Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-01 / 152. szám
11 OLVASTA? A látogató óriási sikere után Konrád György hosszú ideig nem publikált Magyarországon, illetve müvei kéziratban vagy úgynevezett szamizdat kiadásban terjedtekA cinkos című regényt is titokban, kézr'ó l-kézre adva olvasták Konrád irodalomszerető tisztelői. A megváltozott litikai légkör most lehetővé tette, hogy állami kiadó "hivatalos "kiadásban, nagy példányszámban eljuttassa a könyvet az olvasókhoz. Ez Konrád György harmadik regénye, keletkezése után évtizeddel végre eljött az ideje, hogy a kényszerüvárakozás után bekerüljön irodalmunk eleven áramába. A cinkos hatalmas lélegzetű kortörténeti freskó, egyetlen, nem mindennapi ember sorsába sűrítve ábrázolja Magyarország elmúlt ötven évének történetét. De, bár sok történeti munkánál hitelesebb képet ad az eseményekrö l, elsősorban mégsem kortörténeti dokumentumként, hanem hihetetlenül izgalmas, lenyűgöző regényként olvassuk. 25. Bőr kabátos férfi áll egy kilőtt páncéloson, alsó ajkán fehér nyálcsomó, államvédelmis tisztek azonnali felkötésére buzdít. Mellette egy nő időközönként citromszeleteket helyez a szónok gyűlölettől száraz nyelvére. Valaki rákiált: „Én ismerem magát, maga is államvédelmis tiszt volt, engem is vert.” A bőrkabátos kommunista provokátornak minősíti a közbeszólót. Kölcsönösen orrba verik egymást, készséges rakodómunkások tanácskoznak, hogy most melyik vérző orrút kellene agyonütni. A kérdés nem izgatot- tabb, mint mikor arról esik szó, hogy most melyik ruhássaekrényt kell fölvinni a lépcsőn. Egy kapualjban kelt tésztából faragott asszonyság áll hívogatólag: ki kellene nyírni a haripadik emeleten családostul egy lakót. De ne itt az udvart vérezzük össze, menjünk át vele a szomszéd telekre. Mögötte, az odvas, házmesterlakásban légyfogó a mosatlan edény fölött, a fiókban följelentés másolata a lakó ellen, akinek a felesége tiltott napszakban rázza a rongyot, gyereke pedig az udvari homokkupacot szer- terúgdalta; a házmesterné nem felejt. Odabenn horkol orrsövényfer- düléses férje, akit ez a rengeteg hús a saját húsa mellett már semmire sem ösztönzi. Nézd ezt a bandzsító arcot, egy kölyök macskát se bíznék rá; ez addig nem fog visszatakarodni az odújába, míg nem talál egy tettre kész géppisztolyost. Fegyveres öcsémmel fölmegyék a harmadik emeletre, a rémült lakó bevallja, hogy az államvédelmi hatóság fúvószenekarában volt bombardonos. Szigorúan letartóztatom, a házmesterné otthonosan benyúlkál a lakó szekrényébe. A lépcsőházban elöl öcsém, mögötte a rémült zenész, hátul én, könyökömmel a géppisztoly áttört csövére támaszkodva. Elkísérjük a szomszéd sarokig, kárörvendő arcok; ott tanácsolom: húzódjék meg a rokonainál, amíg a közbiztonság helyre nem áll a városban. Foglyunk csuklani kezd a megkönnyebbüléstől; nem érti, hogyan alakult át a kivégzőosztag mentőkülönítménnyé. Fölásott parkokban, friss sírokon vékony gyertyák égnek. Fölveszem a földről az orosz nyelvű Háború és béke egyik megperzselt kötetét. 'Egy pincéből kicsap a szellőzetlen ágyak szaga. Előtte halott asszony fekszik, barna csomagolópapírral letakarva. Kamasz felkelő ugrik át egyik háztetőről a másikra. Egy esőcsatornán hanyatt szédül, már úszik a levegőben, de még szorítja géppisztolyát. Kifosztott boltok kirakatában versek a deszkára raizszöeezeve: szabadságot vagy halált ígérnek. Sebesült ló nyerít a véres törmeléken. Felkelőcsoport lő egy pártszékhá- zat, betelefonálok a tér sarkáról, egykori börtöntársam veszi fel a kagylót. Segítséget kér, nem tudok adni, nálam nincs fegyver. Inkább ő jöjjön ki hátul, biztatom, ő azonban, bár kizárták a pártból, megfogadta: szükség esetén ott fog hasalni a barikádon. „Tudod, mit őrzök?.— kérdezi fanyarul, s egy pártvezető nevét mondja, az ő irodáját. — A szekrényben sok üres pálfnkásüveget) találtam, és használt női bugyikat.” Már célozni sem tud, olyan szaporán süvítenek felé a golyók, most egy gránát esett be, felrobban, s elviszi bal fenekét. Egy asszony kiugrik a negyedik emeletről, és szétzúzódik a kövezeten. „Lépj meg — mondom szerencsétlenül —, megpróbállak kivonszolni a hátsó kapun.” A pártház megadta magát, fehér törülközők az ablakokban. Egy államvédelmis tisztet, ahogy kijön, és eldobja fegyverét, az egyik felkelő kockakővel tarkón üti. Lábára hurkolt kötéllel vonszolják, feje kopog a kövezeten, bakancssarokkal az arcába lépnek. Filmoperatőr jön, a tömeg kettéválik, felvétel a kövezeten a már elrongálódott testről. A kamera kihátrál: egy idős asszony a szájába döfi az esernyőjét. Egy tanárforma öregúr az arcába rikácsol: „Te is az oroszok kutyája voltál”, s leköpi. A test már fejjel lefelé lóg, az operatőr ismét beállítja a tömeget, van, aki mosolyra erőlteti száját, mint egy iskolai csoportképen. E kép alapján a jelenlevők egy részét később azonosítja a rendőrség, akit megtalálnak, kötélre kerül. Bicskával faragják most az áldozat félmeztelen testét, az egyik fölkelő odalép bőrkabátos, kopasz parancsnokához, aki figyelmetlenül a falhoz támaszkodik. A fiú tiszta erőből álion vágja, letérdel a szennyvízelvezető cső fölé, és belehány. A felkelőparancsnok kihúzza pisztolyát, és fültövön lövi; hosszú, tarka sál van a nyakában, pedig enyhe az idő. „Ezt nem lett volna szabad”, motyog egy idős férfi, „hazaáruló”, sivít felé egy borzas lány, az öreg féloldalasán menekül, az emberek fázósan összehúzódnak. A pártház minden ablakából nyakukra hurkolt madzagon Lenin, Sztálin és R. mellszobra lóg. Orosz tank érkezik, a tömeg szétszalad. A tank nem tudja, hova lőjön, eltalál négy futó alakot, s golyózáport bocsát a mellszobrokra; porzik a gipsz és a porcelán. Barátomat egy folyosón megtalálom, vörös zászló alatt fekszik véresen. Hátamon viszem, valaki bele akar lőni, másvalaki segít fogni a lábát. A szomszéd utcasarkon egy személygépkocsi vezetője fölajánlja, hogy elviszi a kórházba. Bizalmatlan vagyok, hátha le akarja lőni, elkísérem a műtőasztalig. A hullafáradt orvosok kitisztítják a fenéksebét. A kórteremben, szorosan egymás mellé tolt ágyakon felkelők, oroszok, államvédelmis katonák egymás mellé tett ágyakon. „Dögölj meg”, sziszegik, és vizet hoznak egymásnak. „Ha meggyógyulunk, agyoncsaplak”, mondja egy hang a pólyasisak alól, nem tudni, kinek. „Magát megismerem — suttog egy sebesült a fölé hajló orvosnak —, maga kommunista, ne nyúljon hozzám.” A szomszédja is ugyanezt javasolja: „Jaj, ne is nyúljon ehhez, elvtárs, dögöljön meg ez a fasiszta zsivány.” Időnként tagolatlan jajgatásban egyesülnek a politikai hitvallások. 26. Egy forradalmi szerkesztőségben az íróasztal négy sarkára négy izgatott férfi tenyerei, lökdösik egymást. Mind a négyen ennél az asztalnál dologoztak, csakhogy az egymást követő politikai fordulatok során mind a négyet kidobták. A sarokban tördeli kezét az ötödik újságíró, ő volt az asztal utolsó és még el nem bocsátott örököse; a négy kidobott abban megállapodik, hogy az ötödik szóba sem jöhet. Átfutom a lapokat, öreg csirkefogók és ifjú szamarak frázisversenye, áradozó konclesők. Pártok születnek, egyesülnek, szétválnak, tagokat vesznek föl, tagokat zárnak ki, melyik mit ígért? Itt egy államtitkárságot, ott egy főszerkesztőséget. ElőszobámKonrád György: A cinkos ban, ahogy belépek, egy hang felhődül: „Ami jár, az jár, épp eleget szenvedtem, addig nem megyek el innen, amíg igazgatónak ki nem neveznek.” „Hozzon be néhány évre évre való hideg ételt” javaslom neki. Pártalapítók, jóvátételt és magas állami hivatalt követelők várnak. Jönnek a nagyhangú küldöttségek városokból, gyárakból, pontokba szedett nyilatkozataikkal. Két hete még-mindenki tartotta a száját, most kijelentik, amíg haza nem küldjük a szovjet hadsereget, addig ők nem ismerik el az új kormányt, sőt még az is lehet, hogy városukat önálló köztársaságnak kiáltják ki. „Miért nem kergetitek ki őket ti magatok?”, kérdem. Sértődötten néznek: „Azt gondoljátok, ha a miniszterelnök - mondja nekik, hogy szíveskedjenek hazamenni, akkor hazamennek?” „Ha nem is mennek, de legalább kimondta helyettünk”, kiált egy fiatalember. Egy volt tiszt elővette a naftáimból régi díszegyenruháját; mellette zsinóros fókabundában és csíkos fegyencnad- rágban egy öreg, hajdani miniszteri tanácsos áll, azonnali végkielégítést követel; a tiszt régi huszárezredét óhajtja újra parancsnokolni, s eré- lyével rám pirít: „Ha nem mennek, akkor hadat üzenünk nekik!” Egy fiatalember, kinek bal szeme üvegből van, s ezért nagyon komoly, megnyugtat, hogy gyakorlatilag megvertük az oroszokat. Megmaradt csapataik harcképtelenek, nincs üzemanyaguk, gyerekjáték kizavarni őket. Véleményét egy vezérkari tiszt is támogatja. „Csak úgy mehetnek ki békésen, ha minden város főterén bocsánatot', kémek, különben megtámadjuk őket”, tüzel egy fehér bajusz. A korábbi vezetőség tagjai, akik néhány napja még lángszóróval akarták szétzavami a tömeget, most vékony hangon telefonálnak: állítsunk őrséget a lakásuk elé. Táviratok a vasútállomások főnökeitől: friss orosz hadosztályok dőlnek az országba. Bemegyek N.-hez, asztala tele van papírokkal, egyszerre két telefon cseng, egyiket sem veszi fel, maga elé mered, félresöpri a papírokat: „Nem jönnek! Ezt nem tehetik velem! Azt mondták, fokozatosan kimennek. A vasutasok világéletükben rémhírterjesztők voltak.” Szállongó magánvélemények, amelyek a forradalomnak már csak órákat jósolnak, szállongó lapvélemények a nyugati sajtóból, melyek a forradalom világraszóló jelentőségét hirdetik. Kócos felkelők — viharkabátjukon, bekecsükön pisztollyal, gránátkoszorúval — azt követelik a miniszterelnöktől, támadjuk meg általános népfelkeléssel az országban állomásozó orosz csapatokat. Addig is szervezzék meg a börtönviseltekből a népi önvédelmet, osszanak minden utcasarkon fegyvert. Ök pedig egyenruhát akarnak, székházat, kocsit, nyomdát és pénzt, mégpedig azonnal. Jönnek a vezérkari tisztek, torkig vannak a felkelőkkel, nem tűrhetjük tovább ennek a lármás és szemtelen kisebbségnek a garázdálkodását. Megbízható utászcsapatok a szennycsatornákon át titokban aláaknázták a 'moziépületet, ahol a felkelők központja van. A miniszterelnök csak annyit mondjon, hogy „igen”, s fellángol a gyújtózsinór. A miniszter- elnök csak annyit mond, hogy nem, s kimegy a nagyterembe, ahol a küldöttségek és a kérelmezők százával tolongnak. Túl van a sértett melankólián, kedvtelve forog a tömegben, félek, hogy valamelyik hadiszerszámaival pompázó felkelő — bölcsebb érv helyett — belelő. Nem ártana néhány megbízható fegyveressel körülállni az öreget, öcsémet keresem, elaludt a szőnyegen, szűkszavú csontozat, üreges arcán egy kínos fintor elakadt. Homlokán látom, ahogy ő maga süllyed az acsarkodó bandahitek porondja, süllyed a történelem alá. A forradalmár a levegőbe markol, milyen kísértetek arcát érinti? öcsémet nem lehet fölébreszteni; két zsebemben egy- egy pisztollyal odaállok az öreg kereskedő háta mögé. Később rám sütik, hogy én álltam érces hangú nyilatkozata mögött is. Az öreg bejelenti, hogy magához kérete a szovjet nagykövet, de az udvariatlanul váratja, két napja nem jön, ezzel szemben jönnek az országba a friss szovjet csapatok. Ezúttal közli, hogy nem vár tovább, s így adja országvilág tudomására, hogy a magunk részéről felbontjuk a katonai szerződést velük, semlegesek akarunk lenni, s fölszólítjuk őket, hogy tá- vozanak. A felkelők újjonganak, attól tartok, hogy ez a bejelentés rájuk nagyobb hatást tesz, mint az oroszokra. Mikrofonos tudósítók hemzsegnek az öregúr előtt, öngyilkos nyilatkozatát megismétli, látom, ahogy vörös bársonyszőnyegen besétál az emlékezetes államférfiak klubjába, fején kalap helyett glóriával. A sajtószobában két tucat újságíró fogalmazza az esemény pa- tetikus horderejét, a szárazabbakat félretolják az írógép mellől a nedv- dúsabb szövegűek, annak van igaza, aki ékesszólóbb. A régi párttisztviselők is benyomást keltőén olvadoz- nak a forradalom hevében. Szobám ajtaja belülről zárva van, forró kis sikolyokat hallok bentről, s öcsém hangját, a forradalom nagy kerítő, fiai és lányai keresztül-kasul párosodnak. Mikor az újabb orosz intervenció híre jön, s az öreg döntése, hogy hívei vele együtt kérjenek menedékjogot a jugoszláv követségen, némelyiket szokatlan ágyban, szokatlan test mellett érte a vésztelefon. A Néplap galériája Czobor Sándor munkái Csőváron (egy Vác melletti kis faluban) születtem 1954-ben, és ott életem 14 éves koromig. Ott találkoztam először a képzőművészettel — az iskolai razjórákon. Nyolcadikos koromig ugyanitt tanítottak nekem is a rajzolásból — festésből — mintázásból, mint többi osztálytársamnak. Többre nem számíthattam sem az iskolában, sem a családban, magamra hagyatkozva, ösztönösen kerestem a képzőművészet szakmai titkait. Ilyen előképzéssel jelentkeztem Budapestre a Képzőművészeti Szakközépiskolába, ahol már akkor, 1968-ban is sokszoros volt a túljelentkezés. Bár esélyeim szinte reménytelenek voltak, felvettek, és 1972-ben végeztem. Különös módon, ott sem kaptam megfelelő szakmai képzést, mivel én világéletemben festő vagy grafikus akartam lenni, viszont bőrdíszmű szakra vettek föl. Amíg odajártam egyetlen képet sem festettem. Ez persze lehet az én hibám, de gyanítom, hogy része lehetett benne az iskolának is. Azóta se volt igazi mesterem, aki bármire is megtanított volna. Mindent magamra hagyatkozva tanultam meg, többnyire szakkönyvekből, vagy a kiállítások képeiből. Számtalan kiállításon szerepeltem, több díjat kaptam, ezek közül a Művészeti Alap különdíja a legjelentősebb, ezt 1987-ben kaptam Kecskeméten. A jászberényi Alkotárs Művészeti Egyesület tagja vagyok, de ezek az információk már nem érdekesek, innentől már a szokásos pálya jellemző rám is. Czobor Sándor
