Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-01 / 152. szám
Magazin tátogott a pincegádor. A gazdában, amolyan hetven év körüli embert véltem tisztelni, — aztán kiderült, hogy a látszat csal. Bizony a jó kedélyű öreg már a 82. évét tapossa, és egy évvel ifjabb feleségével a jövő év novemberében készülnek a .gyémántlakodalmukra. Még kimondani is tiszteletet parancsoló: hatvanadik házassági évfordulójukat ünnepük. — Tarnaerken születtem, ott is jártam iskolába. Ügy keveredtem ide, hogy itt vettünk földet, aztán hát már építettünk is. Téeszben dolgoztam, nyugdíjas vagyok több mint harminc esztendeje. Higgye el, hogy amikor leszázalékoltak, úgy szurkált a szívem, mintha kést forgattak volna benne. De azután ezek a drága jó orvosok meggyógyítottak. Jártam én kezelésre Antóni doktor úrhoz, később meg dr. Czók Zoltánhoz. Csudát tettek velem, láthatja itt vagyok tisztes korban, és itt -ki is mondom: magát meg a doktor urat meghívom jövőre a gyémántlakodalmunkra! Mi mással búcsúzhatnánk mint azzal, hogy akkor a jövő évi viszontlátásra ... Bármilyen furcsa, úgy érzem, nagy távolságot jártam be — mégis ott keringek az iskola körül. És akikkel beszélgetek, azok az emberek ők, akik vászontarisznyába, palatáblával indultak reggelente a palatetős „tudás házába”. Érthető, hogy nosztalgiával gondolnak vissza a gyerekkorra. De ezt leszámítva is: azért csak van abban valami, amit elpanaszolnak. Hogy az épület tönkremegy, pedig lehetne belőle napközi otthon az öregeknek. És valaki tán ismét kezébe vehetné a közösségteremtés karmesterpálcáját De annak is lenne híve, hogy az itt született gyerekek ide járjanak ismét, mert csak nem állapot az, hogy elszakadva a szülői, nagyszülői háztól, nem merik megvakarni a hízó hasa alját, félnek kiszedni a tyúk alól a tojást, és olyan, de olyan messze kerülnek az itteni való világtól. Ezt mondja Tóth Jenő is, akinek udvarán az unoka szemmel láthatóan idegenül mozog. És ha egyszer nem érzi magáénak a portát — vajon visszatér-e majd ide? Palágyi Béla Szép porták vannak — melyek elhagyottak Nagy Sándor bácsi pincéjében akár az emberé A községben az 1875-ben épült régi iskolában alakították ki a tájházat, ahol helyet kapott a tanyasi iskolából néhány oktatási relikvia Néhány tanyát már megvettek a pestiek 1962-ben végzett tanulók tablója az ajtó fölött alatta a jelmondat; Az út nehéz, de látszik már a cél Állok Jászszentandráson, a Járás-tanya iskolája előtt, és az emlékezések özöne tódul elő. Egy iskola, amelyik olyan, mint az országban még száz hasonló: középen két egymásból nyíló tanterem, s az épület két végében egy-egy szolgálati lakás a pedagógusoknak. Mai szülők, nagyszülők ismerték meg ezekben az oktatási intézményekben a betűvetés tudományát. Ilyen iskolákban cseperedett fel az ország, lakosságának az a fele, amelyet kisközségbe vagy tanyára plántált a jósorsa. Az iskola, miként a szülők, nagyszülők történelme is, ma már a múlt. A palatető porlad, az ereszcsatornáknak csak nyomát jelzi egy rozsdás csík, az udvart felverte a gaz, az ablak üvege itt-ott kitöredezett — egyszóval a járás-tanyai is- kodá ma nem több, mint mementó. Medveczki Ferenc nyugalmazott pedagógusnak pedig életműve volit az iskola és környéke. Alighanem könyvbe kívánkozna — miként be is került a termelőszövetkezetről írott históriába — hogyan lett itt villany, telefon. És milyen paradoxon az életnek: amikor már emberibb módon létezhettek volna az itt lakók, egy felsőbb erő egyszerűen elszippantotta a környékből az életerőt jelentő fiatalságot. A hetvenes évek elején — egészen pontosan 1973-ban — még vidám birkaebéddel és számtalan kancsó borral ünnepelték a frissen épített kultúr- vagy inkább közösségi házat, ahová tévé is került. De ami a legfőbb: minden estére társaság és emberi szó. örülni sokáig nem tudtak ennek a környékbeliek, mert egyszerre divat lett a központosított oktatás, az új iskolarendszer s a Járás-tanya iskolájának százhatvan- százhetven gyerekéből alig maradt néhány alsó tagozatos nebuló. Korcsog Imre tanító úr ma is ott lakik a viharvert iskola szolgálati otthonában, és amikor a hogylétéről kérdezem, először az épület sorsát panaszolja el. — Nézze, hát élet nélkül ez is halódik: csatorna híján befolyik a víz, lassan talán ránk is szakad, nem már tányért is tenne, alig tudom elhárítani a kedves invitálást. Szemmel láthatóan hiánycikk itt a vendég. Amikor a háziasszony elmondja rövid élettörténetét, megértem, miért ragaszkodik annyira az első betérő társaságához. — Egyedül vagyok, mint az ujjam 68 éves koromra — mondja Kovács Mária. — Volt nekem két uram is, mind a kettőt eltemettem. Az első diósgyőri munkás volt, ott éltünk mi is a városban, aztán elment a háborúban, és ott maradt a Don-kanyarban. özvegyasz- szony lettem, amolyan hadiözvegy. A második férjemmel Tarnamérán ismerkedtem meg, ő jászszentandrá- si volt, de a mi falunkban volt rendőr, és egyszercsak elkezdett kerülgetni. Nohogy ő azt mondta, hogy nem hozzám jött, hanem apukámhoz beszélgetni, de mindig mellettem kötött ki. Tart András volt, ő 1970-ben halt meg. Ide jöttem vele ebbe a kis házba, azt hittem, már elég lesz a tragédiából, de az élet nem így akarta. A második férjemtől 1956-ban lányom született, de őt is már csak papíron láthatom. Huszonkilenc évesen megszülte volna az unokámat, de Pesten a János Kórházban a szülésbe belehalt. Kitaníttattuk, tanárnő volt — nézze meg olyan szép, akár egy színésznő. Az unokám egy hónappal élte túl az anyja halálát. Senkim sincs. Azért, látja, most is megfőzök, süteményt sütök, megterítem magamnak az asztalt, aztán úgy ebédelek, mintha itt ülnének köröttem a szeretteim. — Itt kint a tanyán egyedül azért nem csekély bátorságot kíván az élet... — Hát, tudja sokszor a szükség visz rá a vakmerő^ ségre. Valamelyik éjjel is szakadt az eső, és egyszercsak látom, hogy csöpög a plafon. Mi mást tehettem volna minthogy fogtam a zseblámpát, felmásztam a padlásra, és éjnek évadján odakúsztam hason az elmozdult cseréphez és helyretói tam. — Hogy tervezi a további életét? — Itt kell lennem amíg bírom, mert ide köt minden emlék, itt keresnek meg az eltávozott hozzátartozók. De aztán, ha már megrokkannék, csak a szociális otthon, csak az lesz majd ahová fordulok! Igazán nem akarom felhánytorgatni a sorsnak, de milyen különös, hogy annak az évnek a májusában temettük el anyukámat 93 évesen, amelyiknek júniusában a lányomat kellett 29 évesen a temetőbe kivinni... Az ember azt hinné, ebben a paradicsomi környezetben csak derűt, megbékélést és jámbor nyugalmat talál. Lám, az emberi tragédiák nem mindig találják meg a műfajhoz illő „színpadot”. Mintha ezt akarná megcáfolni a közeü szomszéd, Nagy Sándor bácsi, akihez viszont a jókedvű csevely kiszűrődött zaja csalogatott be. Környékbeliek borozgat- tak az ámbituson, miközben a hátuk mögött hívogatóan renovált, kicsit alpesi módira festett —, de ping-pong- asztal az nincs sehol. Sétálok tovább a poros utcán, a szépen karbantartott szőlőtáblák között, és amiért megnyitom a parányi ház kapuját, az azért van, mert pompás süteményillat árad ki a félig nyitott konyhaablakon. A szívélyes háziasszony hellyel kínál, mártörődik véle senki. Pedig ért még emlékszem milyen szép élet volt itt. De elmúlt, azt mondják, talán így van jól — mondja lemondó legyintéssel, és látom rajta, hogy nincs meggyőződve állítása igazáról. A Járás-tanya arculata felemás. Aki lehangolódni akar, az betérhet egy- egy idős ember portájára, aki pedig a parányi település jövőjét kívánja rózsaszínben látni, annak inkább a hétvégére idejárok hobbitelkeit, felújított házait kell szemrevételezni. Én megtettem mindkettőt. Előbb egy pesti hétvégiház-tulajdonos- hoz nyitottam be, ahol a fiatalasszony lelkendezve újságolta, milyen jól érzik magukat itt. Pestről a Vörösmarty utcából ruccannak le a hétvégeken, s igaz úgy gondolták napozással, fürdőzéssel. ping-pongozással töltik majd itt az időt, ám kiderült, magas a benzinköltség ám nagy a kert, érdemes rajta termelni valamit. Aztán, ahogy ez már lenni szokott, magával ragadta őket a gazdálkodás szenvedélye, most példás a gyümölcsös, gazdag termést ígér a veteményeskert, és a ház ugyan frissen vakolt, Az iskola élete, Korcsogh Imre tanító Ballagás az 1960-as évből A kép bal oldalán 1914-ben, míg mellette az 1930-as években épült iskolaépületek
