Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-22 / 170. szám
8 1989. JULIUS 22 Irodalom, művészet Apróhirdetés ár túl voltak az első levélváltáson is, megegyeztek abban, mikor és hol találkoznak először. Biri úgy érezte magát, mint fiatalkorában, amikor randevúra készült, izgatott volt kicsit, sokáig öltözködött. Irgett-forgott a tükör előtt, és szerette volna tudni: a férfi is olyannak látja-e majd, mint ő most saját magát? Miután a vége felé járt a nyár, és a randevú délután hat órára szólt, egy mohazöld kordbársony nadrágot és vastag, puha, fehér pulóvert húzott magára. Addig igazgatta minden hajszálát erre- arra, amíg érezte, a frizurája is jól sikerült. Egy kis spray a kellő helyeken, és elérkezett az ideje, hogy a találkára induljon. Biri régen elvált, és gyereke sem volt. Könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál, nem volt több ott, mint egy kis szürke pont, alacsony fizetéssel. Lakótelepi garzonban élt, esténként néha igen magányosnak érezte magát. A munkatársnői között egy sem volt, akit meg mert volna hívni, de őt sem hívták sehová. Az oka az volt, hogy a munkaidő nyolc órája után mindenki rohant a gyerekekért, a boltba, haza ... Biri elténfergett néha a városban munka után, nézegette a kirakatokat, de csak elkeseredett, ha az árakat a fizetéséhez mérte. Volt egy régi varrógépe is, még szegény édesanyjától örökölte — és maradék anyagból varrta a ruháit. Másképpen nem ment volna. Néha megdicsérték a kolléganői egy-egy újabb alkotását, volt, hogy megkérték, varr jón nekik is, de nem mert belekezdeni. Ha rendesen megkéri az árát, megsértődnek, elvégre kolléga. Ha áron alul varr másoknak, saját magát zsarolja. Néha elolvasta otthon az újságban az apróhirdetéseket. Néha majdnem válaszolt is valamelyikre, míg egy este, egy igen magányos, szomorú estén tollat fogott. Azokban a napokban lehűlt a levegő, akkor is eső verte az ablakot. Olyan szürke, olyan vigasztalan volt a lakótelep, amikor a munkából hazament. Megette a parizert kenyérrel és zöldpaprikával, olvasgatta az újságot, és akkor megakadt a tekintete az egyik apróhirdetésen, (ötvenéves, diplomás, némi anyagiakkal... A jelige: Téged váriak!) Bird szíve átmelegedett. Ez a jelige mintha egyenesen neki szólt volna. Téged várlak! Válaszolt az apróhirdetésre, mire jött egy kedves levél. Megegyeztek abban, hogy személyesen is találkoznak. És Biri fehér kötött pulóverben, mohazöld kord- bársony nadrágban és egy puha, mogyorószínű vállra akaszthatós bőrtáskával randevúra ment. Amellett, hogy volt benne egy kis félelem: hátha csak szélhámosság az egész. De senki nem fogja tudni, rajta kívül senki, hogy hiába ment el, és hiába várt. Végülis nem válik nevetségessé, legfeljebb csalódik kicsit. A megbeszélt helyen ott állt egy férfi ugyanolyan mogyorószínű, könnyű bőrkabátban, mint amilyen Biri táskája volt. Mintha ösz- szebeszéltek volna, úgy illett egymáséhoz a ruházatuk. A férfi nem volt csúnya, olyannak látszott, akit a belső értékei alapján meg lehet szeretni. Két szál piros rózsát tartott a kezében. A megbeszélt jelet. Senki más nem állt ott. akinek két rózsája volt, így nyilván csak ő lehetett. Bírt odalépett hozzá, és a nevén szólította. A férfi meglepetten elmosolyodott — a vártnál több ezüstszínű foga volt, Biri ezt a következő percben már elfelejtette. A férfi, aki kérte, hogy szólítsa Gyurinak, azt indítványozta, hogy üljenek be valahová egy kávéra. A rózsát még mindig szorongatta, de aztán magára ébredt, és zavartan, kedvesen átnyújtotta Birsnek. Volt a közelben egv kis presz- szó, olyan régi, békebeli cukrászda. ahol kellemes kávéidat és vaníliaillat fogadja a belépőt. Tükrök előtt műtorta, művirágok és márkás italok díszcímkés üvegei. Bírd kezdett kicsit boldog lenni. Minden olyan meghitt volt, olyan diszkrét, Gyuri nemcsak kávét, hanem mecsekit is rendelt. Ettől megszínesedett az asszony sápadt arca. Süteményt nem kért, köszönte, de magában azt gondolta, hogy legközelebb, ha idejönnek, eszik egy indiánért is. Főleg a férfi beszélt. Elmondta, hogy most folyik a válópere, de már ezt is veszekedésekkel, gyűlölködésekkel teli évek előzték meg, és alig várja, hogy túl legyen az egészen. A lakás feltehetően a gyereké és az asszonyé lesz, neki marad a kocsi és egy kis hétvégi ház Tahiban. — Nekem van egy kis lakásom ... — selypegte Biri szerényen, és kezdte összeadni, hogy milyük lesz együtt, kettőjüknek. Nem is volna rossz. Gyuri már a levelezésből tudott a kis lakásról, és nyilván hasonlóképpen kombinált. Egyre melegebben beszélgettek, kicsit mint az összeesküvők. Még egy fél mecsekivel pertut ittak, és a férfi kérlelni kezdte Birit, menjenek ki Tahiba. — Holnap szombat, reggel vagy délelőtt hazajövünk. Nem is érdekel, milyen? Ott a Duna, meglátod, jól fogod érezni magad! Biri szerette volna, ha az udvarlás kicsit hosszadalmasabb és szertartásosabb, például, hogy másnap ebédre hívja a férfit, aztán megint beszélgetnek, aztán moziba mennek, meg ilyenek. De Gyuri hevesen ostromolta. Azt mondta, átugrik a szemközti boltba, vesz egy csomó finom ennivalót, és elmennek ketten Tahiba. Kovács István: Most valóban i. A hegy most valóban kék, mint összesodranó térképen a fölcsapódó tenger, mielőtt egy katonás mozdulatra újból kiterülne. II Az égbolt kisimíthatóan , befejezett — örök szürkehályog ... azoknak is, akik az ideát bizonyosságáért a túlról visszanéznek. III Ez a hosszúság- és szélesség-körökkel osztott ablak olyan, akár a lélek: BENN-rácsozott, hogy tartása legyen, BErácsozó, hogy tartásával egy lehessen az ember: eredendően bűnös és szabad. IV Az önzés — ön-védőrizet. V A bűnhődés a szeretet széthulló vonalainak berámázott metszete, vagy csak egy bekeretezett ujjlenyomat —, amelynek hegyrajzolatán zörömbölő lódarázs az éjszakába görnyedő nap. Biri azt gondolta, hát mindegy, elszámolnia senkinek nem kell arról, hol és kivel töltötte az éjszakát. Ebédre meg azért meghívhatja Gyurit, mondjuk vasárnapra. Sok múlott a presszó meghitt hangulatán, a két fél mecsekin, Gyuri 'lelkesedésén. Biri hülyén ■mosolyogva üldögélt, míg Gyuri visszaérkezett. A csomagokat már berakta a kocsiba, ugyanis nem messze parkolt a találkozóhelytől. Megittak még egy kávát, a férfi fizetett, és udvariasan kikísérget- te Birit a rózsáival. Az úton végig megintcsak Gyuri beszélt, hogy mennyire kikészültek az idegei a válóper során, hogy új életet akar kezdeni, még nem olyan öreg, hogy le kelljen mondania mindenről. — Te meg ón — mondta. — Mi ketten még nagyon boldogok leszünk! Mire Tahiba értek, Biri már semmit sem látott a Dunából meg a szép környezetből, mert fekete este lett. A kis hétvégi házban parányi konyha is volt, és egy kellemesen berendezett szoba. Az asszony a hozott csomagból ízléses hidegtálakat készített, Gyuri segédkezett. Végülis nagyon kellemesen érezték magukat. A szobában ettek, ittak is, aztán Gyuri szemérmesen leoltotta a lámpát. Az asszony boldogan és édesen aliudt, nem álmodott semmit. Egy kis elektromos óra ketyegett a falon. Csend volt, béke és nyugalom. S akkor hirtelen arra ébredt Biri, hogy majdnem megfullad, any- nyira köhög. Fogalma sem volt arról, mi történhetett vele. Csak ült az ágyban, köhögött, és nem kapott levegőt. Gyuri felkapcsolta a lámpát, ijedten bámulta, aztán átszaladt a parányi kis konyhába, teát készített. Biri pedig csak köhögött, mint akit megátkoztak. Még köny- nyes szemekkel vette át a bögrét a férfitól, és tényleg, a meleg tea hatására elcsillapodott a köhögése. Megitta, és visszahanyatlbtt a párnára. — Mi volt ez? — kérdezte a férfi ijedten. — Máskor is szoktál így köhögni? — Dehogy! Fogalmam sincs, mi történt — nyugtatta Biri, és igazat mondott. Még soha nem fordult elő vele ilyen. Álmosak voltak, aludtak tovább. Másnap Gyuri nagyon kedves és gyengéd volt. Megmutatta, hol van a ... Szóval ott kint, az a deszkabódé, és bocsánatot kért, amiért csak ez van. Miire Biri elkészült, megfésülködött, már feltálalta az előző esti maradékokból a reggelit, és friss teát melléje. Biri úgy érezte, ő szereti ezt az embert. azafelé a kocsiban úgy egyeztek meg, hogy vasárnap ebédre várja a férfit, aki most hazavitte, egészen a lakásáig, de egyelőre nem akart felmenni, mert dolga volt. De vasárnap fél egykor jön. Ügy ölelte át Birit a kocsiban, olyan gyengéden és olyan szomorúan, hogy már ez gyanús lehetett volna, de Biri boldog volt, és csak arra gondolt, mit fog főzni vasárnap. A kis lakás ragyogott, Biri tíz évet fiatalodott, ahogy sürgött-for- gott benne. Á konyhában finom illatök. Ez volt vasárnap tizenkettőkor. Két óra múlva az étel a hűtőbe került. Biri azért még várt. Este korán lefeküdt, nem tudott az ételremekekből enni semmit. A feje fájt. Arra gondolt, talán az az átkozott köhögés az oka mindennek. De miért? Miért, amikor soha életében máskor így nem köhögött? Másnap reggel a szokásos időben dolgozni ment és amikor véletlenül megkérdezte tőle valaki, hogy telt a hétvége, azt mondta, titokzatosan, hogy nagyon jól! Tahiban volt. — Nocsak! — Igen. De aztán nem volt hajlandó erről többet mondani. Egy biztos, akármiilyen magányos volt az estéje azután, akárhogy is verte az eső az ablakot, többet nem olvasta el az apróhirdetéseket.., Giovanni Benedetto Castiglione: Madonna gyermekével és egy angyallal (Manning gyűjtemény) Dienes Eszter: Dalocska Kétkezes játék L. Mihállyal Nem tudsz olyat mondani mit még nem próbáltam ... Volt már, hogy nem volt ágyam: emberszívben háltam. Nem volt szavam senkihez, beszéltem mégis, sírást tanulni hozzám bönbölyült az ég is. 1978. Deák Mór: ■"■pa ■ jr • Tóm Régen nem látszott meg az eső a kabáton. Nagybátyám az ágyon ült, fejét csóválta. Nem láttam az arcát a félhomályban, a villanyt már régen kikapcsolták nála, de éreztem a hangján, hogy nem dühös, csak csodálkozik. Régen nem látszott meg, düny- nyögte. Leesett, jó, megszáradt, jó, de nem maradt nyoma. Ma meg már olyan bolond esők járnak, hogy kiégetik a kabátomat. Hagytam, hadd higgye, hogy az eső volt, nem mondtam neki, hogy ő maga égette ki a cigarettájával. Az iskolából hazafelé menet találtam rá, az árokban feküdt, kezét a mellén összekulcsolta, olyan volt, mint a halottak, azoknak teszik így keresztbe a karját, fonják össze az Ujjúkat, meg is ijedtem volna, nagyapámat láttam ilyennek kiterítve, szerencsére a nagybátyám horkolt, jó hangosan, az ujja között meg, akár az örökmécses, cigaretta füstölgött. Pityu, hé, Pityu, ráztam föl, ébredj már, ha meglát a mama, el fog verni, akkor esett le a cigaretta hamuja, lyukat égetve a kabátba, akkor mondta Pityu azt, hogy kérjek neki pénzt a mamától. Ültünk a félhomályban, ha nem, hát nem, nem szívesen mondtam nemet a nagybátyámnak, de hát a mama nekem szokott pénzt adni, nem neki, csak elinná az a fél- nótás, legyintene rá, és aznapra én már amúgyis megkaptam a tízesemet. De a Pityu meg ne tudja ám!, emelte fel az ujját nagyanyám, ha megtudja, hátrakötöm a sarkadat! Pénzem ugyan nincs, botorkált át a konyhán a nagybátyám, kicsit imbolygott, hatalmas .zajt ütve táncoltak körülötte a levert edények, lábasok, üstök, senki nem értette, honnan és minek van neki ennyi temérdek edénye, pénzem nincs, de piám azért még csak akad, iszol-e, öcskös? Megköszörültem a torkomat, már előre égette a pálinka,, igen, mondtam, vigyáztam, ne érződjön a hangomon, hogy megrázkódok, a múltkor is sírva hánytam végig az utcát, a mama jól el is vert, még hogy elrontottad a gyomrod, kiabálta, bűzlesz a pálinkától!, de kapjam csak a kezem közé azt a féleszűt, gyereket itatni!; kérek, mondtam, ez a beszéd, csapott a vállamra, ökör iszik magában, igaz-e, húzd meg, öcskös. A pálinka égetett, csöndben nyeldekeltem, nem kaptam levegőt, na mi van, még mindig ízlik?, bólintottam, a könnyeim a földre pottyantak, hirtelen elkapta a pajeszomat, megcibálta, fölordítottam, de ha megint beárulsz a mamának, fölemellek, így, ni!, fogta meg a másik pajeszomat is, Pityu, sivalkodtam, engedj el Pityu, jól van, mondta megnyugodva, a szesz gurgulázva bugyborékolt ibenne, még a szavai is szeszben úsztak, de ehhez tartsd magad. Akkor már egy ideje juhokkal foglalkozott a nagybátyám. Addig se volt éppen tiszta meg jószagú a ház, amíg malacai, később kecskéi voltak, de ahogy a felesége, akit háromszor is elvett, negyedszer is elhagyta, és ő beszerezte a birkákat, hát alig lehetett megmaradni odabenn. Az egyik bárány, amelyiket megpróbálta magához édesgetni és tartotta a szobában, el is pusztult. Az ólban legalább levegő volt, odabenn pia, gyajú, faggyú, és még ki tudja, mi minden szaga. Még egy?, dugta az orrom elé az üveget, már a szagától megrázkódtam, éreztem, hogy elindul
