Néplap, 1989. augusztus (40. évfolyam, 178-206. szám)
1989-08-19 / 196. szám
1989. AUGUSZTUS 19. Irodalom, művésxet 9 Fábián László: Halál Donostiában Szalay Ferenc: öregember szekérrel Huh István: Ki voltál mindegy már az Hogy lei voltál mit se számít S szívemben meddig éltél A fontos csak az hogy világít A fenyőágon az éjfél Mindegy már az milyen a vállad S a csókod érzem-e még A fontos csak az hogy a nyárnak Csillagolt szórjon az ég Mindegy már az milyen a szemed S hogy látlak-e szépnek Fontos csak az hogy a tenyered Legyen arcomnak fészek Donkó László: Bölcső és koporsó Kevés az én fizetségem, hát másnak is szűkén mérem, nem adhatok soha kölcsön, csak ha eladom a bölcsőm. Megharagszik Lidi néne, bölcsöm egyszer sokat érne, fenyőfájából koporsót asztalos szegezne, olcsót. Nem adom el a bölcsőm másnak, csak a fösvény elmúlásnak, tudom, akkor megbékélne angyal-dadám, Lidi néne. önmagához. Tele van sóvárgással. A színek és visszfények alkony! játéka távoli világokat kelt életre benne. Néha, amikor ideje engedi, és kedve támad egy kis sétára, elbolyong a mocsaras, gyorsan alakuló városvégen, és ideig-óráig elnyomja lelkében a szorongást. Figyel egy görbe fát, lehajlik egy virághoz. A ligetek közt, melyek visszamaradtak a durván illeszkedő háztömbök takarásában, feltör a víz, a betemetett láp olykor még visszakövetelné a magáét. Az utcaparti kanálisban döglött macskák, rothadó gyümölcsök. Ha nincs sétálós kedve, beül a közeli Két Oroszlán fogadóba. Ennek cégére, a két kopott kőállat, ma is látható az egyik Kálvin téri ház kapubejárata felett. Bent tágas udvar fogadja, a forgalmas térből — egykor piactér volt! — kiszakított nyugalom. Leül, megfog egy idegen tárgyat. Talán ez a legnehezebb számára: az új tárgyakhoz szokni. A hideg, sokasodó, egészen egyforma ipari limlomokhoz — kanálhoz, pohárhoz, szék karfájához, kilincshez. Az egyszeri tárgyak varázslata, melyben felnőtt, nincs többé. A személyes és emberarcú használati eszközök kultúrája és zenéje. Ezek az ipari tárgyak sosem tudnak megérni. Nincs történetük. Cserélgetik őket. Nem szelídülnek az ember kezéhez az elődök kezeérintésével Talán még nehezebb ezekhez a lomokhoz szoknia, mint az idegenszerű beszédhez, legyen az magyar vagy német. Mindkettő csak karikatúra. A hangsúlyok megbicsaklanak, a mondatok össze-vissza indáznak. Nincs zenéjük. Minden csupa csikorgás. Kifejezések illeszkednek ormótlanul. A szavaknak nincs íze, ahogy a nagyban főzött ételnek sem, melyről a szakács maga sem döntötte el, minek szánja: beleaprít mindent, ami a keze ügyébe kerül, de többféle étéire is emlékeztet az eredmény. És ami többféle az sem ilyen, sem olyan. Zagyvalék. Az arcokat mintha maszk takarná. Az emberi kapcsolatok bonyolultak, de mélyükön az érdekek taLmisága. Talán egyvalamit szeret ebben az idegen nagyvárosban. A telet. Ilyenkor eltompulnak a zajok. Egyneművé érik a hó ragyogásában a sok esetleges részlet, a járművek és hivalkodó kapuk, hinták és elesett koldusok, a lovak és a rikkancsok. Minden meghitt lesz, majdnem otthonos. Ahogy kapaszkodik felfelé a lépcsőn, a félhomályban távolból száncsengő csilingelőse hallatszik idáig. Balkezével kitapintja a korlátot, jobb kezében görbebotot tart, kopogtatja velük a lépcsőket, de a falak visszhangja sehogysem akar találkozni lépései ütemével, ement a Playára, amely úgyszólván üres volt, néhány vénaszszony menetelt fölhúzott szoknyával a sekély vízben, öregurak kocogtak a fövenyen. Nyomuk csíkokban sötétlett: a visszahúzódott dagály helyén még nem tudott fölszáradni a homok fölülete sem. — Vége az idénynek — gondolta és ez így is volt. A nap már lassan kúszik föl a Kertváros magaslatai fölé, hogy melegíteni tudja a Playa fövenyét kora délelőtt; délben és a kezdő délutánban ugyan még erős, ez azonban rövid idő a dagály nyomainak eltünetéséhez. Miközben tűnődött, arra lett figyelmes, két kis motoros közelíti meg az öbölben a strand és a Szent Klára-sziget közt lehorgonyzott fejesugró tornyot, acélköteleket erősítenek rá, az egyik hajóból alábukik egy könnyűbúvár, valamit matat a víz alatt, aztán már vontatják is a fejesugrót az Akvárium melletti belső kikötő irányába. Igen, ezzel hivatalosan is véget ért az idei fürdőszezon. Fönn a strand fölötti sétányon, a széles úton egyelőre tartja magát a nyárvégi forgalom, a Paseo és a park padjai még tele vannak újságolvasókkal, kutyasétáltatókkal, bevásárlásból érkező háziasszonyokkal. A fázékonyabb öregunak fején viszont, mégha rövid ujjú inget viselnek is, megjelent a nemzeti barett. Ügy döntött, egyelőre nem vetkőzik le. Sporttáskájából színes törülközőt csomagolt ki, négyrét hajtogatta, úgy ült rá. Érezte a nyirkos homok hűvösét. Fészkelődött, majd két újságot is elővett, egyik helyi, a másik országos napilap volt A helyi látszott vastagabbnak, súlyosabbnak; tudta, tele van fényképekkel, beszámolókkal, karikatúrákkal és interjúkai, filmcsillaj?»k nyilatkozataival, akik így fesztivál idején elözönlik a várost .A sötét napszemüveg zavarta kissé az olvasásban, letenni azonban nem merte. Talán, ha többen lesznek. Az országos lapban napok óta követ egy sorzatot, Lobóról szól, a félelmetes harcosról (az újság, persze, másként minősíti), a fiúról, akit futólag ismert ő is: egy alkalommal együt lopakodtak át a közeli határon. Belefeledkezett az olvasásba. Amikor fölnézett, és a lapot letette, néhány pillanatig még látta maga előtt Lobo sovány kamaszarcát, a pattanások visszamaradt rücskeit, önkéntelenül fölsóhajtott a lehetetlen ötlettől, hogy jó volna egyszer találkozni vele újra. Elbizonytalanodott. Hirtelen zavarát palástolta ugyan a fekete szemüveg, az óvatosság elemi parancsára azonban körülnézett. Tapasztalnia kellett, hogy a naptár, a befejzésre irányuló gesztusok korántsem riasztják a Playa hűséges közönségét: míg olvasott, szinte megtelt a homok. Igaz, az addig tartózkodó nap is magasabbra kúszott, most már nyugodtan megszabaduhatott fölső ruháitól. Amint leült a Gipuzkoa téren a kávéház árkádsor alatti teraszán órájára pillantott, és konstatálta, jócskán maradhatott volna tovább a Playán, hiszen délutánra valóban fölmelegedett az idő, megérkeztek a diáklányok is, akiket délelőtt már lefoglal az iskolapad, hogy az utolsó pillanatokban még ledobálják melltartóikat, hadd érjen nagyobb fölületet a barnító sugárzás. Akinek azonban időre szóló kötelezettsége van, általában nyugtalanabb, igyekszik mindinkább a megjelölt hely közelébe sündörögni, hogy a találkán pontos lehessen. És, természetesen, korábban érkezik. Pedig kiszámította, ha egy nagy kerülőt tesz, azzal elüti a várakozást. És még föltűnést sem kelt. Valahogy ragaszkodott a tengerheg, a strandról csak a parknál ment föl, ahol már lenn nem folytathatta sétáját, elballagott a rendőrség előtt, és igyekezett olyan érdektelen képet vágni, amilyet csak tudott, noha szemét az őrről képtelen volt elfordítani, pillanatra megállt a jaohtklubnál, ott is a napozó lányokat bámulta, majd egy váratlan ötlettel úgy döntött, a hegyet mégsem kerüli meg, bevágott az Óvárosba, keresett egy vendéglőt, amelynek bárjában megevett valami melegszendvicset, ivott rá egy pohárka sört, úgy fordult le ismét a tengerpartra, hogy aztán — vákmerően — a rendőröktől népes fesztivál központon is átjöjjön. Hideg kóláját lötykölte, olykor kortyintott belőle. Ügy ült, hogy az Idiaquez sarkán belátott az üzletbe, amit minapában vásárolhatott meg új tulajdonosa, és éppen most kezdte el kirakatait cipőkkel berendezni. Érdeklődését azonban nem kötötte le le a bolt, az ablakaiban hajlongó kirakatrendezők, annál inkább a szomszéd asztal, ahol három lány fogyasztotta fagylaltját. Egyelőre nem tudta eldönteni, melyik tetszik neki, legszívesebben átült volna hozzájuk, megérdeklődte volna programjukat, hogy velük tarthasson, ameddig lehet. Semeddig sem lehetett, a legnyilvánvalóbb óvatosság intette a fölösleges ismerkedéstől. A lányokat pedig fekete szemüvege mögül akár kockázatmentesen méregethette. Olykor azonban úgy érezte, nem nyújt elég védelmet a szemüveg, olyankor határozottabban vetette fejét az üzlet felé. Váratlanul az a sejtése támadt, megálltak mögötte. Figyelik. Nem akart föltűnést kelteni, egy hanyag mozdulattal belelapozott az előtte fekvő újságba, észrevette a lapok hajlásúban délelőtti olvasásának emlékeként a homokszemeket. Szárazra szívta őket az újságpapír, könnyedén csúszkáltak a papíron. Szivárványosan szikráztak köztük a parányi üvegdarabkák. Pontosan tudta, valamilyen trükkel a másik székre dobott táskáját kell elérnie. Talán az újságok visszarakása lehetne a trükk. Talán fölborítani a poharat. Netán lezserül átszólni a lányokhoz, hiszen éppen cihelődnek. De már kérték az igazolványát. Hát akkor a táska. A törülköző alól egyetlen sebes mozdulattal előránthatja. Legfontosabb a gyorsaság. ár elültek a dörrenések zajai, a galambok a tetőkről egyesével visszaszállingóatak a tér padjai elé, az egyik lány, akinek véletlenül a lábát érte a napszemüveges golyója, halkan jajgatott, megsebesítője az árkád oszlopain kívül hevert egyre sűrűsödő vérében, ott rogyott össze, és valahol benn a kávéházban már keresték a fűrészporos zacskót, hogy a vért fölitassák', valahol összegöngyöltek egy piros alapon zöld átlókkal, fehér kereszttel ékes zászlót, a fesztivál központtól pedig elindult az ott leselkedő televíziós stáb, hogy ezzel a históriával frissítse a mind egyhangúbbá váló sztára j nározást. Utassy Jószef: Patakparton A Tarna-patak homokja süt, szikrázik, perzseli a Nap. Idejár úszni öt-hat fiúcska. Cingár nyakukban csúzli-Kézzel halásznak. Aztán sütkéreznek, mint réten a vásznak. Arrább egy csokor lány fürdik. Nagy szemektől izzik a bokor. Most aztán van ok: meresztgetik a fütyköst. Kié a nagyobb? Sütik a krumplit. Majd hajbakapnak. Karcsi gyepálja Gusztit. Valaki kiált. Csönd lesz, nagy csönd. Elszívják a békepipát. A patakparton ott lel az alkony, Győrfi Sándor; Mezőtúr
