetve, eltérés csak az alanyban van. Mind a két szervezet centrális felépítésű. Csak a címzettek neve változott volna? — A mi mozgalmunk szigorúan az önkéntességen alapul — jegyzi meg beszélgetőtársam. — Nem toborzunk és a legkisebb lelki ráhatás nélkül, szabadon választhatnak a gyerekek. Ezt tartom a legfőbb erénynek, egyben ez különbözteti meg legmarkánsabban mozgalmunkat a kisdobos- és úttörőélettől. Nagy hangsúlyt helyeznek a természetszeretetre, egymás tiszteletére, az egészséges magyarságtudat kialakítására. Mindezt vallási alapon. Természetvédelmi járőrözést szerveztek; október 30-án köszöntik az öregeket; ha felkérik őket, fákat ültetnek. Egyébként a fegyveres erők napján ők is ott voltak az iskolai honvédelmi versenyen. Közben megérkezik cserkész csapattitkár Czárán György, a termelőszövetkezet gépkezelője. Két éve él itt. A pannonhalmi római katolikus gimnáziumban érettségizett huszonéves fiatalember a „parancsnok” jobbkeze. Együtt tekintjük meg a „cserkészfészket”'. Közel van a Tisza-gáthoz. Ez volt régen a kántor háza. Előtte kis kert, odabenn három helyiség. Balra a fiú tanműhely, a bejárattal szemben egy főzőkonyha, jobb oldalt a tulajdonképpeni klubszoba. A falon feszület, kétfelől liliompecsétes működési engedélyek. Arrébb a fiú, a Vadnyúl és a Medve őrs, majd a lány, a Tölgyfa és a Rózsa őrs tagjainak névsora. Foglalkozásokat hetente kétszer tartanak. Maguk a gyerekek kérték, hogy ne csak egy legyen hetente. Őrsvezetőt is önállóan választanak, nem szólnak bele a felnőttek. Alapkövetelmény a napi egy jó tett. Segítség a szülőnek, az iskolatársnak, az öregnek vagy az idegennek. Mindegy kinek. A fontos az, hogy sohase maradjon el. Társadalmunkból fájóan hiányoznak az önszerveződő csoportok. A nemlétező olvasókörök, iparos- és gazdakörök, egyletek jelenlegi alternatívája — a lakosság jelentős részénél — a túlfeszített munka, a talponálló a kocsma, vagy mindkettő. Akkor pedig nincs mit tenni, jobb híján csak az állam leosztotta kevés lapot kevergethetjük. Lehetnek jó kártyák is a kezünkben, de az egyéniség érvényesülését biztosító közösségek nélkül a játéklehetőség jóval szűkebb, mint lehetne. Négy hónappal ezelőtt olyan ifjúsági szervezet alakult Kőtelken, melynek céljai tiszteletre méltóak. A lélek tisztasága, a szeretet, a testvériség, az igazmondás — mind régi cserkésztörvények. Alapvetően más közegben alakult ki és élte hőskorát a mozgalom, mint amilyenben újjászerveződött. Vajon gyökeret tudnak-e verni ma, amikor fajsúlytalanná váltak az emberi értékek? — Amíg élek, én megpróbálom — vallja Csörghe tanár úr. — Dolgozunk, hogy a romokból újat építsünk. Az nem megoldás, hogy a nehézségekre hivatkozva feladjuk hitünket és ne keressünk tovább új utakat. Szurmay Zoltán Ünnepségsorozat Karcagon Ünnepségsorozattal emlékeznek meg az idén a kun városokban élők őseik betelepülésének 750. évfordulója alkalmából. Karcagon október 14-én tartanak egész napos ünnepséget, amely tudományos üléssel kezdődik. A városi tanács dísztermében A kun társadalom a Codex Cumanicus alapján címmel dr. Győnffy György, egyetemi tanár tart előadást, majd dr. Bellon Tibor, a kunok gazdálkodását, dr. örsi Julianna a XVIII— XIX. századi Nagykunság szokásjogát, jogszokásait és törvénykezését elemzi, ezt követően pedig Körmendi Lajos Irodalom a Nagykunságban címmel mond korreferátumot. Az ülés után felavatják Kárpáti Jenő karcagi tanár sün emlékoszlopát a római Katolikus templommal szernoen lévő téren, majd kiállításra várják a közönséget. \ Győrffy István Nagykun Múzeumban a Nagykunságban élő amatőr alkotók munkáiból nyílik kiállítás. Végül hangverseny zárja az igésznapos ünnepet. Kis öregek Eretnekséget mondok: lusták, bizony lusták a mi gyermekeink! Tudom mit kockáztatok ezzel a kijelentéssel; hány szülő és nagyszülő haragját vívom ki magam ellen, de mentségemre annyit azért talán felhozhatok, hogy jómagam is szülő vagyok és utódaink megítéléséből az én gyermekeim sem kivételek. Hogy mire alapozom ezt a lehangoló elmarasztalást? Mondhatnám hogy a mérgesen toporzékoló mákszemek anyai ölben való cipelésének látványából, esetleg abból, hogy házasulandó ifjak tolatják még mindig magukat gyermekkocsiban. de nem. A legnyilvánvalóbb tesztje az óvodás-iskoláskorúak tespedtségének az autóbuszon való utazásuk. Hát azt látni kellene, miként spriccelnek fel apróságaink a tömegközlekedési eszközökre, hogy aztán elsőként foglalják el az ülőhelyeket. Hogy mellettük viszeres lábú nagymamák, botra támaszkodó apókák számlálják a megállókat, amíg ismét szilárd talaj lesz a lábuk alatt? Ez bizony gyermekeinket nem érdekli. De miért is érdekelné, amikor a szülő, nagyszülő is beszáll a helyfoglalósdiba, hogy aztán a műbőrhuzatú ülésre a 6—8—10 esztendős csemetéjét palántálja. A gyerek tehát meg van győződve arról, hogy az ülőhely a buszon neki jár. Jár éppen úgy, mint annyi más az életben, amiért jószerivel még semmit nem tett. De most imaradjunk a megfáradt és esendő utasoknál: egy amerikai profi kosárlabda csapat edzője egy napos délelőttön azt találta ki kétméteren felüli gladiátorainak edzés gyanánt, hogy minden egyes kosaras álljon egy gyerek mellé a homokozóba és csak annyit fusson, amennyit a kicsinyek. Nos, a sportolók a délelőtt második felében — feladták a megterhelő tréninget. Ezzel tatán sikerül eloszlatni azt az aggodalmat, hogy összeesnének gyermekeink, ha egy-két megállót talpon kellene tölteniük az autóbuszon. És ha már ezt elhiszik a papák, mamák, nagyszülők, ,,mindössze” arra kell megtanítani a csemetét, hogy az idősebbeknek adja át a helyét. Még akkor is, ha azt a tülekedő papa, vagy mama foglalta a számára, — Pb -^ : A szolnoki Verseghy Nyomda karcagi üzemében év végéig több érdekes kismonográfiát készítenek. Többek között megjelenik Kisújszállás történetének 3. kötete, tördelés alatt áll Ötvös László kunmadarasi lelkész „Madaras Krónikája” című könyve. Ezenkívül a tervek között szerepel még Györffy István a Nagykunság jeles néprajztudósának egy munkája. Képünkön Tankó Csaba tördeléshez készíti elő az egyik anyagot Nem egy másik egypártrendszer a célunk Beszélgetés Halász Istvánnal, az MDF propagandistájával Az időszaki választásokból, de az utca emberének napi állásfoglalása: ból is kitűnik, hogy az ellenzéki politikai szervezetek között a Magyar Demokrata Fórum előkelő helyet foglal el. Az okokról és a miértekről, de személyes sorsa alakulásáról az MDF egyik markáns szolnoki egyéniségét, Halász István építészmérnököt kérdeztük. — Mindig őszinte ember hírében állt és jelenleg is ez a vélemény önről. Mindezek ellenére úgy érzem: negyvenéves korára nem sokra vitte. — Ha a rangot, a beosztást nézzük, iényleg igaz az állítás. Tény, vihettem volna többre is, hiszen városi főépítésznek hívtak ide, és ezt a posztot kis ideig be is töltöttem, de azután kiderült, nem illek a képbe. Túlságosan őszinte, olykor talán naiv is voltam; hiszen az érthetetlen bürokráciát, a hatalmaskodókat soha nem tiszteltem, és olykor összeakaszkodtam velük. Mindezek elienére, valahol mégis büszke vagyok arra, hogy az maradhattam, aki vágyott. Megte. hettem, hiszen nem volt féltett pozícióm, rám ragasztott rangom, olyan titulusom, amiért esetenként „pedáloznom” kellett volna. — Mostanra le csendesedett? — Világéletemben afféle morgós, ellenzéki-Célé diplomásként tartottak számon, de annyira soha nem voltam radikális, hogy pártot, vagy csoportot szervezzek. Politizálni is azért politizálok most, hogy később, egy demokratikus jogállamban a szakmámat is jobban végezhessem. Ne legyen annyi merev előírás, hivatal, felesleges testület, lényegesnek kikiáltott műkedvelő, aki fontosságát fitogtatva beleszól a napi, szakmai dolgokba, nehezíti a munkát. Az enyémet, meg azon emberekét, akik nem kedvelik a sablont, az egyhangúságot. Éppen ezért nagyon megörültem, a mir. or tavaly szeptember 3-án az MDF az illegalitásból legalitásba került. Mondtam is; ezt a szervezetet. majd a pártot nekem találták ki. — Mi volt benne olyan vonzó, hogy tüstént azonosult vele? ■— A programja: úgy mint a nemzed függetlenség, az alkotó ember tisztelete, vagy a minden magyar, így a határokon túl élőknek is a képviselete. Ezek eléggé józan, megfontolt célok, amelyeket azóta is változatlanul képviselni tudok. — ön most is közkatona. Nem feszélyezi ez? — Miért feszélyezne — vagy kellene pirulnom ezért? Propagandistaként azt csinálom, amit a szívem és az eszem diktál. Közérthetőbben fogalmazva: mindez azt jelenti, meg kell nyernem az ügyünknek az embereket. Szóba állni velük, és a meggyőzés, az érvek fegyverével vitatkozni. Hangsúlyozom, a szavak és nem az öklök, a fegyverek segítségével. — Önök helyzeti előnyt élveznek a többi párttal szemben, hiszen elsőként alakultak meg. — Ezt nem vitatom, és ez volt a jellemző az idén februárig, ameddig főleg a humán értelmiség alkotta a tagságot. Akkortól viszont közgazdászok, politológusok, munkások is színesítik a palettánkat. Bizonyára azért, mert sokan, vagy legalábbis többen érzik, hogy talán az ő érdekeiket, véleményüket is képviseljük, hiszen a gondjaikat is meghallgatjuk. — Régi igazság az, hogy tömegben az erő. Mi a véleménye erről, és egyáltalán hogyan látja megyei társadalmi bázisunkat? — A tanácsok már mindenhol elfogadnak bennünket, és rendszeresen hívnak az üléseikre. Szervezeteink Tiszafüred térségét kivéve már kiépültek. Ami a további elképzeléseinket illeti: mi nem akarunk sem ideológiai, sem tömegpárt lenni. Azt mondj uk, hogy az eszmék helyett vezessen az élet, a gyakorlat, a verseny, szóval a valóság. Olyan programpárttá szeretnénk válni, amelyik a többpártrendszerű társadalomban egyfajta választási lehetőséget kínál. Akiknek ez tetszik, szívesen látjuk őket közöttünk, de akik mást vallanak, azokat sem ítéljük el, — Mondana konkrét célokat, kezdeményezéseket? — Ez a párt egyelőre alapvetően az emberi tisztességet tudja adni. Nincs pénzünk, vagyonunk; csak a szó ereje. Tudom, ez kevés, ezért próbálkozunk akciókkal: így zöldség- és gyümölcspiacokat szervezünk az átlagnál olcsóbb árakkal, ruhaféléket gyűjtünk az erdélyi menekülteknek, a szegényeknek. Talán sokan mondják: ezek apróságok. Meglehet, de ez is egyfajta politizálás, amilyenre — sajnos — a társadalom egyre nagyobb része szorul rá. Azután próbálkozunk feleleveníteni újra az elfelejtett magyar ünnepeket, mert hisszük, hogy egy társadalom lelkiismerete semmit sem ér a múlt vállalása nélkül. Amit pedig most említek, akár kezdetnek is tehettem volna: olyan vezetőket akarunk a pártunk élére, akik emberileg, erkölcsileg hitelesek, és a szó igazi értelmében menedzser típusúak. Akik nem lehengerlő módon, a sírig védik a talán esetleges állításaikat, hanem a jobb elképzelések érdekében meggyőzhetőek. — Megtalálták-e már ezeket az embereket? — Részben igen, hiszen már kiváló szaktekintélyekkel rendelkezünk, részben még keressük őket. Minden címkézés, előítélet nélkül, mivel az igazságnak nincs színe. — Tulajdonképpen mire számítanak a választásokon? i — Nehéz, nagyon nehéz a kérdés, és mint az egyik, még most is alakuló, formálódó párt, nem ringatjuk magunkat illúziókban, hiszen a politikában sokféle lehetőség benne van. A megye hat egyéni és hat listás jelöltet állíthat. Nekünk bizonyos, hogy minden egyéni kerületben lesz jelöltünk, és reméljük a megyei listán is. Őszintén szólva bízom, hogy a viszonylagos népszerűség ellenére „nem nyeri túl magát” az MDF. Ugyanis ez azt jelentené, hogy az e<?yik egypárt rendszer bői álmennénk egy másikba. Ez pedig nem célunk. — Végezetül egy személyes kérdés: építészmérnökként dolgozik továbbra js, avagy politikai ambíciók is feszítik? — Egyelőre a szakma az elsődleges. Hogy később mi lesz, azt majd eldönti az idő. D. Sz. M.