Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-01 / 152. szám
MaaazL. A levelet pár nappal azután kaptam, hogy megjelent Grősz József érsek tószegi raboskodásáról szóló írásom. A korabeli, most közölt fényképen felismerték Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébánost, főtisztelendőt az érsek társaságában."...meggyilkolásáról én sokat tudok mondani, amit dokumentumokkal és fényképekkel tudok bizonyítani. Akkor nem lehetett szólni, csak hallgatni és keservesen siratni. Akármerre mentem, érdeklődni utána, senki nem akart tudni semmit... Sajnos, kevesen élünk már azok közül, akik még emlékeznek jó lelkipásztorukra, aki a Tiszában nyugodott egy esztendeig. 1957. február 28-ától 1958. február 28- ig...” Közelmúltunk iránt egyre nagyobb érdeklődéssel teli világunkban ki ne menne el egy ilyen levél feladójához? Elmentem, s okulásunkra — és a máig gyászolók fájdalmának enyhítésére — elbeszélem Kenyeres Lajos római katolikus plébános szomorú történetét. Kenyeres Lajos siralmas története Szegénycsaládból indult öt gyereke született sorban az 1900-as évek elején néhai Kenyeres Ferenc rá- ikóczifalvi harangozónaik és hites feleségének. Csapó Erzsébet asszonynak. Második fiukat, Lajost 1908. január 3-án anyakönyvezték. Az első világháború évéiben testvéreivel együtt kis ideig apa nélkül, nagy szegénységben nevelkedett. Tanítói szerették, nagy szorgalmáért minduntalan dicsérték. Jó- eszű gyerek lévén örömét lelte a tanulásban, persze ezzel nem volt egyedüli a családban. Szinte valameny- nyi Kenyeres gyerek tanult. A legidősebb fiú ügyvéd, Lajos római katolikus pap, egy lánytestvér postamester lett. Kenyeres Lajost 1930- ban Vácott szentelték föl, s első miséjét abban a templomban tartotta, ahol édesapja húzta a harangot. Aztán, ahogyan az egyházi szolgálat kívánta: volt káplán Üllőn, Pesterzsébeten. A megyehatáron túl élő öreg tisztelendő, aki sorstársa, barátja volt hajdanán, azt mondja: végül azért került Tiszavárkonyba, s lett ott plébános 1946-ban, mert a családjához szeretett volna közelebb kerülni. Az öreg révész esze, mint a borotva: — hogy ne emlékeznék! — Ugye, Várkony- ból csak a Tiszán kellett átkelni, s már otthon is volt, odahaza az édesanyjánál. Sokszor betette a biciklijét a ladikba, áteveztem, — bár ahányszor ő segített! — s már pattant a kerékpárra, hazafelé vígabban kariká- zik az ember... De jó ember volt, nekem elhiheti! Áh, nem igaz, nem bántott az senkit, egy szelíd, igazán jó ember volt. És ugye, ugye, milyen szomorú sorsot ért. De sokat elkérdeztem ott, a tiszai magányomban, miért, emberek, miért? Kezemben egy, vélhetően 1957. február elején elmondott prédikációjának szövege: „ .. Nekünk minden vágyunk és minden akaratunk a béke és ebben a békében a nyugodt, alkotó munka. Ezt nemcsak magamtól mondom, hanem a váci püspök úr nevében és megbízásából is .. Eltűnt: 1957. február 28-án Abban az évben korán levonult az első ár a Tiszán. A tisztelendő úr testvére február 28-án, szerdán ebéd után által csónakázott, meglátogatni testvérbátyját. A így járta a Tisza-parti községeket, kerékpárral a gáton két testvér hamar búcsúzott, mert főtisztelendő Kenyeres plébános úr megszokott útjára készült. Évek óta így járta a környéket, ahogy most elindult: kerékpárral, végig a Tisza gátján, Ve- zsenyre, hittanórára. — Eljött ő, boldogult paptestvérem messzebbre is a kerékpárján, ide hozzám is, a jó harminc kilométernyi távolság se rettentette el. Hatalmas, szép szál ember volt, életerős — mondja most elrévedő, múltbanéző tekintettel az egykori paptárs. — Így, kérékpáron látogatott el Tószegre is sokszor, amikor az érsek úr ott élt. Mit tudtak csinálni a hosszú estéken? Tarokkoztak, beszélgették, múlatták az időt csendesen, illően. Szóval, akkor is kerékpáron indult, a vezsenyi gyerekekhez, hittanórára. — Hozta haza estefelé a két gyerekemet, a kislányt, a kisfiút — mondja a szelídarcú, szép idős asszony Vezsenyen, s felnőtt fia — az akkori kislegény — nagy sóhajokkal támasztja mellette az ajtót. — Ugye, rég volt, de azért én mindenre emlékszem, csak félek! Harmadszor hallom a szót, s látom az arcokon a félelmet. A levélíró félelemről írt, beszélt. Az idős révész a Tjsza-parton azt mondta: „félelmetes idők voltak azok, hozzám már úgy jártak a rendőrök, mintha hazatérnének ...” És most, miután kiderült, rég Kharcn csónakján távozott szeretteitől az egykori gátőr, most a családja is félelemről beszél. Szóval akkor, 1957. február 28-án, miután a gátőr-/ ház előtt elbúcsúzott a két gyerektől, Isten áldjával szólt utána az asszony, ismét a gáton karikázott tovább. És soha többé nem ért el a várkonyi plébániára! Házvezetőnője várta vacsorával, mindhiába. És a faluban, minden környező faluban híre ment hamar: eltűnt a várkonyi plébános, keréké párostul, ahogy volt, viselős báránybéléses kiskabátjá- ban. Nyomtalanul, dehát hogyan is tűnhet el nyomtalanul egy legalább 180 centiméter magas, megtermett, 49 esztendős ember Vezseny és Tiszavárkony között? Március elején a folyó annyira medrébe simult, hogy a gátőr, munkásaival együtt rőzsegyűjtéshez fogott. Minden évben így szokták, s nagy víz elé rőzsehal- mokat raktak, aztán, ahogy levonult az ár, összegyűjtötték. A gátőr nem volt jókedvű, alaposan megviselték a március legelején történtek. Mintha nyomában jártak volna, mintha figyelték volna. Mindegy, a katonás szolgálathoz szokott ember végezte a dolgát, elővi- gyázattal, nehogy valakinek útjában legyen. — Mert azok olyan idők voltak, könnyen baja eshetett az embernek, aki látott, hallott — mondja az özvegye, s nem magyaráz semmit. Vérnyomok a vízparton Akkor a gáton, ott, a szivattyúház közelében a gátőr még egyszer szétnézett. Nem maradt-e ott valami munkaeszköz, rendben ösz- szegyűjtöttek-e mindent az emberekkel. És egy ottfeledett rőzserakást talált, amelynek tövében vörös foltok villogtak a havon. S mintha, mintha egy félhold alakú valami állna ki a víz szélén a folyóból! Hívta az embereket, s kötelekkel. mikkel kivontatták — a várkonyi plébános öreg biciklijét. Rend a lelke mindennek, a gátőr telefonhoz karikázott, jelentette az esetet. Rendőrök jötték, kutyákkal, — aztán elvitték előbb a tanácsházára, utóbb a rendőrségre — a gátőrt! A Tisza meg hallgatott. Nem adott vissza semmit, mintha nem is őrizne mást, csak véletlenül került oda az a bicikli! 1958. február 28., Martfű — Persze, hogy eljött a híre, megtalálták Lajosunk kerékpárját! Mentem a gátőrhöz, két kezem összetettem, úgy kértem, mondja meg, lelkére ne vegye a bűnt, mit találtak még, mit tud a testvéremről — sír a kis öregasszony, alig tudja szavait összefűzni, a rég megélt bánat fölszakadt szívében. — És a gátőr csak állt, nézett rám, aztán nagy szomorúan odamutatott a három gyerekre, „mondja meg, mit tenne a helyemben, maga mondana-e valamit, nem tekintene-e ezekre az ártatlanokra? De hát nem is láttam mást,, legfeljebb a vérnyomokat még. — Kis vászonzacskóból akkori földdarabok, elszíneződött el- foszlott ereklyék kerülnek elő. Előkerült más is, csakhogy pontosan egy év múlva! Ezt, a pontos dátumot különben sok más — talán csak valószínű — különös dologgal is együtt említi a hívő világ a Tisza e szép kanyaréban. Maradjunk azonban a tényéknél. Egy martfűi halász 1958. február 28-án lemerészkedett a vízre. Nagy volt a Tisza, zavaros, szennyes, a halász meg is állapította, ez, a mostani víz nagyobb, erőszakosabb, mint a tavalyi. S ahogy áll, látja ám, valamit hoz, sodor felé az ár. — Ismeretlen férfi, középkorú, feltehetően rég halott már — ez volt az első és egyetlen szakértő vélemény, ami elhangzott, s alig vitték Részlet a Halottvizsgálati bizonyítványból: lősérfilés bemeneti nyílása a nyakon Szolnokra a holttestet, már nyomában ott volt a pap családja. — S már mehettünk is tovább, mert gyorsan elszállították. íme: 1958. március 5-i keltezéssel láthatom azt a Halottvizsgálati bizonyítványt, amelyet a Magyar Néphadsereg Róbert Károly körúti kórházában állítottak ki. az ismeretlen halottról. A halál bekövetkeztéről a szakértő orvos kb. egy évet jelölt meg, a halál oka „gerincvelő roncsol ás, lövési sérülés!” Rég elporladtak az egykori suttogó tanúk (suttogva mondták, mert féltek) akik szerint sokáig kiabált valaki azon a februárvégi estén a Tisza-partján, „ne bántsatok, jó emberek,” s van aki lövés hangjára is esküdött — moziból hazafelémenet hallotta, vagy vélte hallani? .. . Ott, a pesti kórház bonctermében a testvér azonosította a holtat. A bizonyítványra utólag, a halott neve helyére gépelt ismeretlen szó mellé odaírták: Kenyeres Lajos. Hanem a temetésnek nagy akadálya volt. Mármint a hazainak. „Tekintettel arra, hogy a holttest erősen felbomlott állapotban van, a boncolás után vidékre történő szállítása még a kellő módon történő szállítás esetén sem engedélyezhető,” áláirás, bélyegző. (A dokumentum másolata a szerző birtokában.) És jó félév múltán szólhatott csak szülőfalujában érte, Kenyeres Lajos tisztelendő úrért a lélekharang. Az első nyugvóhely után 1958. őszén, halottak napja előtt tért meg családjához a szerencsétlen sorsú plébános. — És — mondom izgatottan mindenütt, ahol járok ebben az ügyben — kiderült, kik, miért? — Ne kérdezzünk semmit, nyugodjunk meg az évtizedek távolából Isten akaratában, s ne keressünk bűnösöket. Az idős főpap, az egykori jóbarát tiszta kék szemét rámemeli. — Nyugodjon békében, s mi élők is nyugodjunk bele a megváltoztatha- tatlanba! — Én hiába mentem, hiába kértem, engem már be se engedtek akkor a szolnoki rendőrségre. Mondtak nekem nagyhatalmú tiszt urak mindent, még azt is, amíg elő nem került, ki nem mosta a magas víz a partfalba temetettet, hogy disszidált, ne keseregjenek itt, semmi értelme. Pedig én a -testvére, csak kereshettem, nem? Nem, senki nem kereshette, erről meggyőződtem. Az egyház a maga útján nyilván jelentette egy kis falu tisztelendőjének eltűnését. A világ nem foglalkozott vele. Más dolga volt akkortájt, 1957—58-ban. És egyáltalán nem volt egyedi eset, hogy valaki eltűnt... Kenyeres Lajos plébánosnak szép síremléket emeltek a rákóczifalvi temetőben. Aki arra jár, elolvashatja az emlékmű feliratát is: „A jó pásztor életét adta juhaiért”. Ennyi a történet, csak ennyi! A legenda A Tisza-parti kis falvakban sok öreg él, s emlékszik, s talán már nemcsak suttog, beszél is a rég -történtekről. Mint ahogyan beszéltek is mindig, maguk között a sokat tapasztalt, egyszerű sorsú emberek, ók tudták, tudják, kiktől kellett félniük, s időnként rosz- szalják, ha megszólal a lélekharang, s szerintük érdemtelenért mond utolsó imát a pap. Vannak, akik állítják: Isten visszaadott a rosszból, betegséggel, családi bajjal sújtotta a vétkeseket. Mások azt rebesgetik, nem véletlen az, Isten keze van benne, hogy pontosan egy év múlva adta vissza az öreg Tisza a partjába földelt papot. Pár évvel ezelőtt a várkonyi búcsú idején a templomba is betért a néhai várkonyi plébános testvérhúga egy imára. Elmélázott az áj- tatosságban, s alig vette észre, hogy padjára valamit letettek. öreg, tanulatlan ember írása. Sűrű, sokoldalas, itt-ott rímbe simuló sorok. Isten szolgájáról, aki rózsafákat szemezett egy gazdánál. Aztán, hogy eltűnt, azon a tavaszon mintha elsorvadt, kiszáradt volna a sok rózsafa. A gazda nem dobta ki, adott neki még egy évet. És a következő tavaszon, hogy levonult az első ár a folyón, s eltemették a vízkivetett ártatlant, a rózsafa mind újraéledt, megerősödött, hajtásokat hozott, s májusban már csodás szép, illatos virágokkal hálálta meg a türelmet, a gondozást. Legenda született. Sóskúti Júlia (Fotó- és dokumentum- másolatokat Mészáros János készítette) A kereszt alatt: „A jó pásztor életét adta juhaiért”