Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)
1989-09-16 / 220. szám
1989. SZEPTEMBER 16 Irodalom» művészet 9 Rudolf Kedl; Parad’.c'omfa Szentmihályi Szabó Péter: Este Este van, tudom. Este van, érzem. A világ estéje, és az enyém. Tudom, máshol nappal van éppen, de most én ülök a csend fenekén. A kép majdnem idilli: könyvek sora a polcon, lábamnál a kutyám, egész nap ragozhattam a birtokos személyragot: gyermekem, feleségem, házam, a hazám. Hálás vagyok érte. Csak a sorsnak, hogy engedélyez néha szünetet: évente lecsendesedik a világ, amikor Ö egyszer megszületett. De most szenet kell rakni a tűzre, nem összkomfortos még ez a 'csend, robbantgatják a jövőbe vezető utakat, szabotálják a rendet idebent. Am ez az este meghatároz. Érzem. Más leszek tőle megint. Lenézek a Város fényeire. Országos köd készül odakint. felé szúr, belül védtelen és gyenge. Közli velem, ma éjjel nem alszik, attól fél, nem tud majd fölébredni, fél hétkor kell kimennie a Városba, édesapjához. Kiderül, csaknem együvé megyünk, Ö a Nagy Ignác utcába, én a Szemerébe. Az éjszakai szolgálatokhoz hordok vekkert magamnál, megnyugtatom, lefek- het nyugodtan. fölébresztem, reggel együtt megyünk hazafelé. Az éjszaka megváltó gondolatoktól terhes. Mit beszélek majd egyetlen hozzátartozójával (édesanyja öngyilkos lett), mivel tudnék, ha lehet, segíteni? Hátha egy gyerekkel kevesebb kallódik el, hátha sikerül kimentenem e lélektelen és áldatlan helyről? (Neveltjeink közül minden másodiknak előre foglalt helye van Aszódon, Tökölön!) Hirtelen reggel lesz. József nehezen ébred, arca gyűrött, izzadt, nem a boldogok tejszagú álmát aludta. Csupa jóság és dilettáns törődés vagyok. Szerzek neki fogkefét (ellopták) a raktárból (ellopom!), fogkrémet a sajátomból, kínálom teával. Nem hálás, nem is csodálkozik, inkább szorongó, és ezt nem értem. Végre kívül vagyunk a rácsos kapun. Metsző a levegő, szótlanul baktatunk a villamosmegálló felé. Nőtlen, gyermektelen vagyok, különös borzongásokkal segítem maga elé Józsefet, minden Józsefek legszerencsétlenebbikét. Különös idill! Aztán vége szakad. Valahogy elkeveredett mellőlem, mint utóbb bevallotta, szándékosan. Sokáig ácsorgók a Nagy Ignác utcában, aztán fázósan és csalódottan hazamegyek. Napokig hiába kerestem, nem jött vissza az Intézetbe, csavargóit valahol. Közben megtudtam: apja fogházbüntetését tölti, — a Nagy Ignác utcában van a gyűjtő bejárata! Azóta már találkoztunk, szégyenkezve fordult el, végre rászántam magam, és megkérdeztem, nincs-e valami mondandója. Azt felelte, hogy a tőlem kapott fogkeféjét is ellopták, viharral társult jégverés iszonyú pusztítást végzett Kain gyümölcsösében. Megszaggatott, gerincbe tört, kifosztott fák elkeserítő látványa, alattuk a félérett termés rothadásra ítélt rengetegje. A madarak is továbbrepültek onnan, csak néhány seregély sopánkodott még, magasabban körözve a kár fölött. Kain merev tekintettel bámulta a megsebzett fákat, a földre csúfított gyümölcsöket, és nem tudta, mit csináljon tehetetlen dühében. Ez a fizettség a munkájáért... ? Ezernyi jégverte gubacs, sárral kevert mocsok?! — Isten! — üvöltött fel. — Ki- semmiztél, becsaptál, tönkretettél! De miért... ? ! Választ csak a seregélyek rikácsoltak a magasból. Kain lehajolt, köveket markolt fel, és azokkal dobálta, űzte a madarakat, még akkor sem hagyva abba, amikor már messze szálltak. — Kain! Mit csinálsz? —. Ábel kiálltotta ezt, aki nem messze legeltette a juhait. Kain nem hallotta meg a kiáltást, továbbra is őrjöngve csapkodta a lehullott gyümölcsöket. Ábel ekkor elindult feléje. Juhait maga előtt terelgetve közeledett, válláig omló szőke haját színes mezei virágok ékesítették. Kedves báránya nyakát kis virágfűzér fonta körbe, játékos emlékeként a pásztorkodás nyugalmas perceinek. — Kain! Testvérem! Mit csinálsz? Káint váratlanul érte Ábel megjelenése. Eldobta a faágat, gyorsan lehajolt, és a pocsékba ment gyümölcsökből szedett fel párat, mintha eddig is csak ezt csinálta volna. Ábel odalépett mellé, vigasztalván a vállára tette kezét. — Hagyj! — rántott a vállán Kain, és otthagyta testvérét. Távolabb állt meg, háttal neki. ,.A virágos majom — gondolta —, még csak az hiányzott, hogy úgy lásson, olyan tehetetlenül toporzé- kolva.” Ábel mozdult, hogy utána menjen, de aztán mégsem tette. Érezte, hogy a vigasztalásával most nem érne célt Káinnál, csak még inkább elkeserítené, hiszen a veszteségre terelné a figyelmet azzal is. Visszaballagott a juhokhoz, tovább hajtotta azokat, de gondolatban ott időzött még Káinnál. „Hagyj!” — hallotta újból az ingerülten odalökött szót, és még a mozdulatot is érezni vélte,' ahogy a vállát elrántotta. Már régebben észrevette, hogy Kain kerülni igyekszik őt, de ha mégis találkoznak immel-ámmal felel a kérdéseire, és sietve eltűnik a közeléből. Mikor bánthatta meg és mivel? Mi az, amit nem tud neki elfelejteni? Ábel töprengve lépkedett a juhok nyomában, a mellette bandukoló bárány fejét simogatta. A gyerekkor emlékei villantak fel benne, a fészekből kiszedett madártojások, futóversenyek, melyekben mindig Kain diadalmaskodott, akárcsak a kőhajítás vetélkedőkben. De később is, amikor már nagyobbak lettek, mennyire együtt voltak még, hányszor barangoltak az erdőben epret vagy gombát keresve. Egyszer medve támadt rá, és Kain védte meg. Az életével sem törődött akkor, az állat erős mancsának nyomát máig is ott őrzi a testén. Vajon, ha most ugrana felé egy medve, megvédelmezné-e újra? És ha nem, miért nem? Miért nem mondja el, ha valami bántja? Miért az ismeretlen, hideg fény a tekintetében? Ábel sóhajtva ismerte be, hogy nem tud ezekre a kérdésekre választ adni. Megállította a nyájat, leült a fűbe, és a lassan gomolygó felhőket nézte. Sokszor tűnődött el így, önmagát mulattatva azzal, hogy megpróbálta eltalálni, milyen alakzatokat vesznek fel. A képzelete segítette ebben, azzal formálta, alakítgatta a magasban úszó felhőcsomókat... Tóth-Máté Miklós: Az áldozat Galamb? Ábelben hirtelen világ- lőtt föl az emlék, és egyben a felismerés is. Néhány éve történt, hogy galambot rajzolt mészkővel egy barlang falára. Izgatottan szaladt Káinért, hívta oda, mutatta meg. — Te ilyet is tudsz? — Kain álmélkodva bámulta a rajzot. Aztán ő is kezébe vette a mészkövet, és megpróbálta utánozni. Sokáig karcolgatta a falat, de csak idétlen vonalak összevisszasága volt az eredmény. Dühösen vágta oda a követ, és elrohant. De előzőleg még rápillantott. És akkor nyilait ki szeméből az az ismeretlen fény... * * * Kain még jó ideig ott lődörgött a jégverte gyümölcsösben. Józanabb szemmel igyekezett felmérni a kárt, de egyébként sem volt kedve hazamenni. Nem kívánt anyjával, apjával találkozni, de főleg nem Ábellel. .,Azóta már mindent elfecsegett — gondolta —, és most együtt sajnálkoznak rajtam.” Az eget nézte, a csendesen kavargó felhőket. A szél mintha erősödne. Csak nem lesz megint vihar? — Isten — kiáltott fel —, szeress engem is! Oltárt építek neked, áldozatot mutatok be, hogy kiengeszteljelek! Csak ne büntess tovább! Hallod...?! * * * Már hajnalban hozzákezdett az oltárépítéshez. Kiválasztott egy arra alkalmatos helyet a jégverte gyümölcsös közelében, és odacipelte, majd rakta, illesztette egymáshoz a köveket. Amikor az oltárral elkészült, száraz gallyakat szedegetett össze, aztán elment, leölt egy fiatal kecskebakot, és azzal tért vissza. Ráhelyezte az áldozati oltár tetejére, és körülnézett, hogy két megfelelő követ találjon a tűz gerjesztéséhez. A közelben nem talált, távolabb indult és ekkor észrevette Ábelt, aki ugyancsak köveket keresett magának. — Hát te... ? — kérdezte Kain. — Nem a birkáiddal vagy... ? — Apánk vigyáz most rájuk — mondta Ábel —, oltárt építettem, áldozatot mutatok be az Úrnak. Azt a bárányt ajánlottam föl neki, amelyik leginkább a szívemhez nőtt. — Te miért? — Kain értetlen bosszúsággal nézett rá. — Téged szeret az Isten, neked nincs okod kiengesztelni ? — Okom van hálásnak lenni, — mondta Ábel —, hiszen eddig mindig megsegített. Mindenem amim van tőle származik. — Hízelgő — sziszegte Kain, és otthagyta Ábelt. Néhány lépés után megállt, visszafordult. — És szedd ki a virágokat a hajadból, te megkergült majom! Visszatért az oltárhoz, leült előtte, és kedvtelenül ütögette egymáshoz a köveket. Közben a kimúlt kecskebakot bámulta. Ott feküdt némán, élettelenül, és türelmesen várta, hogy füstté váljon. „Ennyivel beéri az Isten?” — gondolta Kain. és abban a pillanatban valami szörnyű érzés kerítette hatalmába. Nem hitt ebben az egész hókuszpókuszban, és legszívesebben hazavitte volna a kecskét, hogy megsüsse és megegye. Megijedt ettől a gondolattól. Megpróbált csak a tűz élesztésére ügyelni, de amikor kipattant az első szikra, megint az jutott eszébe, hogy minek ez az egész. Gyorsan alágyújtott az áldozati kecskének, letérdelt, és a tüzet figyelte. A füst először szépen felfelé szállt, halványkéken mint a pára, de később meglebbent, aztán mind lejjebb kavargott, mintha valaki lefelé nyomta volna. És fekete lett, kormos, büdös, átláthatatlan. Kain köhögött, fulladozott a vastag füstben, majd nem bírta tovább, elszaladt, és távolból nézte elkeseredetten. Aztán Ábel oltára felé tekintett. És látta, hogy Ábel füstje egyenesen kúszik az ég felé. Ábel pedig térdre borulva imádkozik. ain csaknem megdermedt ettől a látványtól, és irtózatos, eddig soha nem tapasztalt düh áradt szét benne, odalódította az első fához, és letörette vele annak legvastagabb ágát. És ezzel a szörnyűséges husánggal a kezében futott a védtelen Ábelhez, és amikor mellé ért, rásújtott vele, majd ütötte, vágta, amíg teljesen mozdulatlanná vált. Aztán beleragadt vértől szennyezett hajába, honnan már kihullottak a virágok, és húzta, vonszolta a saját oltára felé. Félúton tisztult az agya, és rádöbbent, hogy mit tett. A husángot eldobta, és rémülten rázta, ci- bálta Ábelt. — Testvérem, ébredj! Ne aludj tovább, ébredj! Mert ekkor még nem tudta, hogy ölt. Azt hitte, hogy Ábel csak alszik. Alkonyatig szólongatta, ébreszt- gette, de hiába. És amikor a nap vörösen alámerült, bizonyossá vált benne, hogy itt valami helyrehozhatatlan történt. Az embert is meg lehet ölni, akár csak az állatot. — Meg lehet ölni az embert is... ! — üvöltötte és futott, menekült a halottól, mintha ezzel akarná meg nem történtté tenni az egészet. Aztán amikor bekerítette az éjszaka, egy barlangba bújt és reszketve könyörgött Istennek, hogy támassza fel Ábelt. Támassza fel azt az embert, akinek sosem volt husáng a kezében, csak a virágok a hajában, és valamikor régen a barlang falára galambot rajzolt. Vágvölgyi Attila rajza Fábri Péter: Virágvázavágy Virág a vázában szerelem lázában pirosán pirosló örömök házában hulló is nyíló is csukódik nyílódik rezzenő szirmokból illata kibomlik Illóan kibomlik pirosán piroslik virág a vázában csukódik nyílódik
