Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-12 / 188. szám
4 _______ Néplap 1989. AUGUSZTUS 12. Sxo'wJjpaJbt Beszélgetni nehéz? Engedtek kíváncsiságomnak, s férj, feleség előtt izgatottan lapozom a konyha falán lógó üzenőfüzetet. Igazából nem kíváncsi vagyok, de egyszerűbb, ha elfogadom ezt, elég ha én tudom, megrémültem a vastag, sűrűn teleírt notesz láttán. Lapozgatom hát, s közben hallgatom a háziasszonyt, aki szerint, mióta kitalálták az üzenőt, semmi baj. A legkorábban kelő, munkába siető férj beleírja, mikor jön haza, eligazítja a gyereket, aki nagyocska már, ezt-azt segíthet a háztartás körül. Tulajdonképpen ő is ír, a háziasszony, az odakészített reggeli mellett ott vannak az ő napi „parancsai” is, a később kelő nagymamának és a nyári szünidőben hétalvó gyereknek. Olvasom a lapokat, s mintha véletlenül tenném, rákérdezek, ugye, este, amikor már mindenki itthon van, meg is beszélik az egész napot, s a másnapi programot is, ez csak emlékeztetőnek kell, ez a füzet. Most rajtuk a csodálkozás sora. Mikor beszélnék meg? A feleség este vacsorával van elfoglalva a parányi konyhában, s csak idegesíti, ha valamelyik családtag megtámasztja az ajtófélfát, szólni akar 1 hozzá. A családfő, — aki különben napi két órát dolgozik délután, a rendes munkaideje után is egy akárkinél (nálam jobban tudják, egyre több „akárki” van, akinek egy jókezű mesterember megéri a rizikót), s az utazással együtt így napi tizenkétórázik. Nem magától értetődő, hogy vagy belebújik az újságba este, vagy egy sörrel (néha még akad rávaló) leül a televízió elé. A gyerek sajnos a bérházi gyerekekhez hasonlóan késő estig lent tekereg a ház előtt többedmagával, az alacsonyabb szinteken lakók legnagyobb „örömére”. Nem, hétközben nem beszélgetnek, nem fontos, nincs is miről. Hét végén meg első a lakás takarítása, a bevásárlás, a főzés. Az asszony nagyot sóhajt, s azt mondja, mosógép, meg porszívózörej mellett ki a csudának lenne kedve trécselni? Mindezt eddig szótlanul és jólnevelten végighallgatta a nagymama is, aki most nem bírja tovább cérnával, megszólal: „némák ezek, fiam, kukák. Ezeknek sosincs témájuk, ezek sokszor szemmel vezérlik egymást. Bezzeg az én időmben!” No, ezt különösebben nem kell nekem se magyarázni, mert még emlékszem. Téli estéken úgy húzódtunk össze a konyhában, mint verebek a villanydróton, s mindig, de mindig hangoskodtunk, beszélgettünk. Nyáron aztán még kellemesebb körülmények között. Kint az udvar árnyas fái alatt, a lugasban, — ha nem riasztott el bennünket a sok éhes szúnyog — sokszor észre se vettük, ránksötétedett. Persze, nemcsak a család, a szűkén vett együttélők találtak témát. Megjegyzem, a maiak mentségére, jó ha rádiókészülék volt, tévéről ezelőtt ötven, negyvenöt évvel még nem is hallottunk. És mi tagadás, saját könyvtára, de még néhány jó könyve se volt akkortájt az átlag magyarnak. Mit tehetett hát, egymással cserélt gondolatat, egy-egy nagyobb család valóságos hírközpont volt. Ebbe a sorba jól illik a barátok, munkatársak összejárása, egy-egy rokoni látogatás is. Mentünk testvérhez, sógorhoz, keresztapákhoz és nagymamákhoz, leültünk, s már áradt a szó, mindig volt téma. Inkább, mint vendéglátás, ó szemérmesek voltunk, dehogy vártuk volna el, hogy kínáljanak, traktáljanak. Csak, csak jól kibeszélték magukat a felnőttek, a fiatalabbak akkor még meghallgatták az idősebbek tanácsát, ha kellett összebeszéltek egy-egy családtag feje fölött, ha az bajban volt — segítettek, ilyenkor határozták el, ki mit ajándékoz a legközelebbi családi eseményre, egy-egy esküvőre, nehogy öt vasaló, s három egyforma mosdótál szomorítsa a fiatalokat. Aztán megbeszélték még tán azt is, melyik családban mit nőtt ki a gyerek, s melyik család gyereke nő bele. Persze voltak szép nagy családi veszekedések is, ki-ki elmondta a magáét, s aztán szépen megnyugodva, megbékélve távoztak. Egyszerű lenne legyintéssel elintézni, szétszóródott a család, a rokonság, rég elmúlt az az idő, amikor fél falu rokon volt, vagy egy-egy kisváros közeli utcáiban minden második házban jó ismerős, barát, vagy munkatárs lakott. Egyszerű, de igazságtalan lenne ráfogni mindent a lakásra, a magas dobozházakra, a könnyen piszkolódó szőnyegpadlókra, a két-három személynek kényelmes, de többnek ketrec otthonokra, tailán még a tévére is, amely ugye sokak szerint nem azért v«n, hogy fénytelenül-hangtalanul álljon a szobák díszhelyén. Ez is belejátszhat az elzárkózásba, a magunknak élésbe talán nem is kicsit, — mégis, valahogy nem vagyunk már barátságosak és rokonszeretők, szomszédtisztelők és családi összetartást mindennél inkább előtérbe helyezők. Ebből persze származik a falusi magányban örökké csak gyerekeire váró öregszülő, a közös kis programokat már rég nem kezdeményező barát, a munka végeztével hazarohanó — vagy tovább dolgozó — munkatárs. Sietve hangsúlyozom’: nem azokról beszélek, akik megtehették, hogy most is generációknak otthont adó házakat húzzanak föl, nem azoknak, akik olyan tágas otthonokat bérelnek, aminek nem egyetlen nagyszobája van, ahol a tévéé a főhely. Hallok ritkán baráti társaságokról, „társasági életről” — ami nem az, az a régi bensőséges már. Aki meghív, föltétlenül megmutatja legújabb szerzeményeit, előadja (sokszor azt se szóban, hanem videón) nyári élményeit, — és így tovább, mindenki tudná folytatni. Mégis, mintha az utóbbi időben kis változások jelét is tapasztalná a szemlélődő. Mindegy, bogy milyen céllal — sokszor keservesen, be nem vallott célokkal is, — de ismét közelítünk egymáshoz. A falusi nagymamának segítenek gyümölcsszedésben a gyerekei. Jó, tudom, nem önzetlenül, de szegény kis öregasszonyok úgyis elküldenék kaskába, dobozba, minek már nekik, maguknak jelszóval. És újra fölfedezik sokan, maradt még rokon, unokatestvér, sógor, egykori osztály- és sorstárs, akivel jó egy-egy órácskára találkozni. Látok ilyen bensőséges találkozásokat a hetipiacon és strandon nyaranta. És előfordul már, hogy az egyik gyerekkel élő nagyszülő születésnapján összefut az egész nagy család. Keresgetik a közöst, az egyértelműt, a különbözőséget. És beszélnek, beszélgetnek. Igaz, tele van panasszal mindenki hócipője. Tailán ez az oka, hogy kiadja magából, s vele megnyugszik egy kicsit, különösen akkor, ha látja, hallja a másiknak se könnyebb. Miikor kezdődött újra, s mikor lesz igazán ismét teljes a beszélgető, barátkozó kedvünk? Ki tudja ezt, mikor örökké gondterhelt emberekkel találkozik, akik megmondják azt is, fáradtak, agyondolgozzák magukat, s fárasztó a mind sűrűbb megélhetési gond is. Egy bizonyos: 1988-ban a KSH adatfölmérői a szabadidő-mérleg készítésekor újnak, szokatlannak nevezhető fogalommal is találkoztak. A megkérdezettek átlag napi félórát „beszélgetésként” könyveltek el időmérlegükben. Napi félóra, nem sok, de jó, hogy már van. Talán lesz több is ... Egy leáldozott történelmi múlt elevenedik fel a Transinnov Műszaki Fejlesztő Leányvállalat műhelyében, ahol restaurálják Rákosi Mátyás egyik gépkocsiját, A Szovjetunióban 1940. körül gyártott ZISZ típusú gépkocsi 50. példánya páncélozott. 4,3 tonna súlyú, hat személy kényelmes utazását szolgálta. A nyolchengeres soros motor oldalt szelepeit és már kétkörös fékrendszerrel rendelkezett. A gépkocsinak mintegy 60 milliméteres páncélozott ablakai vannak. A restaurálás több száz munkaórát igényel a leromlott műszaki állapota miatt. Képünkön Benedek Gábor a leányvállalat műhelyében. MTl-fotó: Balaton József, Öreglegények Mottó: A nőkkel bármit lehet csinálni, csak egyet nem... Szolinckon a Pletykafalu egymáshoz simuló, karbantartott házai közül ennek az egynek a postaládáján a név alatt piros színnel, jól látható módon adatik tudtul, hogy a ház ura: „magánzó”. Párját ritkító közlemény, amelyről odabenn, az előszobában egy kerek asztal mellett ücsörögve 'beszélgetünk a hófehérre meszelt hajú, 62 éves tulajdonossal. — A dédapámig bezárólag madarasiák vagyunk, őt Is Süvegesnek hívták. Ráadásul a keresztneve is Mihály volt — kezdi, miközben a hátunk mögött a szobából neszezés szűrődik ki. Félig hátrafordulok, mire így felel: — Majd elmesélem ki ő, de most csak annyit az előzőekhez, hogy az öregúr r.idegpásztorkénit élte le a 82 esztendejét. Ha nagyritkán betért a faluiba, csak azért tette, hogy bojtárt fogadjon. Amikor érkezett valaki így szólt hozzá: ecsérn, mielőtt felvennélek, eredj mán hátra a farkasverem[he|Z, mivel bleleejtettem a kos tökzacskót, hozd ki, mer az én hátam mán ... Veszélyes gödör Nos, tényleg lenn hevert a veremben a hírneves doihánytartó, mégpedig rendszerint egy Vicsorgó ordas társaságában. Erre 'bizony tíz jelöitlből nyolc elinalt, de aki kihozta, annak valahogy le kellett gyűrni, agyonütni a fénevadat. Azt viszont fel is vette őkelme. — Érdekes történet, de udvariatlanul mégis közbevágok, mert mi köze mind ennek ahhoz, hogy ön agglegény? — Nagyon is sók, mivel ezzel azt akarom példázni, hogy már a dédapám is szerette a szabadságot, így az efféle hajlamot volt kitől örökölnöm. Egyébként kapaszkodjon meg: a famíliának ez az ága Olyan, hogy már a szépapám is agglegény volt, azután a nagyapám, az apám is, sőt eddig én is az maradtam. — Ahhoz képest zseniális megoldást találtak ki, imént, a családfa folytonos... Nevet és hátradől a fotelben, aimilkor ibelép egy kedves arcú, ötven körüli nő. — Engedje meg, hogy bemutassam a fiam édesanyját, hiszen mi is csak úgy összeálltunk, mint főzés után a krumplistészta. Tanárnő Szegeden, de a nyár zömét együtt töltjük Szolnokon. Egyébként a fiiam dezertőr. — Miivel érdemelte ki? — Miivel, mivel — dohog —, huszonlhétéves és a második esztendeje nős. Hiába, uram, korcsosu'L az ifjúság, és ez alól az én famíliáim sem kivételi. — Visszatérve szilaj pásztor őseire... — Ö csodálatos ember volt és ’902-iben 'tette le örökre a kanalat. A fehérnépet csak lidéig-óráiig bírta, így dédnagyanyám havonta egyszer vitt neki tisztát, meg száraz lebbencset. Hogy ezeknek a látogatásoknak maradandó emléke is lett, azt öt fia bizonyítja. A nagyapám, mint legöregebb, folytatta a pásztoréletet, de a vizek szabályozása után az apámnak már csak a vasút maradt. — És önnek? — Én is csavargó lettem, gépkocsivezető, az országutak vándora. Ezt az aszszonyt is az egyik szegedi utam alkalmával ismertem meg, 1961-ben. — Semmi közöm a maT gánéletéhez: végü'lis született egy fia, de a hölgyet nem vette el. — Uram. az apám vallotta: a nőkkel mindent lehet csinálni, csak egyet nem. Elvenni. Ha elveszi őket az ember, a lejére nőnek, ránehezednek. — Honnan .tudja, elvégre sose volt benne része? — Nem viselek üvegszemet, így látom, tapasztalaim, mindenfelé a környezetemben. Ez a kapcsolat papír nélkül is 28 éves, és őszintén mondom: talán szép is. — Ha jól értettem, még az is előfordulhat, hogy elöbb-utc'bb beadja a derekát és . . . — Jaj, ki ne mondja! Nagyon babonás vagyok, és a végén még beteljesedik rajtáim — kopog hármat az asztal lapja a.Latt bal kézzel, alulról fölfelé, hogy védve legyen az efféle átkok, fertőző nyavaják ellen, mint a házasság esküvő és hadd ne folytassam. Régi szerelmek hordozói Minden humor, derű ellenére valahol a lelkűk mélyén olyan konfliktusok nyomait hordozó emberek az öreglegények, akik valamilyen fiatalkori 'szerelmi sérüléseket a imái napiig nem felejtik. Náluk igaz a szólásimondás: igaz szerelem egy van minden ember életében, és ha ez csúnya szóval nem jön össze, többé aligha próbálkoznak. Főlég addig, amíg él az anyjuk, aki létfontosságú személy, hiszen neki köszönhetően a ftiúk készre megy, készre jön. Jónás Alberthoz bizonyára 'ma is néhényan hozzámennének, tpedig a Kiisújon közismert és népszerű férfi, aki 'baromfi felvásárló, már a 49. esztendejébe lépett. Megbecsült, v ígj kedélyű ember hírében áll, akiinek szép háza, berendezett otthona, jókora kerti földje, így aztán kisüsti pálinkája is akad. Mivel a diétás kosztot 'gyűlöli, arról is gondoskodik, hogy évről-évre egy jókora hízó erőszakos halállal búcsúzzon a portájától, és a mosilékos vedertől. „Ráadásként” 40—50 ikacsa is felnő az udvarában. — Nem tobzódás ez? —Aligha, mert másnak is van. Igaz, egykor én is nádfedeles házból indultam, és szegről-végről azért is maradtam egyedüli. — Nem értem. — Pedig egyszerű az egész: 21 évesen szerettem agy kislányt. Helybeli volt, akiknek akadt mit aprítani a tejbe. Nem úgy, mint akkor nekem, hiszen én csak a két kezem munkájában bízhattam. — Nehéz szakítás volt? — Az, mert ő is szeretett, de az anyja 'tiltotta, másnak adta. Mindegy, túltettem magam, és bizonyítani akartam, én ás viszem annyira, mint ők. — Köziben elrohantak az évek... — Szálltak azok sebesen, akár ősszel a vadliibáik. Amíg szegény édesanyám élt, nem szenvedtem hiányt. ’67-ben, amikor meghalt, azután meg kellett tanulnom főzni, sütni, takarítani, de befőttet elrakmi és kacsát tömni ás bírok. Talán tapintatlan a kérdés, de én felteszem. Ha akar, felel rá 'ha nem, akkor nem. Üj, másik szerelem nem akad t? Alkalmi igen — Alkalmi igen, nem is egy. Sok a magányos aszszony, és például a legutóbbi is többgyerekes volt. Lehet önzőnek tart, de így nem vállaltam, így ő sem próbálkozott tovább. — Végleg agglegény marad? — Az ötvenedik esztendőm kopogtat, és jó tíz éve eldöntöttem: végleg így élem le az életemet. Barátaim vannak, keresztgyerekem is, és a munka a hobbim. Nekem ez a város a világ közepe, és 26 éve nem vettem ki a teljes szabadságomat soha, hiszen nem tud'nék vele mit kezdeni. Üdülni nem szeretek, nem hiirnék, így inkább iki fizetik. Néha elugrom a nővéremhez, de oda is csak módjával,, elvégre van nekem otthonom, 'mégha csak a rádió szól is 'benne hozzám. Ügy tűnik, egyetlen egészséges ember sem születik agglegénynek, legfeljebb a •körülmények alakítják azzá. Miint Kiss Andrást, aki hovatovább 54 éves lesz, és évtizedek óta ismerem. Az ötvenes évek elejétől a kunhegyes! Vízgépészeti Vállalat munkása. Dolgozott akkor Is, amikor Zaoski becenéven fennen ragyogott a sportcsiillaga, és Salgótarján, valamint Döbrecen NB I-es csapata is sarai közé hívta a nyurga 'kapust. — Nem 'mentem sehová, mert segíteni kellett a nagyszülőket és a Mamát — ejti ki ma is áhítattal a mama nevet, aki a nők közül minden bizonnyal eddig a legtöbbet, vagy az egyik legtöbbet jelentette neki. — Nem vált nyugdíjuk, az apám elhagyott bennünket és én maradtam hármójuk egyetlen támasza. — Szerelem sohasem környékezett ? — De, nagyon nagy volt. Sajnos úgy alakultak a körülmények, hogy más vette el. Badarság, de elmondom: fogadalmat tettünk: megőrizzük a másik emlékét. Én betartottam, és ő is bizonyára hasonlóan cselekedett. A házassága nem sikerült. Ebből jóvátenni sajnos már semmit nem llehet, merít ő régóta, nagyon régóta kinn nyugszik az akácosban. — És más? — Komenidáltalk többet, ma 'is azt teszik, de egyelőre maradók egyedül. Ekkorra már sok az olyan szokása az embernek, hogy azokat a másik vagy elfogadja. vagy nem. Azután az életemet eddig 'betöltötte és most Is 'betölti a sport, hiszen a focistáiknak vágyók a szakosztályvezetője. — Nem bántad meg, hogy így alakult a sorsod? — De. A mai eszemmel, ha Ismét trzenmyoteéves lennék és hívnának egy neves csapathoz, elmennék, és családot is alapítanék, mivel szeretem a gyerekeket — Mi a iiegnyamaisiztóbb az egyedüllétben? — Az olyan hétvége, amákor se foci, se meccs. Ilyenkor elballagok valamelyik régi cimborámhoz. Tovatűnt édesanya — A imama nem siettette a nősülésedet? — Eleinte nem, később viszont igen. Mondta ás: házasodj fiam, mivel így nekem is Ikönnyébb lenne, ha rászánnád magad. Csak mosolyogtam, félváliról vettem, hiszen étel', tiszta ruha vánt otthon, ibármerről érkeztem haza. Kiss Andrásnak, akarom mondani Zacskónak ma 130 üveg befőttje van, valamennyit ő rákita el, dunsztolita ki, és eziirányú szaktudományát messze környéken ismerik. Nála a nyári szabadságon kívül az András nap a hízóvágás számít két igazi, jeles eseménynek. Maga nyitja és zárja az ajtót és noha mint említettem évtizedek óta ismerem, tulajdonképpen ima sem tudom: irigylésre méltó em~ toer-e, vagy sem. D, Szaby Miklós
