Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-19 / 196. szám
10 1989. AUGUSZTUS 19 Azt beszélik a faluban..« Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban. "Rákóczi” kesergője: csak az adósság a miénk, az ótépének dolgozik a falu apraja-nagyja Az öregasszonyok ilyentájt visszaálmodják a régi világot, a kemencét, amiben István királyra akár új lisztből is süthették a család kenyerét Vadkempi ngezők háborítatlan birodalma egé6z nyáron a Tisza rákóczifölvi partja. Egymásnak adhatják belföldiek, külföldiek a címet, mert alig szedik föl a sátrat, húzzák el a lakókocsit. a hatalmas, árnyas tölgyek, fűzfák alá már újak érkeznek. Pedig semmi sincs, ami valamiféle komfortot jelenthetne. Mégis — vagy éppen ezért —. a gyönyörű ártér, a homokos vízpart, s túlnan a gyönyörű látvány (olyan, mintha a várkonyi templom tornya kézzelfogható közelségben magasodna) . nos. meg is értem a messzi földről ide törekvőket. s a falu fiataljait is, akik ebben a környezetben töltik vakációjukat. Berényi Józsefné tanácselnök ismerős a Tisza partján is. Most tért vissza szabadságáról, egy hétig ő is élvezte a csendet, a vizet, a mérhetetlen nyugalmat családjával. — Az csak szerencséink, hogy aszfaltút vezet az ártérig, könnyen megközelíthető a természet. Azért idejelenne — nem megbolygatni —• ezzel-azzal kényelmesebbé tenni. Csakhát ugye, a pénz, az a legkevesebb! Visszafelé kanyarodva a faluban, kimutat egy hatalmas gödörre. — A néphit szerint, én is a család öregjeitől hallottam. ez a Bivalytópart volt a Rákóczi Ferenc vadászkastélyának helye. Régi középületeken bent, a falu közepén táblák hirdetik. a nagy fejedelem kastélyának köveiből épült az öregiskolia, a községháza, a templom meg az óvoda egy része. — Hagyhatott volna nagyobb kastélyt, mégannyi építőanyagot a varsányi vadászkastély mellett, vagy helyett a falura a fejedelem, hátha több, tekintélyesebb közintézményünk lenne — sóhajt Molnár József, diákköri ismerősöm, a falu szülötte a Rákóczi Tsz-ben. — Dehát olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy ami volt, is összeomlott. Tizennégymilliós beruházás valósul meg rövidesen, a nagyközség szeptemberben új bölcsődét avat — a korábbit életveszély miatt le kellett bontani, 1986-ban, épp akkor, amikor váratlanul összedőlt a művelődési ház. — Látja-e, azt írja bele az újságiba, hogy minden tisztedet azoké, akik ezt a faluházat megcsinálták! De ezt komolyan mondom, Papp Imre, Krizsán Jóska meg Török Jóska és a tanácselnöknőnk, Borosné Magdika érdeme, hogy öregnek — mármint nekünk is, az Arany János nyugdíjasklubnak jó helyünk van benne — csakúgy, mint a fiataloknak. Füstfelhőket ereget Csongor szivarjából Boros István a faluházban. Élő történelemkönyv — hetven évét itt élte le. nem is akárhogyan: — Megmaradtam egyéni gazdának! — Egyedül? — Ugyan már, voltunk vagy százan, akik nem mentünk a kolhozba, mert én csak így hívom. — S hogy van az, hogy eddig ilyesmiről nem lehetett hallani? — Először is, ki kérdezte, jnásodszor meg lehetett-e beszélni róla? No! Pedig, könyv telné ki abból, amit átéltünk: tagosítás ide, oda, padlásseprés, fenyegetés, pénz sehol — földönfutás, a kis maradék földért be akárhová dolgozni, hogy békén maradjon az ember a családjával! Mert kenyér kellett, érti-e? ■ Hogyne érteném. A tavaly őszön fölavatott faluház hosszú tornácán hűsöliünk, s látom, Pista bátyám se menne el egy nikotinellenes plakát sztárjának. Ahogy sűrűsödik az indudiata, a haragja, egyre sűrűbben gyújt rá, miközben barátságosan engem is buzdít, próbáljam meg, nem rosszabb mint a cigarettám. — Tudja-e — hunyorít, hogy ez a ház. ez a mostani, kultúrával teli faluház mikor épült? Mert én tudom. ösmertem is a gazdáját, úgy hítták, hogy H. Nagy István, s ezemyolcszézhetven-valaihányban építette. Jó gazda, nagygazda volt, így mesélték a régiek. Rákóczifalva 1983-ban ünnepelte községgé nyilvánításának századik évfordulóját. — Azóta már van újabb kerek számunk — hunyorít az öreg Boros. — Ez a mi szülöttünk, ez a mi mostani tanácselnöknőnk a 20. a sorban, mióta a tanács megalakult. No, mondja már, ki Boros István Minden tisztelet azoké, akik a faluházat megcsinálták gépesek, s egy nap, másfél nap kicsépelték a búzát. Oh, gyönyörű búzát, jó kenyeret termett ez a föld! István király napjára már megjártuk a miklósi malmot is, ott őrlettünk, mert kiváltképp egyben kitűnő lisztet adtak. És ugye, az volt az igazi, amikor az első kenyér ki' sült. Nagy kemencém volt, két szobára nyíló, megsült benne a család egy heti kenyere. Az nem penészedéit, nem száradt ki. Olyan ízesen beszól a tejfölös lángosról, a vakaráról, hogy szinte érzem a befűtött kemence illatát, a friss kenyér szagát. — Ö már nem sok kenyeret pusztít — mondják Bálint Jánosné született Latóczki Terézia családtagjai a Lenin út 45. szám alatti szép családi házban. Későn ébred, pici pálinkát kortyol, déltájt reggelizik, s délután vacsorái. Rosszul hall, de most vettünk a szobájába új tévét, nappal az utca forgatagát nézi az ablakból, este meg a tévét. Kedveli. Szeptember negyedikére, a születésnapra készülődnek. Nem akármilyen dolog. a százéves nagyközség első százéves öregjét megilleti a falu köszöntése is. Az öregasszony ül szobájában, a megszokott helyén az ablaknál, de meet nem kifelé, mennyit tett ezért a faluért? Megmondom én. kedves! Édes keveset! Legföllebb azt, hogy mostanra csak az adósság a miénk! Belezavartak minket családdal, téesszeil mindenbe. Csak azt felejtették el, hogy olyan zsíros volt ez a mi földünk, hogy csak kenyér kellett volna hozzá. Hetven évemmel meg ne ériem már, hogy kenyerünk sem lesz! Fő utcai szép házában is a kenyérről szól Sülikáné Kenyeres Mária néném, akinek még lánykori neve is a legszebb szót idézi. — Hát ugye, amikor így augusztus elejére behordtunk a földről, s asztagba raktuk a termést, jöttek a befelé néz. Lát bennünket, vagy csak eltűri a hirtelen vendégséget, ki tudja? Nem szói, még akkor se, amikor (hangosan .kimondjuk, bizony letagadhatna pár évtizedet Akikor nevetésre húzza el a szájáL s mérhetetlen nyugalommal üldögél tovább. Orvoshoz nem jár, s orvos se hozzá, fogyó erejével él a nagy családban, a gyerekek, unokák, dédunokák (tán van ükunoka is, ki számolna gyorsan utána) körében. Amerre megyünk, mindenütt a mégha tód ottság vesz rajtam erőt. Minden utcában gyümölcsfák szegélyezik a járdákat. A tavaszon, hogy először szétnéztem, olyan voűit a nyílegyenes utcás, gonddal települt falu, mint óriási mirtuszkoszorú. Később, hogy megintcsak itt jártam, dús vérpiros termésűiktől roskadozó meggyfák alatt hajtottam meg a fejem. — Csak az új. a most épülő utcában nincs még gyümölcsfa — mutat körbe a tanácselnök azon az új házsoron. amelynek portáit — összesen hetvenet — tavaly mérték ki. — Most 1900 családi házunk van, s ötezerhatszáz körüli a falu lélekszáma. Eddig évente 30—35 családi ház épült, most, hogy A százéves falu százéves polgára: Bálint Jánosnét szeptember elején köszöntik egyre magasabb a kaimat, drágább az anyag, nem tudom, belevágnak-e ennyien? Az biztos, ótépé meg takarékszövetkezeti adósságokat nyög minden építő. Ugye, a téeszen kívül helyben (hadd ne számoljuk a tanács intézményeit meg a pár boltot, kisáruházat) nincs munkalehetőség. Rákóczifalva ezért kénytelen elviselni az alvó jelzőt. Naponta ezerkétszáz-ezernégyszáz emberünk utazik dolgozni. A buszok Szolnok meg Martfű irányába járnak, mo6t úgy tűnik. Szolnokra utazik a többség. Valamikor a nők csak egyfelé, a Tisza Cipőgyárba utaztak. Dehát változik a világ — csak az nem, hogy nekünk az az új bölcsőde, amit az előbb láttunk, mindennél fontosabb! Visszamennek a fiatalasszonyok a munkahelyükre, nem engedhetik meg maguknak olykor még a gyedet se, nem még a gyest! Erre mondta volna Boros Pista bátyám, hogy csak az adósság a miénk? — Ugye, mi mindig arról voltunk híresek, hogy örökké beruháztunk, mindig fejlesztettünk — hát fizetjük is. kamatostól, nem is kevés gond között. — Ezt már a Rákóczi Tsz központjában mondják, s azon lepődtem volna meg, ha nem ezt hallom. Van-e manapság gond nélküli termelőszövetkezet széles e hazában? Pedig a Rákóczi, a három falu határát összeölelő, 8200 hektár földön gazdálkodó szövetkezet évtizedeken át csupa jót hallatott magáról. Mint az egész magyar gazdaság — ki hitte volna, hogy ide jutunk a jó hatvanas, hetvenes évek után? A szövetkezetnek gondolnia kell az anyaközségre, hiszen földvagyona majdnem felét, 4000 hektár jó földet a rákóczifailviak adták össze. (Kapnák is most, az „okos” törvény előírása szerint 8— Világit a régi címer,,, 10 hold szántó, 6—7 hold szőlő után a még élő egykori gazdák vagy kétezer forint földjáradékot évente...) Négyszázhetven aktív, dolgozó tagja, háromszáznegyven nyugdíjasa él a téesznek Rákóczifailván. S bár minden „falufejlesztésben”, építésben részt vállal az egyetlen helyi munkahely, maguk a vezetők is elégedetlenek a nagyközséggel. Különösen az ellátással. Igazuk lehet, mert miagam is meglepődtem: délben tértem be — két kifliért, zsömléért — a falu közepén álló ABC-be, s nem költöttem egy fillért se — mivel üres volt a kenyeres-süteményes pult. Mondják, egy pár cipőért, egy gyerekcipőért is Szolnokra kell utazni — s már csak a magamfajták emlékeznek, hajdanán egy ötösért vitt be a megyeszékhelyre a Volán. Most már 16-ért, s oda-vissza, az harminckét forint, ugyebár. Vitázunk ezen, s gonoszkodom: ahogyan elhibáztuk a magyar falvakban a közigazgatás „összevonását”, a szövetkezetek egyesüld-(...) egyesítését. épp oly kár volt .,hét falu” ellátására összeerősznkolni a valamikori földmívesszövetkezetek utódjait, az áfészeket is. Dehát utólag ki nem okos, aki magyar? Perzsel az augusztusi hőség. szinte elalél az ember, amíg a hosszú rákóczifalvi utcákat járja. A faluházban néhány ráérő fiatalember a lehető legkevesebb öltözékben tekézik. Boros Pista bátyám szemébe húzza a kalapját, elszívja a doboz utolsó Csongorját, s hazaballag. Találkozik Táborinéval, aki híres asszony lett, mióta az Arany János nyugdíjaskliUb sorsát igazgatja. Most Jugoszláviába viszi hamarosan az öregeket, aztán szeptember végén budapesti sorstársakat látnak vendégül. Az iskola üres, előtte negyvennyolcas emlékmű. Hófehér mészkövén frissen világít a Kossuth címer. Megmaradt, úgy, ahogyan a centenáriumra fölépítették. S mennyi minden nincs már, mennvi csak az emlék. Mint Bugyi Lajo6 iskolázatlan — sokat olvasó nyolcvankét évesé. A világbékéről fejtette ki gondolatait a faluház ámbitusán, s közben csak úgy. mellékesen megjegyezte, 57 évig tanyán élte cseppet se könnyű gazdaéletét. Azt mondják, a legszebb tanyák azon a fertályon álltak, ahol most a Bivalytópartra a varsányi vadászkastélyt láttatja az emlékezet. Dehát annyi mindent beszélnek a faluban. Tán a felét se tudtam elmondani! Sóskúti Júlia Fotó; Mészáros Jánnos Emléktábla az iskola falán
