Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-09 / 214. szám

Néplap

ScLtfvxípoJU itqtj’zxt

Szépirodalom, politika — vagy valami más?

Jó ideje elképedten szédelgek a könyvesboltok polcai között. Keresem könyvkiadásunk vezérlő elveit, valami rendet a zűrzavarban, tudatosságot az arányokban. Érték- és mértékvesztést érzek minden területen: magát a megjelenést illetően is, s a megjelent könyvek példányszámát és árát tekintve is. Könyvkiadásunk és könyvterjesztésünk jelenlegi kaotikus állapotára természetesen megvan a magyarázat, de nehéz azt elfogadni, tudomásul venni. Egységes könyvkiadásunk, könyvterjesztésünk ugyanis nincs. Piac van ezen a területen is. A XX. század végén — magunk is mosolygunk rajta kesernyésen — szabad verseny a magyar könyvpiacon. Örülök, hogy szabad (a szó eredeti értelmében), de félek a szabálynélküliségétől. A szabályok ugyanis normákat hivatottak védeni, érvényre juttatni, s általános emberi, nemzeti normáink nekünk is vannak. A mai könyvkiadásban azonban az igazi értékek kiszolgáltatottak, mert kiadásuk pénzügyi szempontból gazdaságtalan. Létük sokszor igénytelen, sőt káros hatással járó művek eladási példányszámától függ. A mai könyvkiadást már nem politikai elvek vezérlik, de irodalmi értékek sem határoztak meg. Sem politika, sem irodalmi érték. Alapelv: az üzlet.

Pár évvel ezelőtt huszonkettő állami könyvkiadó működött, mellettük még pártszervezetek, tanácsok, intézmények is 'jelentethettek meg kiadványokat, természetesen tizedakkora példánystamban. Az ■állami könyvkiadók egyeztették egymással szándékukat. — s a központi vezérlés következtében —, módosítottak is eredeti elképzeléseiken. Senki nem kívánja vissza az elmúlt negyven év politikai uralmát az irodalom fölött. De az biztos, hogy a klasz- szikusoknak helyet biztosítottak, ügyelték arra, hogy Homérosz, Dante, Shakespeare, Dosztojevszkij ne hiányozzanak a könyvesboltokból, mint ahogy Balassi, Madách, József Attila, Illyés sem (még, ha nem is a teljes életművükkel). Ma közel négyszáz kiadó van már. Együttműködésük lehetetlennek tűnik: versenytársak. S mivel nálunk még a verseny sincs szabályozva: övön aluli ütéseket adnak egymásnak. Gyorsan, összecsapva — hevenyészve jelentetik meg az eddig ki nem adott műveket, egymás elől lopkodják az ötleteket. A megjelenő könyvben természetesen erről egy szó sem esik, csupán az ára árulkodik: — az elsőség jogával élve — irreálisan sokba kerül. Az olvasók megveszik, hiszen újdonság, hiszen hiányt pótol. Az ilyen könyvek között sok a lektorálat- lan fércmű, s a legnagyobb baj az, hogy mire az igazi, igazolhatóan eredeti mű megjelenik, már nincs mód a korrigálásra: a piac telített, a témával, a potenciális vevőnek pedig már kiürült a pénztárcája. Kalózkodásért, jogtalan kiadásért, a szerző tudta nélküli manőverekért ma — •ezt is ritkaesetben — csak filléres büntetést fizetnek az új kiadók.

Félreértés ne essék! Jó, hogy megszűnt a be nem vallott cenzúra, a néhány állami kiadó monopóliuma. Mindannyian szívesen olvassuk a negyven éven keresztül csak hallomásból ismert műveket, nemcsak a tiltottakat, hanem azokat is, melyekről egyesek azt gondolták, hogy egyszerűen nem nekünk valók. De nem jó az, hogy a demokrácia a könyvkiadásban egyenlővé vált a teljes igénytelenséggel. Mindegyik kiadónak kötelezővé kellene tenni egyfajta alaptevékenység ellátását.

Az élet minden területén, mindenhol a világban természetes az, hogy a köz asztalára minőségileg és mennyiségileg egyaránt meghatározott minimum tevékenységet kell letenni, — a prédálás, az egymás közötti harc csak ezután jöhet. A könyvkiadás társadalmi életünk egy szelete, de mint minden rész, magáiban hordozza az egészre jellemző tulajdonságokat is: a kapkodást, a hirtelen ötletek átgondolatlan azonnali megvalósítását, a felületességet, a fennmaradásért akármilyen áron vívott küzdelmet, a gyors meggazdagodás vágyát. A minőség háttérbeszorult, a haszonszerzés került előtérbe.

Az állami dotációk fokozatos megvonása miatt olyan helyzetbe kerültek a kiadók, hogy profiljuktól távol eső sikerrel kecsegtető könyveket jelentessenek meg. így adnak ki például a katonai kiadók szakácskönyveket, krimiket, képes bibliákat. A klasszikus szépirodalmi könyvek, a szakkönyvek — mivel preferenciát nem kapnak értük — egyre kisebb példányszámiban jelennek meg, ezzel párhuzamosan előállítási költségük, így áruk is egyre nő.

Az a kiadó, amely a művelődést is szívügyének tartja, arra kényszerül, hogy még több silány terméket hozzon forgalomba, mivel az ezeken szerzett hasznából futja az értékes művek kiadására is. A tudomány és az irodalom vert helyzetbe került. Az irodalmi érték nehezen állapítható meg — nem lehet tudni, hogy a műiből fakad-e vagy csak abból a nimbuszból, hogy eddig nem lehetett kiadni. A politikai témájú könyvek dömpingjé- ben ugyanez fedezhető fel. Memoárok, körképek-kórképek jelennek meg eddig elhallgatott eseményekről, életekről. Megjelenésük egyetlen kritériuma a témájuk, megírásuk módja másodlagossá válik.

A legnagyobb problémát a kommersziá- lódás jelenti. Egyre több olyan kiadvány jelenik meg, amely szolgaian szolgálja a közízlést, s egyben erőszakosan épp ezt a közízlést szorítja egyre alacsonyabb szintre. Van jó krimi, Sci-fi, sőt horror- és szex-könyv is. De ezek korcs kereszteződései hovatovább eluralják a piacot, kiszorítják az értékesebb műveket. Az olvasás éppen azáltal csodálatos dolog, mert aktivitásra késztet. Az olvasásmunka, mert gondolkozni kényszerít. Éppen ezt a tevékenységet redukálják le az igénytelen, színvonaltalan, értéktelen könyvek. Narkotikummá válnak, kultúmarkóvá. Ez már betegség, tompítja az agyat s ráadásul ahhoz a kényszerképzethez vezet, hogy fogyasztójuk önmagát műveltnek hiszi.

Az ember csak kóvályog a könyvespolcok között. Hiába tudja, hogy egy háromszáz oldalas papírborítású könyv előállításának összköltsége nem haladhatja meg a száz forintot; hiába ismeri a könyvkiadás gondjait; hiába van tisztában az olvasók szórakozási igényeivel, akkor sem tudja elfogadni a könyvkínálat torzulásait, s joggal háborog az eszméletlenül magas árakon. A teljesen szabad piac a kultúra területén abszurdum.

Tegyen az olvasó egy próbát! Próbáljon Ady- vagy Kassák-novellákat kérni a könyvesboltban. Ha szerencséje van, megkapja. De szerencse nélkül, ez ma már nem megy.

3 i-V*

Az 1956-os mosonmagyaróvári eseményekről, az október 26-ai tragikus sortűzről és a felelősségre vontak peréről forgat dokumentum filmet a Mozgókép Innovációs Társulás Zsig- mond Dezső és Erdélyi János rendezésében. Az alkotók a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete és a BM segítségével felkutatták a szemtanúkat, az egykori akadémistá- kat, a sorkatonákat és a város polgárait, közreműködésükkel rekonstruálják a több mint három évtizede történteket. Képünkön készül a felvétel a szemtanúkkal és túlélőkkel, (MTI fotó: Matusz Károly)

Ha templomba megy

Besenyszög a „romlott város” közvetlen szomszédságában is megőrzött valamit középkori áhítatából. Talán a szikes földdel való birkózás, az átlagosnál keményebb élet okozta, hogy ott többen bíztak valami földön túli segítségben, mint máshol. A hitéletet ebben a faluban is adminisz- ratív eszközök sorvasztották. Tény, hogy elsősorban azok hatására, s nemcsak a felvilágosult eszmék eredményeként csökkent minimálisra — legalábbis látszatra — az ötvenes és a későbbi években a hittanra beiratkozok száma. Az emberek hitvilágáról ez még keveset mondott, hiszen az ellentétel is kimutatható: többen mentek onnan papnövendéknek, mint máshonnan.

A párttagoknak kétszeresen kellett alkalmazkodniok az ■ideológiai követelményekhez. Amellett, hogy nem lehettek vallásosak, egyházi rendezvényeken sem vehettek részt úgyanúgy mint máshol), még akkor sem, ha közeli rokonuk templomban esküdött. Most, amikor nem ideológiai alapokon, hanem politikai programja alapján szerveződik a párt, hogyan gondolkodnak vallási kérdésekről az emberek — ezt kutatva indultam útnak. Az első állomás a besenyszögi általános iskola.

Mondvacsinált kategóriák helyett

Szünet van. Az igazgatói szolbalba behallatszik a gyerekek önfeledt zsivaja. Molnár Tamás igazgató sorsa is azt példázza: vannak Olyan döntések, melyek parancsszóra értelmetlenek:

— Nem vagyok'párttag — mondja. — Pontosabban szólva, kiléptem.

Nem úgy mondja, mint aki büszke erre, inkább egy kicsit kesernyésen.

— A belépésem módja miatt léptem ki. Előző munkahelyemen azt mondta a pártititkár: lépjek be a pártiba. Gondolkodási időt kértem, ismételten.. Erre megmérgesedett a párttiitkár és azt mondta:- a_párt először kér, aztán utasíit. Féltettem a kenyeremet...

A kor légköréből fakadt, hogy vehette a merszet a .párttiitkár, hogy az egész párt nevében fenyegetődzőn csupán azért, jelenthesse „felfelé”: meggyőztem az iskolaigazgatót.

Vajon milyen tanulságot vont de ebből Molnár Tamás és hogyan kamatoztatja emberi mivoltában és iskolaigazgatói tisztéiben? Mit tesz például akkor, ha valaki vallásos szellemben akarja nevelni és neveltetni gyermekét? Amikor erre terelődik a szó, nem fontolgatja mondandóját. Látszik, hogy kialakult véleménye van a világ dolgairól:

— Azt mondják a regen itt dolgozó kollégák; volt olyan idő, hogy szinte őrséget kellett állni a tantestületnek, hogy ne legyen hittanra beiratkozó. Hat éve vagyok itt, azóta hitoktatásra nem volt jelentkező az iskolában.

A közeliben van a faluiból kiemelkedő templom. Arra intek:

— És ott?

— Voltaik olyan ismereteink, hogy a parókián szerveztek hitoktatást. Tavaly aztán a plébános úr kölcsönkért padokat arra a célra. Ez volt köztünk az első közeledés. Egy kisebb osztálynak elegendő padot vittek át.

Mintha gondolatban feltett kérdéseimre válaszolna, csendesen tnegjegyzi:

— Minden eszme irtását tagadom. Szerintem meg

kell hagyni minden emlber személyi szabadságát.

Az idén az iskolák kapui is megnyíltak a hitoktatás számára. Besenyszögön ennek nem sok látszata van. Az igazgató széttárja a kezét;

— Biztosítanánk a tárgyi feltételeket, de az egyház részéről ilyen igény nem merült fel. Az az érzésem, hogy ragaszkodnak az ottani körülményekhez.

— Csak ez a magyarázat?

— Bizonyára meszire nyúló tapasztalatok is közrej átszarlak .részükről!. Egyetlen intézkedés következtében nem oldódnak a fenntartások. Feltehetően a szülők is óvatosak, tartanak attól, hogy hátha valamilyen sérelem éri gyermeküket akikor, ha itt mindenki szeme láttára tanulnak .hittant.

— És oktalan a félelem?

— Annyira felvilágosult a tantestület — természetesen ide értem a párttag nevelőket is —, hogy semmilyen megkülönböztetésre nem kerülne sor. Persze, az is igaz, hogy koptak a klerikális gyökerek és lehet, hogy az egyház itt nem rendelkezik kellő tömegbázissal, azért nem él az itteni lehetőséggel. Nem tudom, csak meditálok. Meg aztán mindennek idő 'kell.

— Magánemberként hogyan vélekedik a társadalmi változásokról?

— Nem baj az, ha ilyen előrelépés van. Abból a morális válságból, amit tapasztalunk, egyféle módon, centralizáltan, nem lehet 'kijutni. Az ebből kivezető út egyik válfaja a kisközösségek felerősödése lehet. A kívánatos sokszínűséghez sok minden tartozik: az iskola, az egyház, a pávakör, a pártok, és így tovább. Az a fontos, hogy békéiben, becsületben, .tisztességben lehessen együtt élni, hogy ha így él, akkor semmiért ne szégyenkezzen sem a gyerek, sem a szülő. Aki úttörő, az azt szeresse, aki hittanra akar járni, járjon. Nem •mondvacsinált kategóriák alapján 'kell különbséget tenni az emberek 'között. Szóval a szuverenitás, a szabadság tiszteletben tartását akarjuk az iskolában is megteremteni.

Taszít a ridegség

A jászárokszállási községi pártbizottságon éppen véget ért az ailapszervezeti titkárok számára tartott értekezlet. Nagy László községi pártititkár tűkön ül, mert rögvest kezdődik egy taggyűlés a társközségben, s oda ígérkezett, mégis szót vált velünk arról, hogyan fogadták a párttagok a Központi Bizottság vallásossággal kapcsolatos állásfoglalását:

— A párttagság körében széles körű egyetértésre talált ez az állásfoglalás. Ezzel semmi gondunk. Gond inkább korábban volt, amikor egyházi rendezvényeken

nem vehettek részt a párttagok. Sérelmezték ezt főleg akikor, ha közeli rokon esküvőjére, keresztelőjére nem tudtak elmenni. És nem csak egyéni sérelmükre hivatkoztak, hanem mindenekelőtt arra, hogy az ilyen rideg távolságtartás taszító a pártorakívüliek számára, kedvezőtlenül ‘befolyásolja az emberi kapcsolatokat, következésképpen a párt tömegkapcsolatát is. A Központi Bizottság állásfoglalása előtt 'két párttag kilépésekor azt hozta fel indokként, hogy vallásos, emiatt

1989. SZEPTEMBER 9.

a párttag

nem akar szembekerülni a párttal, inkább kilép

Nagy Lászlónak indulnia kell, nem tartóztatjuk. Nem a legjobb pillanatban vág neki az útnak. Feilhőszalka- diásszerűen ömlik az eső. Ügy ömlik, mintha néhány dolgot el akarna mosni.

János'hidón viszont derült az ég, felLélegzik az ember a szikrázó napsütésben. A tanácsháza bejáratával szentben van a 'házasságkötő terem. A látogató első pillantása arra esik. Nem is tudom elkerülni a kérdést:

— Mennyire kihasznált?

Molnár Istvánná vb-titkár

most jött vissza valamilyen szemléről, valószínűleg a pokolba kíván tengernyi dolga miatt, mégis készségesen válaszol;

— Az a baj, hogy nem sokan fémek el ibenné. Ez is magyarázat arra, hogy az egyházi esküvő vendégei közül néhányan eleve nem jönnek ide. Most, szombaton is volt egy olyan esküvő, melyen háromszáz vendég volt A szó jó értelmében egy kicsit visszafordult a világ Néhány évvel ezelőtt esküvőkre még az első unokatestvéreket is kevesen hívták, most meg a másod unokatestvére - két is invitálják. A család összetartása erősödik, amit én nagyon jónak tartok. Meg aztán kisebb utcákban mindenkit meghívnak. Ügy vannak vele: az a tíz család belefér.

— Említette az egyházi esküvőt. Erről jut eszembe a KB állásfoglalása a vallásosságról. Mit szóinak hozta a párttagok?

— Néhány párttag megdöbbent, s nem tudta elfogadni ezt a döntést. Inkább a középkorosztály értetlenkedett. Beszélgettem velük, s mondtam, hogy ha ez politikai és nem világnézeti alapon szerveződő párt, akkor ezért nem dől össze a világ. Meg aztán annak sincs értelme, hogy valaki csak azért ne járjon templomba, mert párttag, s közben érzelmileg kötődik a valláshoz. Tisztességes dolognak azt tartom, ha senki sem viselkedik áilszent módon. Volt olyan, hogy névadót itt tartott a .gyerekének, aztán meg “elvitte Berénybe keresztelni. Nem tudom, hogy mire volt ez jó és ki várta ezt el? Nem tudok olyan példát említeni, hogy ha valaki megkereszteltette a gyéreikét, abból baj származott volna.

Csak a szentesítés hiányzott?

Törökszentmiklós egyik nagy ibérházának ' második emeletén Lakik öhlbaum .István, nyugdíjas. Kevés emlber mondhatja el magáról, amit ő: harminc évig volt párttitkár, több cikluson át vb-tag, s jó évtizede a városi fegyelmi bizottságban is tevékenykedik. Nem csoda, hogy félig tréfásan, félig komolyan (vagy teljesen komolyan) azt mondja:

— Kérem én, ahogy mostanában mondani szokás, egy fundamentalista vagyok és sok változással nem értek egyet.

Politikai eszmecserébe bonyolódunk, s 'közben megkérdem:

— Vallással kapcsolatos ■dolgokért az utóbbi évtizedben kapott-e valaki pártié- gyelmit Törökszentmiklóson ?

— Egy régi esetről tudok. Az egyik körzeti, tehát idős emberekből 'álló pártszervezetben róttak 'ki ilyen fegyelmit.

— Máshol nem?

— Nem.

A miiklósi példa azt bizonyítja a Központi Bizottság egy régóta konzervált állapotot szentesített. A mikló- si példa.

Simon Bélij