Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)
1989-07-15 / 164. szám
8 1989. JULIUS 15 Bán Zsuzsa: Ha nem akarod... Törő István: Körök * Táguló horizontunkat lassan befedi tavaszi este, megpaskolt lovakkal ki száguldoz mégis az égen? hozzád is szénaszagú nyár vitt, most tulipánok égnek mindenütt, és betakara egy felhő utcánkat - napjaim magasabbra tettem, mert velem élsz, egyetlen virágillat az este, szemed kék takarója alá bújunk, hogy ne fázzunk, látod? e zúgó cserebogár tanyát keres egy szilvafa-levélen, éjeli menedéket ,semmi sem jelzi moccanását, mi értelemmel élünk, bezúzott ösztönökkel, panelfalak döngölnek belénk józanságot - űrbe táguló körök ,mint füstölgő szivarvégek, távoli gyárkémények, egyetlen ölelés a táj, végtelenből frontbetörésnyi idő megüli a szívünk felé hajózó csendet, mint rakoncátlan kölyköt megtanít egymást őrizni még e négyfalnyi létben. Péntek Imre: Piroska és a róka egrémült, amikor reggel a tükörbe nézett. Alit a fürdőszobában egyre ijedtebben, és hiába szerette volna abbahagyni, nem tudta. Szünet nélkül bólogatott, mintha azt helyeselné, hogy kezd kopaszodni, hogy' gyűrött az arca, mint negyvenéves kora óta minden reggel. Nem tudta abbahagyni az állandó bólogatást. Szerencsére teljesen egyedül völt a lakásban, egyelőre nem kellett senkinek megmagyarázni, más ember ijedtsége nem fokozhatta tovább az övét. Egyedül volt a 'bajával, ami tapasztalata szerint néha sokkal jobb, mint „megosztani”, mert az gyakran inkább a baj szaporítása. A felesége azt mondta volna, ha ' látja: ;— Jézusom, még ez is! Hát mit kell még kibírnom? Egy kollégája ezt mondta volna: — Megmondtam, öregem, hogy nem tesz jót, ha ennyire hajtod magad! Minek neked családi ház? Nézd, ml is megvagyunk a két gyerekkel a .hetediken, lehetnénk kicsit tágasabban is, de azön az áron, hogy töonkremenjünk... Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, nyár eleji friss levegő áramlott be rajta, madár esi ripelés, messzebbről egy kakas kukorékolása. Rájött, hogy saját ijedt arcától is mégjobban megijed. Megpróbált derűsebb arcot vágni, és az eredmény elég komikus volt: most jóindulatúan, kedvesen bólogatott a- tükörbe. Ettől megnyugodott valaimeny- nyire, átgondolta, hogy tulajdonképpen nem fáj semmije, nincs rosszul, akármilyen hülyén néz ki így, az állandó bólogatással —, ennél rosszabb is lehetne. Csak ■ a borotválkozásnál voltak nehézségei, amúgy elkészült rendesen, mint más reggeleken. Mindenesetre dolgozni nem mehet be így, aizt tudta. Valójában legszívesebben ki se ment volna az utcára, de mit lőhetett tenni ? Valószínűleg kimerült, rosszak az idegei, legjobb, ha egyenesen a pszichiátriára indul. Ezzel a körzeti orvos nem írja ki, legfeljebb beutalót ad oda, akkor meg két helyen kell ilyen bólogatva kivárni a sorát. Nem is érezte idegesnek magát, gyerekkora óta megszokta, hogy minden kellemetlenséget magába fojtson, hogy soha ne adja jelét a türelmetlenségnek, hiszen ehhez mindig csak másoknak volt joga. Először a szüleinek, aztán az iskolában a tanárainak, aztán a fő-' nőkéinek, a feleségének. Annyi belátás pedig volt benne, hogy ne 'tegye ugyanezt a gyerekeivel, tehát velük szemben sem tanúsított soha türelmetlenséget, nem mutatta, hogy ideges. Miért éppen azokon töltse ki minden baját, akik kiszolgáltatottak neki, és akiket tulajdonképpen a világon a legjobban szeret? Ebből az adódott, hogy a gyerekei sokat megengedtek maguknak vele szemben. Ugyanis egyedül vele tehették. Sem az anyjuk, sem a tanáraik nem tűrték, hogy helyte- lenkedjenek, hogy extra kívánságaik legyenek — aminek megítélése természetesen mindig relatív. Mert ha például a lefekvés ideje után még fél óráig hancúroztak a gyerekszobában, azt a felesége extra szemtelenségnek minősítette, ő viszont egészen meg tudta érteni őket, és ha tehette, részt is vett a párnacsatákban, legfeljebb kikapott, a gyerekekkel együtt. Ha valaki azt gondolná, hogy János, aki bólogatva ébredt fel ezen a reggelen, gyávaságból volt tekintettel a környezetére, az téved. János nem is érdekből volt tapintatos, hanem olyannak született. Kiskorában sokszor sírva fakadt egy romantikus dalon, amit anyja énekelt, s amelyik arról szólt, hogy három árva kimegy a temetőbe az anyja sírjához. Titokban sírt, ha a családban veszekedtek, mindig amellé állt, akit éppen bántottak. János soha nem sírt saját magáért. Ha bántották, arra gondolt, hogy ő ugyanezt nem teheti mással, mert nem akar olyan fájdalmat okozni, mint amit neki okoznak, ha bántják. Alkatából adódóan ő ezt a tapasztalatot szűrte le a világból. Egy bogarat nem tiport el. Ha nem volt senki a közeliben, beszélgetett az állatokkal és a növényekkel. Tulajdonképpen mindennek ez volt a lényege: János akkor lehetett önmaga és boldog, ha nem volt senki a közelben. A probléma azonban az, hogy amióta megszületett, mindig sokan voltak a közelében, és ez azt jelentette, hogy János az esetek többségében tekintettel volt rájuk. Ügy értve: ebben merült ki számára az, amit társadalmi együttélésnek neveznek. Ugyanis sokszor nem úgy viselkedtek ezek az emberek, akik őt körülvették, ahogy János szerint kellett volna. Erőszakosak voltak, önzők, hangosak, udvariatlanok, önhittek és ... sajnos, úgy találta, hogy elég buták. Ezért a gondolatért nagyon szégyellte magát, és megpróbálta menteni őket. Végül is mitől lennének értelmesebbek, ha egyszer azok, akik őket körülvették, szintén hasonlóak voltak? Hogy János miért nem tőlük tanult, az rejtély. S ha nem tőlük, akkor kitől? Egyszerűen csak úgy volt, hogy János mindig másképpen gondolta. Tapintatból, a békesség kedvéért azonban ezt, ha ki is nyilvánította, olyan szelíden és olyan bocsánatkérően, hogy a többiek azonnal lehurrogták. Így adódott, hogy miután nem akart örökösen vitatkozni,' legjobban a növényekkel és az állatokkal értette meg magát, ezenkívül a gyerekekkel vagy az öregekkel, ök, túljutva már saját tévedéseiken, képesek voltak úgy látni a világot, mint János. Elkészült, mint más napokon, és kezdte megszokni, hogy nem tudja abbahagyni a bólogatást. Azzal vigasztalta magát, hogy nagyobb baja is lehetne. Ezért legfeljebb kinevetik az utcán, hát annál nagyobb sérelem ne érje! Persze, hogy kinevetik, hiszen elég komikus lehet így! Elment a pszichiátriára, ahol legnagyobb meglepetésére igen sokan voltak. Ismerősök is, kollégák is, még főnökök is, de nem akarták megismerni, hanem úgy tettek, mintha el akarnának bújni inkább, hogy ott látja őket. János látta, hogy szégyenkeznek. Mert betegnek lenni, betegnek lenni itt, szégyen. Egy olyan világban, ahol annak tapsolnak, aki tapos, aki harácsol, lehengerel, emberszámba sem veszi a többieket. Ebben a világban ő a sztár, és ha valaki nem olyan, legalább higgyék róla, hogy az. De aki itt ül. és vár a sorára, az lebukott a többiek előtt. Az gyengének bizonyult, veszített. így János kapott egy cédulát, és úgv ült bólogatva az ismerősei között, mintha nem ismerné őket. Maga elé nézett, és észrevette hogy a többiek felbátorodnak: Rárápillantanak oldalvást. Érezte, hogy ezt gondolják: — Ni, a János! Hogy röcög a feje! Egy doktornőhöz került, akiben az empátiának tizedrésze sem volt meg, mint amennyi Jánosban, születése óta. A doktornő bizonyos fenntartással fogadta. Míg feltette kérdéseit, egy tollat forgatott az ujjai között nagy idegesen, és többízben megismételtette Jánossal a válaszait, mert „nem értette”. A doktornőnek már első pillanatban koncepciója volt, ugyanis sok mindent látott, és ezeket a maga módján értékelte. , Elve volt például, hogy nem kell az a nagy babusgatás a 'betegekkel, szigorúan rá kell ébreszteni őket a mulasztásaikra, gatyába kell rázni őket, és majd mindjárt nem hiszik azt, hogy betegek. — Iszik? — kérdezte például hirtelen. — Már .. . hogy? — Azt kérdeztem: iszik? Sokat? — Esténként megszoktam inni egy vagy két sört, de ... — Énről van szó. A mája? — Nem fáj a májam. — Nem baj, majd fájni fog. Alattomos dolog a máj, előbb- utóbb felmondja a szolgálatot, és akkor már késő. Mondja, miért teszi tönkre magát készakarva? János kicsit hallgatott, és ahogy nézte a doktornő idegesen verdeső kezét a tollal, legszívesebben rátette volna a maga tenyerét, megnyugtatóan. Aztán rájött, hogy ez tapintatlanság volna. Kapott egy injekciót, a nővér azt mondta, hogy erre nem szabad semmi alkoholt innia, mert rosszul lesz. A doktornő kiírta, 'gyógyszereket is felírt. 1 János ezekütán sajnálta a többi sorra várót, a lehajtott fejűeket, sápadtakat kint a székeken, és türelmesen bólogatva elment a gyógyszertárba. ahol szintén fenntartással néztek rá. Betelefonált a munkahelyére, aztán hazakoco- 'gott. Otthon kipakolt a konyhában, 'aztán leült, és átgondolta, mi is 'történhetett vele? Az egész ott 'kezdődött, még gyerekkorában, hogy ő olyan sokszor másképpen gondolta ... ' De, hogy ne bántson meg senkit. vagy mert úgyis lehurrogták, hallgatott róla. Az emberek éltek, ahogyan éltek, de ő az egészet 'másképpen gondolta. Az emberek beszéltek körülötte,- ő meshallgat- ta, de olyan sokszor másképpen gondolta. De. hogy ne bántson bieg senkit, fiát bólogatott. Valahol belül, a gyomra táján olyan rozsdaízt érzett ilyenkor, de megpróbálta legyűrni. zt szerette volna elmondani ott a doktornőnek, hogy megértse, mi történt vele, de nem volt rá mód. Most a doktornőre gondolt, meg a fenyegetéseire a májával kapcsolatban, és kivette a hűtőből az estére vásárolt sörét. Kora délután volt, nyár eleje. Kintről jázminillat szállt be a házba. János megitta a sörét, valami végtelen nyugalom és nagy megértés szállta meg. Mosolygott, arra gondolt, mit főz majd vacsorára a családnak. Észre sem vette, 'hogy megszűnt a bólogatása. Du- dorászva tett-vett a konyhában, és anélkül, hogy tudta volna, meggyógyult. Arra gondolt, miilyen jót tesz az embernek, ha néhanapján azt csinálja, amit akar ... Talán igaz vollt, itálán nem. Talán megtörtént, talán nem,. Annyi bizonyos, hogy a hetvenes években akadt Dunántúlon egy kisvá- rosbéli leányzó, áki fejébe vette, hogy itanulmányaiit a híres - nevezetes Pető Intézetben fogja folytatni Nagybudapésten. Az intézet a hírét, 'azzal szerezte, hogy itt i- gen jó eredménnyel /és módszerrel/ mozgássérült gyerekeket pró- Jbátoalk mégtanítaní az életre. A leányzó — nevezzük Piroskának — hamarosan tapasztalttá is: ez nem olyan egyszerű. Hosszú, gyötrelme« az út, amíg kiképzett konduktor /vigyázat, nem kondukátor!/ lesz az érettségizett diákból. Vagyis o- tlyan ’’vezető”, aki képes hatásosan beavatkozni a születési terheltséggel küszködő gyerek fejlődésébe. Ebben az intézetben az ápolás, nevelés, és gondozás elválaszthatatlan; egy bátortalan 'lépésnek, egy ügyetlen kéznyújtásnak is örülni kell. < Piroska — becsületére legyen mondva — végigcsinálta a három évet, azonban az utolsó vizsgáik e- lőtt — különösebb indoklás nélkül — eltanácsolták. /Mindenkivel történhet igazságtalanság'. Hogy a tanultakat mégis hasznosítani tudja, óvónői diplomát szerzett, és visszatért felnevelő városába. Azonban rá kellett döbbennie: az ép, okos, ügyes kicsik nem pótolják számára a kény- szerűségből ’’elhagyottakat” .Kísérletezett hát más, pénzkereső kevésbé magasztos foglalkozásokkal; s amikor eljött az ideje, ”jó partit” csinált. A férj — H. Ödön — lévén gazdasági szakember, szerette a kézzel fogható, reális dolgokat. Ki is faggatta élete párját, mi lenne az ő végzettsége? Az asszonyka pergő nyelvvel élmesélte, milyen, különleges tudásnak van birtokában. Csak az a baj, hogy hiányzik a fránya diploma, amivel bizonyíthatná ilyen irányú képzettséget. Egyszer ugyanis már bemerészkedett a tanács egészségügyi osztályára, ahol elő is szedte indexét, ám a nép kinevezést képviselője I gyanakvóan vizsgálta a furcsa nevű intézet leckekönyvét, nagyítóval nézegette az aláírásokat és jegyeket, sőt, bele is harapott, hogy megízlelje: olyan ízű - e, mint a többi ? Aztán kegyesen ápolónői állást kínja,% Piroskának d kórházban, Nyisztor Miklós: Szélverte dombokon Nem tudod mennyire szeretnék fölébredni és végig futni mezítlen a tavaszi füveken nem tudod mennyire szeretnék átváltozni vízparti fákat érinteni és kiesni gyorsuló száguldásokból Szélverte fenyves dombokon leheverni s csak neked, elmondani álmaimat. De te ott ülsz mozdulatlan kegyetlen piros Üvegfal mögött szikrázó fénysugarak vakítanak négyévszázados bűnök határvonalán, csoda préda, pogány megalázott Csak a jövőt hiteted el velem im hal vagyok. szám betapasztja de téged is őriz a sár!
