Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-03 / 129. szám
1989. JÚNIUS 3. J^Iéplap Nevelni kifinomult lélekkel, pedagógiával Néhány évvel ezelőtt bombaként robbant a közoktatás langyos állóvizébe Zsolnai József képességfejlesztő programja. A törökbálinti kísérletként is ismert program új minőséget hozott az oktatásba, s ma már alternatív tantervként választható. Az országiban az elsők között csatlakozott a követő iskolák sorába három évvel ezelőtt a Szolnoki Kodály Zoltán Ének—Zene Tagozatos Általános Iskola tantestülete, vállalva a megszokottól nehezebb, új feladatot. A program tantervében is alaposan eltér az 1978-as tantervtől abban, hogy a kultúra egészébe kóstoltatja bele a gyerekeket, de ami talán ennél is fontosabb egy másfajta pedagógiai attitűdöt, empátiakészséget kíván a nevelőktől. Olyan meghitt kapcsolatot a kisdiákokkal, amelyből zaklatott, a megélhetés után rohanó korunkban leginkább hiányt szenvednek gyermekeink. Simon Józsefné, a Kodály Zoltán iskola igazgatónője már a pályája elején „ráérzett” arra, hogy a diákok tanításának sikere azon múlik, hogy jól érzik-e magukat az iskolában, s milyen emberi kapcsolatban állnak nevelőikkel. Annak idején friss diplomás matematika—kémia szakos tanárnőként a Délibáb úti iskolában kezdte pályáját. Nehéz sorsú gyerekekkel találkozott, akikkel rövid időn belül őszinte, emberi szeretetteljes tanár— diák viszonyt alakított ki. Ezt persze igazából nem lehet megtanulni — sajnos a szaktanárképzésben nem is szerepel kellő súllyal a pedagógia és a pszichológia — az ember vagy ezekkel az empatikus tulajdonságokkal születik vagy nem. Simon Józsefné azonban nem elégedett meg a ■pelagógia finomságainak spontán ráérzésével. A Délibáb útiból a Kassai úti iskolába vitt az útja, ahoi 1975-ben igazgatónak nevezték ki, s iskolavezető létére sem átallott ismét beülni az iskolapadba. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem pedagógiai szakán tisztelettel emlegetett tanárai Mészáros István, Bábosik István és Nádasi Mária segítette tovább elmélyedni a pedagógia rejtelmeiben. Olyan mélységekig, amelyek már nem hagyják függetlenül a „búvár” személyiségét sem. Ha az első néhány beszélgetésünk után tippelnem kellett volna Simon Józsefné szakjára, mindenképpen az úgynevezett humán szakokat említettem volna. Általában az irodalommal vagy a művészetekkel foglalkozókból árad ennyi tiszteletre méltó lelki finomság. Nyilván ennek köszönhető, hogy 33 évesen igazgatóként elfogadta a hatvan pedagógusból álló tantestület, s amikor 1982- ben felépült az új Kodály Zoltán Általános Iskola a tantestület hetven százaléka vele ment. S persze az sem véletlen, hogy megkapta a Zsolnai-program humanista szelleme. Az új iskola rövid idő alatt jó eredményeket, sikereket ért el, s nagyon hamar népszerűvé vált a szülők körében. Az idén akár 3—4 első osztályt is indíthattak volna akkora volt az érdeklődés. Az iskolai eredményekről szívesen beszél az igazgatódon a lakosság nagy része idős, nyugdíjas ember. így hát ritkán fordul elő, hogy valaki gyógyultan visszajön köszönetét mondani. A legtöbb ember élete végéig küszködik a betegségekkel ... Mester János szakmai és közéleti munkásságáért Durst-díjat kapott. P. É. Két évtized a martfűi művelődési központban Nem irigylésreméltó manapság a művelődési házak népművelőinek helyzete. A szűkös anyagi lehetőségek szabják meg, hogy milyen Kitüntetettjeink nő, egyértelműen a tantestület érdemeit, hangsúlyozva, önmagáról annál szűkszavúbb: nem látszani hanem tenni kell vallja pedagógiai, emberi „ars poeticájával”. Simon Józsefné pedagógiai és tudományos munkáját — pályázataival országos első díjakat nyert — a legnagyobb szakmai kitüntetessél az Apáczai Csere János Díjjal ismerték el. Meghatódottan vette át a nem várt kitüntetést. Az öröme azonban azzal vált teljessé, hogy az általa irányított tantestület egyidejűleg megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést, négy pedagógus pedig ezen felül a Miniszteri Dicséretben is részesült. Közös a munka, közös a siker, az elismerés is. T. G. Jó érzés, ha segíthet másokon Botjára támaszkodva áll fel és jön elém Mester János, az öcsödi gyógyszertár vezető gyógyszerésze. Két gyógyszerész dolgozik az itteni patikában, ő és a felesége, aki nyugdíj mellett vállalta a munkát. — Már én se dolgoznék, — mondja Mester János. — Látja, beteg a lábam. Évekkel ezelőtt gondoltam arra, hogy rokkantnyugdíjiba megyek, de annyit fizetnének, hogy az éhenhalni sok, megélni kevés. Harminchárom éve gyógyszerész. Amikor arról faggatom, hogy miért épp ezt a pályát választotta, így felel: „Annak idején tulajdonképpen nem is választottam. Megmondták, hogy mi legyek, hogy gyógyszerésznek tanuljak, mert arra van szükség. Nem bántam meg; nehéz pálya, de szép. Ha újra kezdeném, megint ezt választanám, mást nem tudok ^képzelni.” A felesége szerint, aki évtizedek óta munkatársa is, Mester János őrlődő típus. Az asszony így fogalmaz: „Ha én bezárom a gyógyszertárat, otthon anya és feleség vagyok, nem viszem haza a gondokat. Ö nem ilyen, ö gondolkozik, morfondírozik és ha kell, szalad orvosság után.” Igaz, két éve erre már nemigen van szükség, azóta titűnő az ellátás. Azóta kezesebb a hiánycikk, mert a gyógyszertári központtól annyi és olyan orvosságot tapnak, amennyit és amilyet rendelnek. Csak most, az idén a gyógyszerrendelet okozott gondot náluk is, éppúgy, mint a többi patikában. — Megesett, hogy szombaton, vasárnap is dolgoztunk — meséli Mester János. — Mégse tudtunk minden munkát elvégezni, mert az adminisztrációnk hihetetlenül megnövekedett. A sors iróniája, hogy a gyógyszerészek már évtizedek óta a . bürokrácia és az adminisztráció ellen harcolnak. Most megkaptuk; még több lett! Nem is magamért szólok, de itt vannak az asszisztenseim, akik alig keresnek többet háromezer forintnál, és ezért a pénzért nagyon sok munkát várnak el tőlük. Egyébként a Szolnok megyében élő gyógyszertári dolgozók átlagkeresete általában ezer forinttal kevesebb, mint a szomszédos Békés megyében lakóké. Nem magamért szólok — mondta Mester János. A felesége megerősíti: mindig így volt. Ö sohase magáért emelt szót, hanem másokért, a közösségért, a munkatársaiért. — Volt konfliktusom bőven, — emlékszik vissza. — Sok társadalmi munkát vállaltam a Vöröskeresztben, voltam községi, járási tanácstag. Aztán ha valami nem tetszett, én bizony odamondogattam. Egyszer például, amikor egy semmitmondó előadást kellett végigülnünk, a végén odamentem az előadóhoz, és azt mondtam: Jobban jártunk volna, ha addig elmegyünk a téeszbe répát szedni! Ügy véli, hogy a konfliktusai ellenére jó viszonyban van az emberekkel. Bár Öcsödre csak véletlenül került, mégis megszerették az itt élők. Meséli, bogy a patikától nem messze van egy kertjük. Eleinte a kényszerűség vitte rá őket, hogy megműveljék. A kicsi fizetést ki kellett egészíteni valamivel, hogy a két gyereküket fölneveljék, taníttassák. Közben megismerték a kerti munka örömét is, és a kényszerből majdnem hobbi lett. Az öcsödiek persze tudják, hol van a gyógyszerészék kertje, és bizony még ott is megkeresik a házaspárt, ha orvosságra van szükségük. A nyugdíjas feleség két szóban foglalja össze eddigi útjukat: éltünk, boldogultunk. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy a kevés fizetés ellenére miért volt érdemes vállalni ezt a munkát, azt felelik, jó érzés segíteni az embereken. Csak az a baj, hogy mostanában egyre kevesebb a sikerélmény, öcsöprogramokat kínáljanak a közönségnek. Erneszt Péterné, a Martfűi Tisza Cipőgyár Művelődési Központjának igazgatója azonban mégsem panaszkodik, legalábbis ami a tárgyi, anyagi feltételeket illeti, hiszen azok jobbak az átlagnál. A gyár jó mecénása a háznak. S cserébe a művelődési központ rendezvények, klubok, szakkörök hosszú sorát kínálja a szabadidő hasznos, kulturált eltöltéséhez. A nyolcezer lélekszámú kisváros művelődési házában évente egy nagyvárosnyi közönség 225—230 ezer ember fordul meg. Az intézményben szinte mindig „nagyüzem” van. Hol a kórusok próbálnak — a női kar éppen a napokban kapott aranyminősítést — hol a néptánccsoport, havonta legalább egy kiállítás nyílik, rendszeresek a színházi előadások, a filharmóniai koncertek, a ház ad otthont a zeneiskolának, nyelvtanfolyamok indulnak, filmklub, diákklub, nyugdíjas klub várja a martfűieket. S nemcsak őket, a művelődési központ kisugárzó hatása vonzza a környező településeken élőket is. A hagyományos értelemben vett közművelődési programokat egészségügyi és sportrendezvények egészítik ki. Nem hallottam másutt még arról, hogy a művelődési ház úszás-oktatást szervezett volna felnőtteknek. Martfűn ez is sikeres vállalkozásnak bizonyult.A testedzés, a műveldés az egészséges, kulturált életmód két fontos eleme, s Erneszt Petemé szeretné erre szoktatni az embereket, s persze a kulturált szórakozásra is. Nemrégiben határozta el, hogy a tekepálya, billiárdterem mellé irodalmi kávéházat nyitnak a művelődési központban. Az ötletet 500 ezer forinttal jutalmazták egy országos pályázaton. A városi tanács 200 ezer forinttal támogatja a megvalósulást. Jelenleg az üzemeltetés lehető leghasznosabb formájának megtalálásán dolgozik a ház igazgatónője. Mert ugyan erején felül is segít a gyár, az adózás nem kedvez a gazdaságnak sem. Emesztné sokakkal együtt nem ért egyet azzal, hogy a gazdaság kultúrára fordított pénzét is terheli az adó. Ha egy közgazdász mondja! Ernesztné ugyanis eredeti szakmáját tekintve közgazdász. Ebben a munkakörben került 1959-ben a Tisza Cipőgyárba, 1968-ban pedig a művelődési központba hívták népművelőnek. Mint mondja családi indíttatás a kultúra iránti érdeklődés. Nála azonban már több puszta érdeklődésnél, szenvedéllyé vált a népművelés. Örök fiatal, mozgékony, kiegyensúlyozott boldog ember. Boldog a családjában. a városban, a gyárban. Mindenütt elfogadták kedves egyéniségét, szeretik, segítik a munkáját. Az általa irányított intézmény eddig két alkalommal nyerte el a kiváló címet, nem kis részben az évről évre ismétlődő rendezvénysorozatuk a Munka és Művelődés Heteiért. Ezúttal az igazgatónő két évtizedes munkáját ismerték el kitüntetéssel. Erneszt Pétemé, a megyei tanács közművelődési díját vette át tegnap délután. — tg — Akit ott fogott a puszta csendje A pesti embereknek szép vonulatú irodalmuk van már kultúránkban. E szerény portré persze nem azzal az igénnyel készült, hogy helyet kapjon a könyvtárpolcokon, csupán a rácsodálkozás indította a krónikást, amikor pesti emberek sokféleségére hivatkozik. Viszonyaink közepette ugyanis rendhagyó életpálya, ha egy valamikori főváros-lakó már egy híján negyven éve él a puszta szélén. Tölgyes Lászlóné 1951-ben végezte a budapesti pedagógiai főiskolát, s biológiaföldrajz-ének szakos tanárként Nagyivánba szegődött. Hívta valaki, családi szálak kötötték oda? Senki, semmi. Azt mondta kérdésemre a ma is aktív tanárnő, hogy itt — tehát Nagyivánban — /volt szükség nevelőre, ezért jött a H irtobágy-széli faluba. Hogy tudott megszokni? Öh, a gyerekek alapjában véve mindenhol egyformák. Legföljebb azon csodálkoztam, hogy mennyi itt az azonos nevű nebuló, — ezek mind testvérek? Nem voltak azok, bár akkoriban még az öt-hat gyerekes családok voltak túlsúlyban, egyszerűen csak sok apukát hívtak Cinegének, vagy Gyöngynek, mondja, Nem volt nehéz megszoknom azért sem, mert éltem én falun, a Kiskunságban, Tason, a nagyanyámnál. De megfogott a csönd is. Bár akkor még a falu nagyabb volt mint most, több lakosa is volt. Aztán itt mentem férjhez, házat építettünk. Nem hiányzott tulajdonképpen sohsem Pest, csak az édesanyám, aki most is ott él. Időnként meglátogatom. Itt született a fiam, aki már elvégezte az egyetemet, tanár ő is, két unokám van, Elszaladtak az évek. Meglett emberek köszönnek rám igen sűrűn, jól A pásztorélct emlékei Kunhegyesen címmel látható kiállítás a kunhegyesi művelődési házban. Az anyag magvát Oláh Lajos helyi gyűjtő tárgyai adják, de számos tárgyat adott kölcsön a kiállításra több kunhegyesi család. Fotó; TKL. esik, hogy mind azt várja, hogy emlékezzem rá, gyerekkorára. Mutogatják az unokáik fényképét, s nekem meg a saját gyerekkorukra kell emlékeznem. Pedagógus sors, mondja kicsit meghatottan, egy kicsit kesernyésen. De amikor arról beszél, hogy orvosok, mérnökök, tanárok lettek a hajdani tanítványai közül, már magabiztosabb. Csak azt ne kérdezze, miért kaptam ezt a szép kitüntetést. Tettem a dolgomat, ahogy választott hivatásom megköveteli tőlem. Állítólag szigorú vagyok, de az sohsem akadályozott meg abban, hogy a gyerekek szeressenek. Bizonyára mindig megérezték, hogy olyankor is szeretem őket, amikor korholnom kell vagy büntetnem. Sok kedvemre való dolgot csináltam a tanítványaimmal, a természetvédő szakkör tagjaival. Megszámoltuk a környékbeli gólyákat, meggyűrűztük a kisgólyákat, hogy megtudjuk, visszajönnek-e ide, ahol kikeltek a tojásból. Nem, nem jönnek vissza. Aztán a vadnövényeket „'leltároztuk” föl, ez is érdekes munka volt, a gyerekek is lelkesen csinálták. Mennyit keresek? A túlóra díjakkat együtt úgy nyolcezer forintot kapok kézhez havonta. Igen, 39 év után. Nagyon sokat kellett dolgoznom a háztájiban is, különösen amíg a fiam tanult, dohánnyal, hogymával küszködtünk, 1000—1200 Ikvadráton, de most már egyre inkább nehezemre esik a kapálás, a törés, a szedés, s sajnos a haszon is egyre kevesebb a földmunkán. Meddig szeretnék még tanítani, azt kérdezte? Amíg csak élet, de jövőre már nyugdíjba megyek. Letelik a pedagógus kölcsön amellyel a házunkat építettük, majdcsak könnyebb lesz. (Tölgyes Lászlóné, a nagyiváni általános művelődési központ nevelője Kiváló Pedagógus kitüntetést kapott). — ti —
