Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. JUNIUS 3. 9 irodalom» művészet Rózsa Endre: A nyár festőjének Hatalmas nyár Zúg: -zöld rengés fortyog, égig örvénylő jegenyelombok tölcsére szívja ^madarastól a tájat magába; hullong szárnyuktolla. Csapkodnak mélyén gyümölcsös ágak; zöld ágyúgolyók bolygókként szállnak, — mind szűkebb körben, mind 'hevesebben őrület őröl a dongós kelyhekben. Térés mezőn, hol minden kihalt-kék, tarjagosul már ,Van Gogh-i tajték, lendkerék-varjak hajtják a tornyot; vízimalom jár, résre rács forr ott — Vincent! Az ember túl sokat szenved. Értünk is jó vagy, míg tnagad mented. Ne félj, a tenger harsog, ,hisz süket: köszöni szépen, megvan nélküled! Búghat már — halljuk! — elhagyott partján a véres kagyló: levágott füled .. . Oláh Zoltán: Alkonyodé Hajnal a szem; csönderezet, lehelet lép földegeket. Ezt sóhajtja fűzfalevél, szempillámon fonnyad a fény. Máló idő, múlik minden, könnyből tengert töpreng Jsten. Szálló madár üres űrben, hulló láng egy sehol tűzben. Kő szava szél, mindent -túlél, őszül ,az ősz, télül a tél. Ránchoz az arc; hű a halál, porból holddá pillantottál. Sindel Mihály: Kislány (tűzzománc) ri közösség nem képes. Az épületben azonban nem maradhatott. összegyűltünk hát — ennyi gazdája még egy kutyának se volt —. hogy Zsuzsi további sorsa felől értekezzünk. Elhatároztuk, először is kérvényt írunk, hadd maradhasson az állat. Megszületett a mentő ötlet is: kutyaólat kell építeni az udvaron! Igen ám, de nem volt anyag, szerszám, értő kéz, s vállalkozó is alig. Egy hét telt el tétlenkedéssel, mikor Zsuzsi egyszerre csak lekölykezett! Megvallom, nem figyeltem meg, hogy hasas. Ez már nem volt tréfadolog. A szobában bűz terjengett, kutyánk megközelíthetetlennek bizonyult. A gyerekek kitartottak, sajátjukból etették továbbra is az immár népes családot, a porontyok pedig szépen gyarapodtak. Végre elkészült a kiutalt lakás, Zsuzsiék kiköltöztek az udvarra. Még szerencse, mert egy bejelentés alapján Köjál-ellenőrzést kaptunk, és más felnőtteket sem tudtam meggyőzni Zsuzsi fontos pedagógiai szerepéről. Szóval még javában tartott a zűrzavar, mikor az intézet előtti főútvonalon a kutyát elgázolta egy teherautó. Néhány napi elfogult csönd és szipogás után nagyon hamar elfelejtődött minden. Egymás előtt szégyellték-e a fiúk érzéseiket, vagy az egész csak ürügyet adott nekik a szembeszegülésre? Máig sem tudom. De döbbenten értet-) tem, éreztem meg, mekkora szeretetfölösleg halmozódott fel ezekben a gyerekekben, az intézetben töltött hónapok, évek alatt. Harminc nap elteltével hivatalos irat érkezett, hogy kisméretű — nem harapós! — kutyát, vagy egyéb, másfajta kisállatot szabad tartanunk. Ekorra azonban már elajándékoztam Zsuzsi kölykeit, mert senki nem viselte gondjukat. Ügy látszik, a kutyakölyök nem volt képes tartós érzelmeket ébreszteni az emberkölyökben. Vagy a felnőttek voltak képtelenek a helyzetet jól kiaknázni. Kutyadolog, annyi bizonyos. Nehéz elfelejteni. ém Könyvhét. És a mai formula szerinti „ünnepi” jelző nélkül. Egyszerűen csak: Könyvnap. Tartalmában és jellegében őszintén és kertelés nélkül üzleti céllal. Eladni azt, ami van, mégpedig alkalmi leszállított áron. Nem állami és művelődéspolitikai demonstráció, hanem a Magyar KönyvkereskelBk Egyesülete öszszehangoló sugalmazása szerint, esetleg adókedvezmények kilátásba helyezésévéi. Lényegében azonban ki-ki a maga módján, vagyis a kiadók a maguk kiadványaival, a kereskedők meg a maguk készleteivel. És ennék következtében: ahány utcai könyvsátor, annyiféle. Ezeknek az árusító sátraknak külső kiállítása (imái szóval: dekorálása) attól függött, hogv melyik cég mennyire bírta pénzzel. Mert volt bizony székely kapu, fúvószene, árvalányhaj, kikiáltó, s kacskaringós kézjegyét kegyesen osztogató és önmagát dalolva népszerűsítő írókiadó, másutt viszont szerény asztalnál csöndes beszélgetések írók és hívek között. Mert bármennyire üzlet az üzlet, azért mégse mindegy egészen (épp akkor nem volt mindegy), hogy melyik cég kivel üzletelt, kiknek a propagálására vetette be a megengedett hírverés eszközeit — és az sem mindegy, hogyan. Így aztán más írók ültek az Andrássy úti nagy kiadó díszsátrában, és mások a Révai vagy a Franklin Társulat előtt. És a közönség — csodák csodája! — nagyon is pontosan tudta, merre vegye aznap az irányt, ha kedvenc írójával vagy mesterével kívánt találkozni. Az olvasó közönség ugyanis. A tájékozottak. A gyanútlanul közlekedők vagy a dolgukra sietők legföljebb belebotlottak egy-egy árúsítóhely hangosikodójába, véletlenül ide, vagy véletlenül amoda. Avagy aszerint, hogy hová cibálták be!... Én akkor a Váci utcában, a Piarista házzal szemben lévő Vájná és Bokor cégnél dolgoztam kisegítő könyvesinasként ( a mai idegennyelvű antikváriumban) Ez a cég adta ki először német nyelven Az ember tragédiáját és a Bánk bánt, ugyanakkor nagy szeretettel foglalkozott a vadászkönyvekkel is (például Széchenyi Zsigmond útikönyveinek első megjelen tető je és forgalmazója), és ez volt az egyetlen budapesti telephellyel bejegyzett könyvkereskedés, melynek New Yorkban fióküzlete volt. Nos, a könyvsátrunk a járdán nem látszott ugyan túlságosan cifrának, és nem is kihívóan gazdagnak, viszont hogy mennyire legyen Kende Sándor: Egy régi könyvnap hangos, arról nem lehetett akkoriban hangszórók segítségével gondoskodni. Hanem a korszak egyik „leghangosabb” életű színésznőjét „vetettük be”. Muráti Lilit. Ő sok mindenről volt híres. Mert ahhoz, hogy sikeres színésznő legyen valaki, nemcsak a sajtó főcímében kellett szerepelnie állandóan, hanem értenie is a nép nyevén, méghozzá minél színesebben ... Csudálatos történetek keringtek hát róla, s ő igyekezett is elég szorgalmasan és fáradhatatlan leleménnyel, hogy köznapi és utcai megjelenései legalább annyira rikítóak legyenek, mint nyilvános helyeken való szeszélyes hopszos fordulatai. Meggypiros nyitott sport Buggatijával száguldozott a városba,n és „felnőtt” korára egyszerre csak két hosszú copfba kezdte fonni a haját. Hát ő és így, két rakoncátlan varkocsát dobálva, állított le a Váci utcában minden valamire való járókelőt, elébe ment akár a sarokig, szorosan és kacarászva kapta karon az úriembert, és jellegzetesen rekedtes, ámde csilingelni akaró, jól ismert hanghordozásával ajánlotta neki a könyvet: — Nézze csak, milyen szép! Férfi legyen a talpán, aki ellenállt — különösen egy újabb mosoly, és egy második, sokat sejtető karszorítás után! — Jaj, uram, ezt épp magának írták! De ha akadt netán olyan marcona öregúr mégis, aki valahogy ki tudott térni előle, esetleg egy ötletes és célirányos hazugsággal, például így, hogy: — köszönöm, már megvettem!... — annak gyorsan megszorította a karját harmadszor is. — Nem baj, drága! — nevetett. — Akkor vegye meg nekem! Szükségszerűen talán még meg is toldva: — Csak ne engedd haza könyv nélkül!... Hát ne legyen hozzám szívtelen... Mindez nagyon szórakoztató és látványos mulatság volt, szentigaz. És valóban rengeteg könyv fogyott el; egész nap csomagoltunk, néha gyorsabban, mintha gépek végezték volna a munkát. Igen, de... De a Váci utca másik végében (a mai Gondolat könyvesbolt helyén) álldogált egy szekrényke asztal védelmében reggel óta József Attila, kiadójával, Cserépfalvi Imrével, az üzlet kirakata előtt. Sem színésznő, sem trombiták, sem árvalányhaj. Csak maga a belvárosi áradat. És a közöny. Tavaszodván, szép és színes ruhákban, és kiegyensúlyozott lelkivilággal — a közöny. Kiadó, lámlám, akadt ugyan, aki megjelentette a költőt (a saját pénzén). De arra már nem akadt senki, hogy a járókelőnek megfogja a karját... Délben a költő otthagyta a könyvárúsító asztalt egy fél órára, hogy igyék egy pohár tejet. Addigra ugyanis már két kötetét adták el reggel óta!. .. S amíg távol volt, kegyesen eldugtak az asztalról újabb három kötetet: — hadd higgye szegény Atlila, amikor visszaér, hogv időközben ennyi rengeteg fogyóit el! Ennyi! És így! lhitte-e? Rózsaszínűbbnek látta-e a világot a papírlugós tejesüveg után?... A könyveket mindenesetre megszámolta. És diákosan fiatalos mosolyra húzódott a szája. Alig száz méterre Muráti Lilitől. Huh István: Négysorosok Segíts Hazámba keresem hazám Segíts érte fájni Hazámba keresem hazám Segíts megtalálni Föld fedi Védeni magam nem tudom Ellopták pajzsom Védeni magam nem tudom Föld fedi arcom Csillagpehely Megint jönnek g darazsak Pedig már üres a kehely S pattog a fekete kalap Alól a csillagpehely Másokért Magamért bármit is tettem Estem csömörből vödörbe Amit másokért tehettem Csak az vitt előbbre Pákolitz István: Nyugalmazott A szikla végül is megunta az örökös hercehurcát és úgy döntött hogy fönt marad a csúcson A nyugalmazott Sziszifusz ölbe tehetné kezét De inkább agyaggolyóbisokat gyárnál hadd gurigázzék az unoka Katona Judit: Nagy útra készülőknek Buldózerszörnyek szájában virág, tört székelykapuk, csontok, kopjafák, a kapja]ákon csángó név, magyar, román, székely, kit honi rög takar. Maradjon az, ki érez még erőt szülőt siratni ősi ház előtt, magyar szavakat halkan súgni csak, ha rabként él, de lélekben szabad. De jöjjön, kinek sorsa már sebes, mert megvakított s nem lát már eget. Lerombolt házak, felperzselt mezők közt porszemként áll az Isten előtt. Ki megváltódhat, még ne jöjjön el, csak az, kinek már senki sem felel s ki nem jöhet, és mégis ott marad, az álmodjon egy hazát, mely szabad Gecse Árpád: Triőrözés a tsz-ben
