Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1989-06-17 / 140. (141.) szám
1989. JÚNIUS 17 Irodalom, művészet 9 Hamary Dénes: Ma Mindent eldobunk, csak a rang Mielőtt még szól az a harang Mielőtt még valaki eltemet Ma már választhatók az istenek Szerelem helyett a testiség Olyan ez mint rég a pestis és Fertőz mindenkit nincs ellene oltás Kinőtt ruhánkon alig látszó toldás S a virág a kézben már romantika Vagyunk a kilencedik szimfónia Mielőtt még elérnénk célunk Modern házakban sorba elalélunk Hiába gyógyszer, hiába módszer Farzsebbe dugott, elhasznált óvszer Minden percünk minden igényünk Másoktól már nem, hát magunktól félünk Nyugtató reggel, altató este Megunt kalandregény feleségünk teste Hazamegyünk, mert nincs hova betérni főbb így hazugon a szebb jövőt igézni Titkos találkák megnyitják a tárcát Olcsó kurváktól nem kérjük a bárcát Ostor a kezünk, parlag a hátunk Gyomrunk elrontva, utcasarkon hányunk Szabálysértés lett már az is hogy élünk Van zsebóránk, de nincs hozzá mellényünk Kiáltozhatunk, ezer a visszhang Célunkért bűnözünk. Célunk egy kis rang. Ottó és Féri, a tévéfoci unalmas pittyegését ellensúlyozandó, jobb híján bömböltetik a magnót. A művelődési ház ügyeletese benyit a klubba, karja tizenkét éves formg fiú vállán nyugszik, mögöttük hasonló korú másik. — Sziasztok — köszönnek. — Hello. Csa — Pillantanak fel Feriék. — Engedjétek már őket is játszani! — kéri őket az ügyeletes, a két fiúra mutatva. Készségesen állnak föl a játék elöl, adják át a helyüket, az újonnan érkezettek leülnek, nullázzák a gépet. Egyikük jóhúsban lévő, kövér gyerek, társa soványabb. — Ki vezet? — kérdezi a kövérebbik. — Te... — válaszol a soványabb. — Biztos? — Illetve, én. — Mennyire? — Tizenhárom hétre. — Akkor már nem is érdemes játszani. — Dehogynem. Feriék kissé meglepődve hallgatják a párbeszédet, összenéznek. — Most, ki vezet? — Te. — Biztos? — Igen. — Mennyire? — Tizenkettő-négyre. Megnyered. — Lehet... Persze, nem hiszem. Rövid csend, csak a fénylabda sípoló pattogása hallatszik, hátrább, lehalkítva a magnó. — Most, mennyi? — Tizenhárom-tizenkettő... most már tizenhárom-tizenhárom. — És most? — Most is. A képernyő tizenöt-tizenhárom arányban a soványabbikat mutatja győztesnek, úgy tűnik, nem mer szólni, hagyja, hogy a labda irányíthatatlanul járjon ide-oda a két térfal között. Ottó szólal meg: — Tizenöt pont után vége a játéknak. — Ki nyert? — kérdezi a kövérebbik. — .. .én... — feleli habozva társav Matúz Gábor: Beszélgetés — Én nem játszom. — Még egy kicsit! — Én már nem! Játsszál egyedül! A soványabbik, megfogadva a tanácsot, jobb kezével játszani kezd a bal ellen. Idevalósiak vagytok? — kérdezi Ottó. — Pesten lakom — válaszolja a kövérebbik. — Hányadikos vagy? — Hetedikes. — Gondolkoztál már azon, hová mégy suli után? — Még nem, majd. — Majd? Hiszen már csak egy éved van! — Nem. Abban az iskolában, ahová én járok, tíz osztály van. — Miért, hová jársz? — A vakok iskolájába. Ottó döbbenten mered a fiúra, aki vele szemben, szemét rászegezve ül és beszélget. Aztán felocsúdik, rögtön folytatja a kérdezgetést, de a fiú észrevette, válasza, ha nem is egészen váratlanul, meglepte beszélgetőpartnerét. — Azért csak szeretnél valami lenni. Irodalmi oldalpárunkba Iván Sándor kisplasztikáiból válogattunk. Jenei Gyula; Kafkai csönd egyedül lakott a szobában. reggel mély alvásból ébredt, szája homokkal volt teli. félt egy kicsit és fázott. később keresztülment egy sötét parkon is. Ágh István; Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető' gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Matúz Gábor: Diogenész Nagy kő... Idilli kép a magyar tenger partján. A csodálatosan szép nyári napsütésben nyugtalan óvatossággal apró tajtékokat vet a fürdőzők óriási tömege, ahogy az ezer és ezer ember az idő más-más pillanatában mozdul. Be a vízbe, ki a vízből, araszolás lángosért, sörért, halért. A betonszegéllyel körülvett homokozóban komoly képű kisgyerekek a már felépített várat szépítgetik, néhányan pedig az eljövendő csatára készülődve hadrendbe sorakoztatják katonáikat, fegyvereiket. Három-négyves fiúcska, a szegélyen kívülről, múértő gondosságával szemléli az erődítményt, enyhe terpeszben, összehúzott szemekkel ingatja fejét, az orrát piszkálja. Megfordul, fiatal csinos, jó alakú nőhöz szalad. — Anya! Éhes vagyok. — Most nem érek rá, kisfiam. Menj szépen játszani! Vagy fürödjél! De nagyon vigyázz magadra! A kisfiú a víz felé veszi útját, néha lehajol, belemarkol a forró homokba, szétszórja a szélben. A nő harminc körüli barna férfival társalog, aki eddig az egyik büfé előtt állt sorban, most ért vissza, kezében virsli és üdítő. Az anya talán már el is felejtette a hirtelen elkomorult gyermekarcot, kacéran rázza hátra hosszú, fekete haját, nevet. A kisfiú bánatosan vonszolja kicsi testét a hullámokban, néhány könnycseppet dörzsöl maszattá akaratosan arcán, nem akar sírni. Az asszony nagyon jól szórakozik új ismerősével. Már megbeszélték, este együtt vacsoráznak, utána táncolni mennek. — Mi lehet ott? — mutat a férfi a part egy pontjára, ahol ötvenhatvan ember ijedt hullámzása töri meg a Balaton nyugodt játékát. Amő megdermed egy pillanatra, aztán felugrik, rohanni kezd, furákszik, taszigálja az előtte állókat. Az összetorlódott emberek a szülői felelősségről mondják a magúit. — Engedjenek! Engedjenek! Fiatal fiú gyalogol kifelé a vízből, a karján tehetetlénül csüngő, puffadt hasú gyermek nem több négy évesnél. A nő ájultan esett össze. Többen odaugrottak, felemelték, és egy padra fektették. Hamarosan előkerült a strand orvosa. A gyereket nézet meg először. Nem szólt semmit, felemelt egyet a parton heverő fürdőlepedőkből, és betakarta vele a gyermek holttestét. A nő, akit sikerült gyorsan életre keltenie, még emlékezhetett rá, mi történt, mert rögtön körülnézett, és meglátva a fürdőlepedőn keresztül kidomborodó alakot, görcsös zokogásban tört ki. Felállt, a halotthoz lépett, leemelte róla a lepedőt. Néhány pillanatig kővé meredten állt, maid bolond nevetésbe fulva felsikoltott: — Ez nem az én gyerekem! — Hát... nálunk... nekünk nem sok lehetőségünk van. Kefekötő... vagy lókötő — neveti el magát. — Ja, igen — nevet fel Ottó kényszeredetten. — Vagy kosárfonó, masszőr... agyagozó. Azt szeretem, volt is belőle kiállításom pz idén, Pesten. — Az, igen. Tizenhárom éves korban. — Nem egészen. Évvesztes vagyok, meg a balesetem, tizenhat leszek. Tízéves koromig én láttam. — Hangjában titkoltan büszkeség cseng. — Akkor volt a balesetem. A szemüvegembe beleütött egy kissrác, leszakadt- az ideghártyám. Műtötték Pesten, azután Svájcba mentünk. Ott azt mondták, kár volt itthon hozzám nyúlniuk... Meg telefonos. De az nem nekem való. Igen, kapcsolom, igen, kérem... Én nem vagyok nyugodt. Amikor láttam, mindig mozogtam, fociztam, meg minden, nem voltam ilyen kövér — mutat magára. — Most úszom, biciklizek, van itt a nagymamámnál egy tandem, azzal. Úszni nagyon szeretek. Meg még focizni is tudok, csörgőlabdával. Tudod? A labdában csörög valami, aztán. Szóval, telefonos nem. Agyagozni... azt szeretnék, ahhoz viszont legalább húszezer forint kellene. Mindegy, nem érdemes beszélni róla, mi csak teher vagyunk — zárja le váratlanul egy közönyös legyintéssel vallomását, — De hát... — próbálkozott Ottó a folytatás kikényszerítésével, ám hiába. A vak fiú hájas teste váratlanul megrándult, könnycseppek, akaratos fintorok csúfították el külön-ben kedves, finom arcát, majd hirtelen felugorva sikítani kezdett: — Semmi közöd hozzánk! Hagyjál!... Csak nem segíteni akarsz? Hiszen semmit sem tudsz!... Nagyapáin Tornai József: Ölelésed ablakán Megfogni a kezedet, megfogni a kezedet. Szemed aranyhalai, szemed aranyhalai. Forgolódni a havon, forgolódni a havon. Bőrödön a telihold, bőrödön a telihold. A bagoly most mit kiált, a bagoly most mit kiált? Ibolyás oltár a hegy, ibolyás oltár a hegy. ölelésed ablakán, ölelésed ablakán zsákmányomat elviszem, zsákmányomat elviszem.
