Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-09 / 214. szám

1989. SZEPTEMBER 9. j^ÉPLAP 5 Erdélyből a Jászságba Szívet nem: csak hazát cseréltek Ha majd halottak napja táján szeretteik sírjára virá­got kívánnak tenni, bizony nehéz helyzetbe kerülnek mindhárman Jászapátiban. A távolság, meg az ország határ nagy úr, hiszen őseik kinn porladnak valamelyik csendes, erdélyi temetőben. Ki tudja meddig térnek még vissza álmaikban szülő­falujukba, és néha azon kap­ják magukat, hogy lám, lám, megint ott keresik a villany- kapcsolót a szobában ahol Nagykárolyiban volt. Azután csendesen leereszkednek a fotelba, és néhány pillanatig elmerengenek: igen, ott a televízió, is a másik sarok­ban állt. Ez az ott kitörölhe­tetlenül megmaradt a vérük­ben, ottani szokásaikat apró gesztusaik őrzik, pedig ta­valy november 5-e óta Ma­gyarországon élnek. * * * Roszel István és felesége ma a Jászapáti Mészáros Lő­rinc Gimnázium és Vasútépí­tő Gépészeti Szakközépiskola elismert tanára. István né­met—magyar, élete társa an­gol—magyar szakos, és ter­mészetesen románul is kitű­nően beszélnek. — Képzelje, odakinn Er­délyben 24 évig tanítottam, de magyart szinte soha — emlékszik vissza pályájára a felesége. — A magyar iskolákba, vagy a fele román, fele magyar intézetekbe legtöbbször ro­mánul tudó kolléga kerül, így a magyar anyanyelvű, diplomájú feleslegessé vált. Valahogyan így kezdődött a mellőzés, mérgeződött a hangulat, és a pedagógusok közötti egyetértés a látszat szintjén maradt. A lényeg az, hogy a hozzánk hasonlóak ne érezzék otthon magukat, ott, ahol évszázadok óta él­tek őseik. így vagy elmene­kült az illető Magyarország­ra, vagy Románia azon ré­szébe helyezték például Moldvábá, ahol mutatóban sem akadt népéből senki — veszi át a beszéd fonalát István. Nem vádként inkább csön­des szomorúsággal sorolják távozásuk apró, és kevésbé annak tetsző indokait. Azt, hogy például a szakfelügye­lői látogatás előtt az igazga­tó berontott a tanáriba, és a fele román fele magyar anyanyelvű tantestülettel közölte: holnap látogató ér­kezik, és mindenkit megkér, a nevelői szobában magyar szó el ne hangozzék. Ha eset­leg ilyenkor egy nyelvesebb kolléga érdeklődött: igazgató elvtárs, hol van ez leírva, hogy az ilyesmi helyes, dur­va választ kapott, vagy job­bik esetben azt: nincs kom­mentálás. Nem egyszer „megkérték” őket is, hogy az osztályfő­nöki órát a magyar tagoza­ton is románul tartsák. Vagy amikor megjelent Erdély története, mindenkinek alá kellett írni a tiltakozó ellen- véleményt, pedig nyomtatás­ban egy sort sem láttak a vitatott kötetből. Apró dolgok? Meglehet azok, csak jéppen az ehhez hasonlókból 1977 óta évről évre többet találtak ki az ottani országos és helyi ve­zetők. Ha úgy vesszük sem­miség, hogy a magyar osz­tály faliújságjáról le kellett venni a magyarul írt cikke­ket, ha megértjük a szándé­kot, ez is egy nyelv lassú csendes megfojtása. Tavalyelőtt azután jóné- hány álmatlan éjszaka után úgy döntött a négytagú csa­lád, hogy elég volt a korlá­tozásokból, és végleg áttele­pednek. Az már csak „apró” ráadásnak számít, hogy a ki- vándorlási kérelmük beadá­sa után állás nélkül marad­tak egy évig. Szerencsére magánórákat azért adhattak. Az utolsó napok voltak a legszömyűbbek. Mindenkitől, mindentől elköszöntek, Ist-r ván kiment a csodálatos sző­lőjébe és tekintetével kivé­tel nélkül minden tőkétől el­búcsúzott. Badarság? Ugyan kérem dehogy! Híres vin­celléreik állítják: a szőlőnek lelke van, és megérti az em­Azóta Jászapátiban a há­zuk köré, ahol laknak, újabb hetven tövet rakott le. Ki- tudja miféle csoda folytán, — egy termett. Már pedig aki szőlőt ültet, az évek múlva szüretelni is szeretne. Ugyanott. Akkor is ha néha álmukban meglátogatják er­délyi szeretteiket, a régi ked­ves utcákat. Nappal viszont már itt vannak itthon. * * * Rózsi Mária is ugyaneb­ben a középiskolában tanít kémiát, pedig bő esztendeje még az egyik legnagyobb szatmárnémeti iskola igazga­tóhelyettese volt. Ha úgy tetszik: szegről-végről káder, azaz vezető, a férje pedig ál­latorvosként dolgozott. Azó­ta annyit változott a hely­zet, hogy a szépen berende­zett háromszobás ottani la­kásuk már az államé. Ugyanis ők hárman, a 12 éves fiukkal együtt nem ad­tak be kivándorlási kérel­met, még csak nem is szök­tek, hanem szabályos útle­véllel érkeztek. Azután pár hét tartózkodás után itt ma­radtak. Mária végre ainyanyelvén taníthatja a kémiát, a férje pedig Jászszentandráson, a téeszben állatorvos. Ugyan­ebben a faluban kaptak há­romszobás, szolgálati lakást. — Tavaly, augusztus 2-án jöttünk el harmadmagunk­kal. Nem hoztunk semmi mást át, csak a kocsit és a nyári ruhánkat. Pár hét múl­va döntöttünk: maradunk. Rövid sárospataki kitérő után április 1-je óta itt ta­nítok, Apátiban. — Bocsásson meg, nem értem a távozása okát. Kint megbecsült embereknek szá­mítottak, ön ráadásul veze­tő volt. Saját, háromszobás lakásukat hátrahagyva, a rokonságtól elszakadva, mindent kockára téve az emigrációt választották. — Nehéz kérdés, hiszen a szülőknek egyszem lányuk vagyak, és a fiútestvéreim­mel együtt ők is maradtak. Az eljövetel fő oka prózaian egyszerű: a fiunkból, aki re­mek matematikus, magyar embert szeretnénk nevelni. — Kinn nem lehet? — Ha tanulni akar, aligha, hiszen minden felsőfokú in­tézetben román a felvételi nyelve. Sőt már a kisiskolá­sok ottani tanulmányi olim­piájára is csak a románul tudók mehetnek. Szóval ő, a gyerekünk a fő indok. — Nem keresték magukat? — Nagy meglepetésünkre, igen. A férjem volt főnöke, aki természetesen román, egyszer váratlanul beállított hozzánk Jászszentandrásra. Vendégül láttuk, ott is aludtl és másnap valóban meg is kérdezte: nem értem ma­gukat, miért maradtak kinn, amikor mindenük megvolt. Mit felelhettünk volna? Tényleg megvolt, csak éppen azt akartuk, hogy a fiunk aki magyarnak született — akár az apja, nagyapja vagy déd­apja — az is maradjon. Ennyi az egész. „Csak” eny- nyi. Én is csak ennyit sze­rettem volna elmondani há­rom erdélyi pedagógusról, akik tavaly akasztottak ta­risznyát a vállukra és vág­tak a világnak. Jobban mondva annak a kis résznek, amelyet mi prózai egyszerű­séggel csak Jászságnak neve­zünk. Rozsj Mária végre magyarul taníthatja a kémiát D, Szabó Miklós Varrónők hétköznapjai Ha keresünk, jobb a kedvünk is A Fővárosi Kézműipari Vállalat Tiszasülyi Zsanett Ru­házati Leányvállalatánál hatvannégy asszony dolgozik, több­nyire tőkés bérmunkába, nyugati cégeknek vállalják ruhák, blézerek, blúzok szóknyák stb. összevarrását. Tavaly óta a Zsanett leányvállalat önállóan gazdálkodhat, csak szerveze­tileg tartozik a Fővárosi Kézműipari Vállalathoz. Igényes a tőkés partner Oláh Tifoorné tizenkét éve a tiszasülyi üzem gépi var­rója. Kezdetiben bedolgozó volt, otthon varrta a ruhá­kat, ma már a szalag mel­lett dolgozik. — Sökian azt tartjiák, hoigy a varrás unalmas, egyhangú munka. — Szerintem nem ez a gond. A modellek elég érde­kesek, ímert szépek, nagyon jó anyagból vannak, divato­sak, de az összeállításúik nem mindig könnyű feladat. — Az üzem vezetőnője univerzális munkaerőnek tartja önt. Olyannak, aki több varrás! műveletet is elvégez. — Amikor bedolgozó vol­tam, otthon mindent egyedül kellett csinálnom', így meg­tanultam varrni. Most pél­dául szovjet modellt állí­tunk össze, és a blézerre én varróm fel a válltömést, ami elég nehéz munka. Ezt a modellt kedveljük, mert so­kat rendeltek belőle, ötezer darabot — Gondolom, ilyenkor, ősszel otthon is tölbb a mun­ka. — A falusi 'asszony tavasz­tól őszig rengeteget dolgo­zik. Nekem is három gyere­kem van, egy keresetből nem tudunk megélni. De még kettőből sem, úgyhogy háztá­jink is van. Sokszor az is bizonytalan ikereset, az idő­járástól függ, hogy mi ma­rad ímeg benne. Az idén pél­dául az eső miatt megrohadt a sok hagyma. Hiába van benne a sok munkánk, in­gyen dolgoztunk... A háztá­jiban sokszor csak a család asztalára való terem meg vagy még az sem. Olyankor nekünk is a boltból kell vá­sárolni mindent.. — Sokat dolgoznak az it­teni asszonyok, — magyaráz­za Szabó Tiborné üzemveze­tő. — A varrás is nehéz, szinte robotmunka. Elfárad — És mi az amit nem szeretnek? — Hát azökat, amelyekből csak ötven-ihatvan darab kell. Az az ötven darab is mondjuk, háromféle sz|nű, tehát háromféle színű cérná­val kell varrni. Egy-egy mo­dell összeállítását mindig meg kell tanulnunk. Akkor kevesöbbet keresünk, és az asszonyok hangulata se jó. — Miikor van jókedvük? — Ha nagy számú soroza­tot rendelnek, mondjuk több­ezer darabot — például a szovjetek —, mert akkor jobban keresünk. Megtanul­juk összeállítani és utána már nagyon gyorsan megy a munka, tudunk termelni. A nyugati partnereknek ál­talában pár nap alatt meg kell varrni a modelleket, dlyanikor túlórázunk is. Azt nem szeretjük. Az emlber hazamegy innen, megfőz, aztán újra vissza a gép mel­lé. Nagyon rossz. Mostaná­ban sok a fekete anyag, és a nap vége felé már aldig látjuk a ruhát meg a fekete cérnát. a szem, a hát. Ennek elle­nére jól dolgozó közösség a miénk. Az idén eddig 19 millió forint nyereséget hoz­tunk össze. Annyi a megren­delésünk, hogy nem tudjuk ■teljesíteni. Negyven bedolgo­zót is foglalkoztatunk. Az asszonyok nem mind egyfor­ma képességűek. Van, aki lassabban, van, aki gyor­sabban dolgozik. A keresetek is különbözőek. Az egyik ki­lencezer forintot is megke­res, a másik csak a felék Van bedolgozónk aki 11 ezer forintot hoz össze, a másik háromezret. Az idén szeret­nénk töibb pénzt kifizetni, ezt az önálló gazdálkodással tudtuk elérni. A fizetés mel­lé minőségi, cél- és túltelje- sítési prémiumot tudunk ad­ni. Nagyon örültek az asz- szonyok annak, hogy be tudtuk vezetni: minden egyes hibátlan darabot ju­talmazunk a kereset húsz százalékával. Ha például két forintot fizetünk egy műve­letért, akikor két forint 'negy­ven fillér j'ár, iha hibátlanul elvégzik. — Nem nehéz ennyi asz­szonnyal együtt dolgozni ? Nincsenek női összezördülé­sek? Az emberek manapság egyre ingerültebbek... A gyerek és a munka — Nálunk miniden nap ke­ményen meg (kell dolgozni a megélhetésért. Ha néha van­nak is összetűzések, elfelej­tem, amikor az eredménye­ket látom. Sóik viharos na­pot megéltünk együtt, sok­féle modellt elkészítettünk, olykor feszített munka árán is. Külön nehézség, hogy amikor hazaimennek az asz- szonyolk, otthon jiis folyta­tódik a munka. És hát mi van vidéken? Állatok gon­dozása, kertművelés, kapá­lás. A kerti munka nem fi­nomítja a kezet, a varráshoz pedig könnyű kéz kell. — Az elmondásokból tu­dom, hogy főleg a tőkés megrendelőknek néhány na­pon ibelül kall a modell. Oly­kor túlóra árán sikerül csak teljesíteni a feltételeket. Gondolom, a helyzet még nehezebb, ha a kisgyerme­kes anyák közül többen táppénzen vannak. Mi a vé­leménye 'erről önnek, mint nőnek és mint üzemvezető­nek? — Nekem sajnos nincs gyerekem, de megértem a kisgyermekesek gondjait. Egy lázas, beteg gyereket nem hozhatnak be a munka­helyre, a beteg gyereknek otthon a helye, az anyának meg a gyereke mellett. Tu­dom, hogy ezek kényszer­helyzetek, de mindig meg­oldjuk valahogy. A kisgyere­kesek között van, aki in­kább a bedolgozást vállalja, és nem köti a munkaidő. A többiek munkáját pedig megpróbáljuk helyettesíteni. Nem könnyű, mert nagy ki­esést jelent, ha a szalag mellől hiányzik kétóháram asszony. Azért a (gondjain­kat mindig megoldjuk. És hogy nem is rosszul, azt mi se bizonyítja jobban, mint hogy kétszer ennyi asszonyt is tudnánk foglalkoztatni. Több évire előre van mun­kánk... P, É. Mi terem a háztájiban? Kívülről már megújult a tiszaroffi Borbély kastély. A környezetét is szépen par­kosították. Fotó: Mészáros A Bőszei házaspár tízpercben a tanári szobában

Next

/
Oldalképek
Tartalom