Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-15 / 164. szám

1989. JUNIUS 15 9 irodalom» művészet Pusztai Zoltán: Monoszkóp emlékké lettek a párnacsaták, arcomat fogkrémmel (korommal?) nem kenik a bohókás fiúk; lábujjaim közé nem csempésznek immárom papírlapot, nem perzselik lopott gyuváfal talpaimat, jó ét kívántak örökre, elfüggönyözve az ablak - nem látnak, nem láthatom őket tna már, nem vár többé a mókás csapat - szakadt képeskönyvet lapozgatok, tintafoltok mögött sötétlik minden- mondat, minden színesnek hitt fotó, irka-firkákkal csúfítva a vignyetta töredezetten a gerinc, valami végleg bevégeztetett - takarodót fújok. Szentmihályi Szabó Péter: A vén SZÍV A vén szív is lüktet, a vén agy is gondol valamit. De sajnos, eladtuk szivünket, elfeledtük az ész szavait. Am így, titokban, mintha <nem számítanának az évek. Arany, tömjén és mirrha. Már csak névtelenül szeretlek Téged. Mintegy érzékeltetve: nem enged a 48 - as paragrafusból. Aki nem végzett az nem végzett. Ez már az ő végzete. No, felilobbant a düh a makacs természetű Ödönben, akii mint em­lítettem anyagiakban sem szű­kölködött. — Majd megmutatjuk ezeknek a nyavajásoknak, -mire képes az én kis feleségem, a nem végzett kon­duktor! Tudod mit? Nyitsz egy ma­szek mozgássérült óvodát. Készítsd el a tervezetet, én meg majd he­lyiség után nézek. A hóbortos asszonyka elkészí­ttette az lilyeplkor néíliküiLözhetet- len tantervet, részletezte elképze- sei,t, s indokolta az óvoda létreho­zását: mivel hasonló intézmény a városiban nem működött, s igen nagy szükség tett vólna rá. Üjfoól bement a tanácsra, és járt irodáról irodára, míg egy /illetékes?/ osz­tályvezető érdeklődését felkeltette az ötlet. A baj csupán ott mutatko­zott, hogy ki adjon működési enge­délyt? /Egyszóval ki vállalja a fe­lelősséget/? A kereskedelmi osz­tály, vagy az egészségügyi? Nem fért a fejébe senkinek, milyen in­tézmény az, ami hasznot is hajt, közérdeket is szolgál. Közben Ödön sem tétlenkedett: talált és lefoglalt egy alagsori helyiséget a Zsdanov lakótelepen, potom kétszázezer forintért. Az ügy mind szélesebb körben kezdett gyűrűzni. Összeült a kupaktanács, s meg­hányta vetette a dolgot. Hogy is van ez? Amire a város ezidáig kép­telennek bizonyult, azt most egy lkárhozatos magánkezdeményezés — csak úgy ukmukfukk — meg­valósítja? Egy diplomátlan maszek konduktor? Ez a tekintély lejára­tása, a tanács képességeinek két­ségbevonása. Lázadás és inszinu- áció! Ami a mozgássérült óvoda leplét ölti magára. No, ebből nem lesz semmi. De mivel utasítsák él az ille- téktélenkedőt ? Tanácskoztak egy napig, kettőig, a szőkebarna titkárnő alig győz­te főzni a feketét. De nem jutattak semmire. Amikor már a csendes kétségbeesés fogta el a kollek­tívát, szólásra emelkedett egy, a konszolidáció emlőin nevelke­dett ravasz róka, aki számtalan jó kezdeményezést siklatott zátonyra, ügyes, hitelesnek látszó érvekkel, fényes manipulációval. Leintette a pámikbaesőket. — Azzal fogjuk meg őket, ami elvileg előnyükre szól. Az óvodá­ba jelentkező szülők leveleivel. Ök majd felemelik szavukat a felelőt­len konduktor, az ilyen humánus álarcban jelentkező tisztességtelen haszonszerzés ellen. Hol vannak ilyen levelek? Hisz éppen ellenkezőleg, valósággal ost­romolnak 'bennünket a szülők, mi­kor lesz nyitás? — nyöszörögte az egészségügyi kerékkötő. — Hol. hol? Hát írunk, íroga­tunk néhányat — mozgatta bajú­Tóth-Máthé Miklós: mm Ot kenyér és két hal ézus tekintete vé- gigsugárzott a soka­ságom mely szétte­rülve a hegyen kö­rülfogta őt. Nézte a éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, ne­vetgélve ettek miként a pihen­ni leült zarándokok. A tanít­ványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már harmadszor is vettek mint­ha el akarnák magukban raktá­rozni a szűkösebb napokra. Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elége­detten nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadt­sága. Hebron szeme le-lecsukó- dott, talán szendergett is keve­set amikor Berekiás hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra. —Mit akarsz — kérdezte és ásított ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiás- nak ahhoz volna kedve. —Oda nézz ... — mutatott előre izgatottan Berekiás —, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizedik kosár­ral! — Jól teszik ... — morogta egykedvűen Hebron —, nem szabad, hogy kárba v|esszen egyetlen darabka sem. — Hebron barátom. — meredt rá Berkiás —, ébredj fel ha ’ alszol! Még mindig nem érted? öt kenyér volt és két hal, és hézz körül, hányán laktunk jól belőle .És hogy megeléged-' tünk, mennyi maradt.. A Názá­reti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő. , — Meglehet.;. mondta Heb­ron, és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem en­gedte. Egész közel hajolt hozzá, és úgy mondta tagoltan, min­den szónak nyomatékót adva. — Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti. — Mással...? — Hebron felült, bambán bámult a másik­szát a róka. — Ennek a lélektani hatása is figyelemre mélitá S azon­kívül, tudod, ki fogja a feladókat ellenőrizni... — legyintett. Megszületett az egyetértő bálin- tás. Amikor mér majdnem minden és mindenki készen állt a nyitásra, a maszek konduktor, hóbortos Piros­ka toekéretőzött az egészségügy al- főhöz hogy adná ki végre — annyi hitegetés után — az engedélyt a működéshez. Rémesen csalódnia kellett. Mert engedély helyett tiltakozó le­veleket nyomott kezébe gonosz mo­sollyá az alfő. Amikor elolvasta ő- S úgy eltűnt a szobából — azé-, két olyan piros lett mint a neve. gészségügy nagyobb dicsőségére, — mintha ott sem lett volna. Többé senki sem zaklatta őrölt ötletekkel az osztály pókhálós nyugalmát. Vi­szont nem szenvedett csorbát a presztízs, s nem esett folt a mundér becsületén. Nem kis dolog ez! Azóta sem létesült mozgássérült óvoda a városban. Se tanácsi se maszek. Miért? Ki tudja ezekben a hormonizlavarots Időkben? A hóbortos asszonyka végleg be­látta, hogy férje mellett, gazdál­kodásban a helye. Ügy hírlik, kék- rókákat tenyésztenek egy eldugott tanyán. Aki hiszi, hiszi, aki nem addig vakarja a fejét, míg ki nem ser- ken a vére, ra. — Hogy értelmezzem a sza­vaidat, Berekiás? Berekiás apró ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mo­soly terült. Majd két újjával megcsípte Hebron köntösét. — Hány köntösöd van Heb­ron? — Hát... ez a viseltes __ M eg otthon egy tisztább ... —Na látod, én sem mondha­tok többet... És sarud? Hebron ormótlan repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, mintha röstellné. —Ne röstelld, barátom — mondta Berekiás —, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is akár három. És ehet­nénk arany tálból... — Mit zagyválsz itt össze­vissza? — fakadt ki Hebron dühösen. — Csak j ártatod a szádat fölöslegesen. Nem va­gyunk mi gazdagok hogy ez le­hetséges legyen... —Még nem vagyunk... — mondta Berekiás — de azok le­hetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gaz­daggá tehetne. Aki öt kenyér­ből és két halból ennyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is. Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást. — Ügy igaz — mondta Eliud a vízhordó —, nagy hatalma vagyon ... Azt mondom én is, tegyük királlyá, és kérjük cseré­be, hogy adjon nekünk gazdag­ságot ... — Bölcsen szólottatok — he­lyeselt Gazzám, a birkapásztor. — Menjünk, győzzük meg érről a népet... És fölkerekedtek és körbe­járták a sokaságot, hogy meg­győzzék erről. És az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a pró­féta majd megsokasítja a javai­kat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal. Aztán mint a hömpölygő ára­dat megindultak Jézus felé. A tanítványok megrettenve fi­gyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult, kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt: — Rabbóni — mondta —, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még sze­gények- és nyomorultak marad­tunk, csak az éhünk csillapodott kissé. — Igen, az éhetek... — mondta Jézus és szelíd szomo­rúsággal nézett a halászra. — Mit akarnál még jó ember? —Azt, hogy légy királyunk­ká, óh Rabbóni —kiáltott Bere­kiás —, és vedd el nyomorúsá­gunkat is! Intett, mire a sokaság térdre borult és egy emberként kiál­totta utána ezt. — Nézd —rántotta szét ekkor köntösét Berekiás —, milyen viseltes, milyen kopott. Adj ne­kem új köntösöket, és a felesé­gemnek, a gyerekeimnek is új ruhákat. A házam kicsi és szűk, tedd nagyobbá, díszesebbé, óh. szent próféta. És mert halász vagyok, tedd, hogy fogjak sok­szor annyi halat, mint eddig. — Hallgasd meg az én kéré­sem is — csúszott közelebb Hebron —, mert én szegényebb vagyok Berekiásnál is. A ke­zem eldurvult már az agyag­gyúrásban, a derekam fáj a görnyedéstől, és kisebesedik a lábam a sok talpalástól, míg né­hány korsót el tudok adni. Az emberek egymás szavába vágva kiáltoztak, kérve Jézust, hogy legyen királyukká, és te­gye gazdaggá őket. >>— Adj díszes ruhákat lak­hassunk jól naponta bor is ke­rüljön!” »— Agyagtálból ettem eddig, egyek ezentúl ezüstből mint a gazdagok!” „— Tíz birkám van, legyen tízszer annyi!” ,,— Űj házat adj a régi he­lyett, erős kövekből, díszeset!” >,— A szőlőm teremjen ötször egy évben a borom édes legyen, mint a nektár!” És így tovább, őrjöngve kiál­tozták kívánságaikat a mozdu­latlanul álló Jézus felé. D ézus szemében ek­kor a harag fénye villant és abban a pillanatban szél se­pert végig a hegyen. Majd fekete felhők tódultak össze meg­dördült az ég, és zuhogni kez­dett az eső. Az emberek meg­próbáltak védett helyekre mene­külni, vagy csak köntösüket húzták fejükre a .csapkodó vi­harban és egymáshoz szorultak, mint a védtelen birkák. És amikor ismét kisütött a nap már hiába keresték Jézust és az ő tanítványait nem látták őket. Csak a tíz kosarat, ben­nük az átázott kenyérdarabok­kal. Irodalmi oldalpárunk illusztrációjaként Fclcdy Gyula grafikáit közöljük. __________________________________

Next

/
Oldalképek
Tartalom