Néplap, 1989. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1989-06-17 / 140. (141.) szám

j^ÉPtAP 1989. JÚNIUS 17. ■Mt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban. Miért nem akkor jöttek, amikor a falugyűlés volt? — mondták többen Tisza inokán, a csendesnek tűnő falucskában. Mert a nyugalom csak lát­szat, a lemondásból ki-kitömek az indulatok. Nem találtam egyetlen embert sem Tiszainokán, aki azt mondta vol­na, minden jól van úgy, ahogy van. Manapság mindenki panaszkodik. Csakhogy ebben a faluban a régi paraszti közösség maradék felelős­ségérzetéről beszéltek az emberek. Nem önmagukat sajnáltatták, hanem a falu sorsáért érzett aggodalmukat, keserűségüket mondták el. Sír az ember lelke Gácsi János községi elöljáró önkéntelenül is az üres markait mutatja A Zsoldos-kúria körül kö­vér a fű. Gácsi Mihály nyug­díjas tsz-tag ott legelteti a birkáit. — Mondják, már a birka­tartás se gazdaságos! —Attól függ, hogy smint csinálják. Nekem harminc­­valahány jószágom van, na­gyon megéri velük bíbelőd­nöm. Élő súlyban jó pénzért veszik át kilóját. A gyapjú sokat tesz a latba, márhogy a pénztárcába. Gácsi Mihály: Amíg bírom magam, nincs baj, elvagyok a birkáimmal — Maga az első juhász, akit kutya nélkül láttam. — Áh, nekem nem kell a kutya, rájuk kiabálok, érte­nek a szóból. — Világéletében birkákkal foglalkozott? — Nem, dehogy! Iskoláz­tam, aztán a tsz-ben voltam raktáros. — Nagyon elnyűtt a ma­ga faluja. — A jószág is csak akkor pendül, ha jó gazdát szolgál. Ha én nem törődnék a bir­káimmal, ha csak úgy isten puffra tartanám őket, akkor azok se úgy lennének, ahogy kinéznek. A törődés az alapja mindennek... — Hatvannyolc évig éltem Nagyréven, de hogy meg­halt az uram, átjöttem ide, már lassan egy éve lesz. Az ottani házamat megvette egy pesti úr, nyaralónak, én meg ezt itt — mutat özvegy Ma­­tastik Andrásné a házára. — Megszokott már itt? —Meg, meg. Jó szomszé­dom van, nem panaszkodha­tok a törődéssel sem: az öregek napközi otthonából mindig kihozzák az ebédet, rendesek. Most ugyan van egy kis fennakadás, azért, merthogy festik, renoválják a napközit, addig nincs konyha vagy két hétig, így hát ebéd se. — S akik már magatehe­tetlenek? — Hát azt nem tudom, azoknak most biztos nehe­zebb a dolguk. „ Az elöljáróságon elmond­ták, megszervezték a reno­válás idejére is az ellátást, ha főtt ételt nem is tudnak vinni, de minden lehetséges módon igyekeznek gondos­kodni az idős emberekről, péládul a bolti bevásárlá­sokkal. Nekem viszont éppen a bolti bevásárláshoz kapcso­lódó aggályaim is vannak. Ha nem felelőtlen mulasz­tás, hogy a falu egyetlen boltját fenntartó áfész, te­hát a gazda, csak olyan áru-' választékot tud kínálni a vevőknek, amilyet ott járt­­tunkkor láttunk, akkor ne­velő, jó szándékú megjegy­zésünk sem túlzás: azoknak Ha pénzein lenne, már holnap megvenném a Zsoldos-kúriát, rendbe hozatnám ás az osztrák, NSZK, francia, belga, holland lapokban ‘ kihirdetném mint turistaszállást, hor­gásztanyát. Ennyi! ...Nagy László: Sok össze­tevője van ennek a mai helyzetnek, nagyon sok ága­­boga A szükségmozi júniusi és jú­liusi műsora. /Minél több, embert pusztító szörnyűséget lmutat a film, annál drágább a belépő­jegy. Vajon azért-e, hogy minél kevesebben, vagy lázért, hogy — „a {minőséget meg kell fi­zetni” — minél többen nézzék meg <ezeket a filmeket. Akárho­gyan is közelítem ezt a logi­kát, a végeredmény az, hogy az igazi temberi értékeket hordozó filmek megnézéséért hovatovább majd a nézőnek fizetnek? is ebben a boltban kellene — de hónapról hónapra ám! — vásárolniuk, akik felelő­sek a legszerényebb igé­nyektől is messzi elmaradó, minősíthetetlenül szegényes áruválasztékért! A falu határában egy hát­ságon áll a Zsoldos-kúria. Van aki kastélynak mondja, talán azért mert a hajdani, parányi tiszainokai nádfede­­les házakból nyolc, tíz biz­tosan belefért volna. A kúriához már nem ve­zet út. A betonoszlopokra feszített villanyvezeték 50— 60 méterrel megszakad a tornácos ház előtt, de jelzi: akart ott valami lenni, aikik elvezették odáig a vil­lanyt, kezdeni akartak va­lamit a házzal. t Az eredeti tulajdonos évekkel ezelőtt felajánlotta a kúriát az államnak, csak annyit kért, hogy egy szo­bácskábán ott élhessen élete végéig. Ä tanácsnak az volt a ter­ve, hogy szociális intéz­ményt rendez ott be az el­hagyott időskorúak számára. Különböző szintű tanácsi viszgálatok viszont azt álla­pították %ieg, hogy a 25x20 méteres épületet már nem érdemes felújítani. Az utolsó örökös is kiköl­tözött az épületből, s a haj­dan volt szép kúria az ebek harmincadjára került, az ab­lakait beverték, sőt az ajtó- és ablakkereteket kiszaggat­ták a falból, a régi szép kertnek már csak a nehezen körvonalazható nyomai lát­szanak, mindent benőtt a dudva, — teljes a pusztulás. A falut ma is felháborít­ja a Zsoldos-kúria sorsa. Többen megkérdezték tőlem: látta a kastélyt? Az min­dent elmond! Bizony sok mindent! A legutóbbi falugyűlésen azt kérték az emberek, hogy a tanács vegye vissza a Ti­szazug Tsz-től az épületet, mert a tsz nem valósította meg amit vállalt — az ál­lagmegóvást. Gácsi János községi elöl­járó a következőket mondta erről: — Sajnos sokáig húzódott az ügy, hogy mi legyen a Zsoldos-kúriával. A tanács végül is átadta a tsz-nek. A tsz telekkönyvezte, de tény, hogy az állagmegóvás érdekében semmit sem tett. Következtetés: most már nem állami, hanem szövet­kezeti lobogó alatt pusztul a nemzeti vagyon. özvegy Egyeki Józsefné 1937 óta él a faltiban, a haj­dani Haraszti-kastély mel­leti házban lakik. — Olyan gyönyörű volt valamikor ez a park — mu­tat a kidőlőfélben lévő,^ vad akácokkal benőtt kerítésen túlra —, hogy az ember lel­ke örült, ha beleshetett. Kár,’ nagy kár, hogy ez is tönkre­ment. Meg a hajójárat is odalett! Megvolt még egy ideig a háború után, Szol­nokra, Csongrádra, ment. Letoltuk taligán a gyümöl­csöt, zöldséget a Tiszához, aztán fel a hajóra, az vitte. — Van helyette autóbusz? — Kosarakkal öt, hat nagy kosárral fel se vesz. Meg drága is. De még ennél is nagyobb a baj: elmentek a fiatalok. Én már nem bí­rom, mi már nem bírjuk, hát ezért vadulnak el a ker­tek is. Akkor csinálták na­ötvenegynéhány gyerek autóbuszozik naponta a falu és Ti­­szakürt között. Minden bizonnyal jobb oktatási feltételek és körülmények között tanulnak — legalábbis néhány éve —, s talán eredményesebben is, mint az inokai öreg iskolában tehetnék, — ez van az egyik oldalon: s a másikon: a szülő­föld iránti kötődés lazulása. Janicsfárosdi féle ez — fogal­mazta meg egy inokai szülő nem kevés túlzással — mert ha a gyerek nem él együtt a faluval, később sem kötődik Ide, elhagyja a szülőházát, megy a világba, ahol jobban boldo­gul, ahelyett, hogy azt érezné, szülőhelyéért kell tennie va­lamit. Az öreg inokai alma mater elárvult, már belépett kapuján az enyészet, az udvar már vadon.., ... A volt Haraszti-kastély két kapuja, a falu szivében. Vannak dolgok, amelyek nem a pénzen múlnak. gyion rosszul, amikor nem tartották itt a fiatalokat. Most már csak fele a falu mint volt, s a mai lakosság­nak is fele, harmada már öreg, nehezen bírja magát, vagy magatehetetlen. — Látom, sok szép lábas­jószága van. — Van, van... Magyar kacsa, kínai kacsa, pulyka, csirke. Kell is, hogy legyen, leginkább a gyerekek miatt. — Az itteni bolt...? — Ami nincs, azt hoznak a gyerekek Szolnokról. Mondják, ott jobban van. Nagy László hentes volt valamikor, most már nyug­díjas. Inokai embernek mondja magát. — Az vagyok, az, mert itt születtem. Más kérdés, hogy dolgozni engem is elvitt in­nen az élet, de mindig ide kötődtem. Gyönyörű szép kis falu volt ez valamikor, az­tán minden máshogyan ala­kult. Eltört itt valami. Ami­kor még én iskolás voltam, mindenkinek köszönni kel­lett az utcán is, fogadta is mindenki illően. Tiszteletre, becsületre, munkára nevel­tek bennünket. Most már? Hát nem tudom, a látszat nem sok jót mutat! Elva­dultak egymástól az embe­rek. Nincs méltóság, se az egyes személyekben, se együtt. Ahogy leépítették a falut, elvitték a tanácsot, az iskolát, úgy veszett ki az emberekből az idetartozás, meg az egymáshoz tartozás is. Csak az akol maradt, de pásztor egy se. Kárunkra változtak a szokásaink, nem vagyunk már egymáshoz olyanok, amilyenek voltunk. — Ezt mivel magyarázza? — Lefokoztak bennünket. Keserűek lettünk, ride­gek ... Sajnos igen- sokat elmond az igénytelenségről, a pénz­telenségről, a felelőtlenség­ről a volt Haraszti kastély — ez bent van a faluban — egykori gyönyörű parkjá­nak, stílusosan felépített műemlék-jellegű 'kerítésé­nek, kapujának, melléképü­leteinek romlása, pusztulása is. Az értékes fákat elnyom­ta a dudva, a kovácsolt vas­kaput megette a rozsda, a gép>színek tetejéről hullik a cserép, a kerítés falából lop­ják a téglát... Pusztul itt minden, mond­ták a falubéliek. Sír az em­ber lelke. Körbejártam a régi isko­lát. Ennek sorsát is a múló évtizedek döntik majd el? Már csak ötszáz lélek a falu lakossága. Közülük százötven a nyugdíjas, idős ember. A munkabírók több­sége máshol vállal munkát», főleg Kecskeméten. Az uta­zással együtt 11—12 órát vannak talpon, hogy megél­jenek, de ezzel még nincs vége a napnak, a robotnak: ezután jön az „otthoni főd”. Időben és gondolkodásban messzire kellene menni, hogy teljességében megtud­juk, miképpen lehetséges: a folyó jobb parti része —Ti­­szabög, Tiszakécske — Ká­naán, a Tisza bal parti te­lepüléseihez képest. Nem­csak a föld teszi... Talán valamicske reményt ad, hogy a pesti emberek és más városlakók felfedezték a táj szépségét, s az inokai emberek elhagyott házacs­káit megvásárolják nyaraló­nak, horgásztanyának. A fa­lu 230 házából már eddig több mint húszat vettek meg a „bevándorlók”. Hátha ez majd segít, az -új igények megállítják a pusztulást, s valamicske infrastruktúrát is teremtenek. Reményekre jogosít az is, hogy a vízve­zeték-hálózat megfelelő, s a földgázvezeték is ott van már — építik az elosztóállo­mást — a falu alatt. Tiszai Lajos Fotó; Tarpai Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom