Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
Magazin 8 Az ifjú pár a pap előtt esküszik örök hűséget Hetedhét országra szóló lakodalom A násznép arcán ott tükröződik a pillanat áhítata Az ember sokféleképpen kísértheti meg a halhatatlanságot. Raffai József és Kozák Aranka úgy esküdött örök hűséget egymásnak, hogy arról bizony az egész Szolnok beszélt. Volt a lakodalomban minden, ami szeánszainak ingere: hurka, kolbász és egyéb finomság, de italiból is csak a legjobbat rakta az asztalra a ház népe. Ami pedig a lakodalmas menetet illeti? Bizony hófehér hintó vitte a menyasszonyt, de fényéé, szőrű, gömbölyű tomporú lovak húzták azokat a kocsikat is, melyen a násznép foglalt helyet. Kíváncsiskodókban. nem, volt hiány, a templomig, majd az anyakönyvvezetőig érdeklődök sorfala közt haladt a menet. Amikor pedig magukra maradtak a vendégek, kezdetét vette a dínom-dánom, amely alighanem méltó folytatása volt az esküvői ceremóniának. Az út mentén a kíváncsiskodók hada Kóstoló az ünnepi fogásból Fotó: Tarpai Zoltán A hangulat már igazán lakodalmi Ronggyá ázott a Honcut avagy tizenharmadika nem kedvez az álmoknak Két nő és egy férfi a francia Riviérán egy szépet álmondott. William Meyer nyugatnémet állampolgár feleségével Talián Zsóka ötvösművésszel és barátnőjével, Hidegh Violettával úgy döntött; egy 12 és fél méter hosszú Huncut nevű vitorlással átkelnek a tengeren, s kikötnek valahol Észak- Amerikában. A dolog nem indult rosszul; a felszerelést pompásan sikerült öszszeválogatni, remek konstrukció volt a Huncut is, úgy az egész bizony bőven verte a Szent Jupátot, melylyel Fa Nándorék a Földet hajózták körbe. Nos, a legénység összevetése már alighanem a Szent Jupát javára billentette volna a mérleget, hiszen a Huncut két hölgytagja először vitorlázott — volna — tengeren. Dehát startidején semmi nem utalt arra, hogy a verőfényesnek indult álomutazás nemsokára szomorú véget ér. Hiszen az első három napon — 1989. február 13-án, 14 -én és 15-én — jó széllel, több mint 200 kilométert tettek meg a fürdőzők, vízisízők és egyéb tengeri népek lelkes integetése közepette. Hanem aztán a harmadik napon beborult az ég, az óceán vadul tajtékozni kezdett, a kékség telet idéző hófehér végtelenné változott, s a 12-es erősségű Mistrál előbb dobálta a hajót, majd két ízben is úgy körbe forgatta, hogy az árbócrúd jobb oldalt tűnt el a vízben és a hajó bal oldalán bukkant elő, immár izromporrá törve. Szakadtak a kötelek, röpködtek a felszerelési tárgyak, miközben a három utas a kajüttbe zárkózva várta, mikor lesz vége az ítéletidőnek. Egy egész éjszakán át tombolt a vihar, s hajnalra csendesült ereje, amikor a Napot is megpillantották a hajótöröttek. Természetesen segítséget kértek, hiszen korszerű rádiótelefonjukkal elérhették a fölöttük húzó repülőgépeket, így hát hamarosan jött is a válasz: tudnak róluk, s válaszoljanak, el kívánják-e hagyni a nyomorúságos állapotban lévő járművüket? Hát persze hogy el — volt a válasz —, és ettől kezdve már az eget kémlelték a hajósok. Arra gondoltak , perceken de mindenképpen órákon belül talán helikopter érkezik értük, s az összefagyott, halálra vált társaságot szárazföldre fuvarozzák a spanyol tengeri szolgálat emberei. Nem így történt. Egy újabb napot, sőt egy újabb éjszakát kellett rostokolniuk a megbénult Huncuton, amikor végre feltűnt egy impozáns vontatóhajó. Ám milyen az ember William Meyer ekkor már azon mesterkedett, hogy beindítsa a motorcsónakot, s saját erőből jusson el a partra, a spanyolországi Minorca sziget Mao-kikötőjébe. Sikerült is kormány nélkül, szinte alapjáraton pöfögve február 16-án 4 órakor a helyi közönség megkülönböztetett figyelmétől kísérve kikötniük, s ezt a dátumot mindhárman újjászületésük napjaként tartják számon. A sztori röviden ennyi, ám amikor Talián Zsókával találkoztam, ijpm állhattam meg, hogy fel ne tegyek neki laikusnak tűnő kérdést. Legelébb is azt, hogy történhetett az a malőr, hogy az időjárási elentés, no meg a távprognózis ismerete nélkül vágtak neki az észvesztő kalandnak? A h<yó háziasszonya — immár a szárazföldön — becsületből védi a „kapitányt”. Szerinte ugyanis az időjárásnak normális körülmények között nem lett volna nagy jelentősége, hiszen szelek, sőt viharok mindig vannak a Földközi tengeren, és ha arra figyel az ember, úgy soha nem indul útnak. Ök haladni akartak, hát vízre szálltak. Más kérdés, hogy kifejezetten balszerencsének számít a feltámadt Mistrál, amelyik a szárazföldön is fákat csavar ki, háztetőket emel le ilyen erősség mellett. Itt a vízen „csak” 15— 20 méteres hullámokat görgetett, melyeken becsületére legyen mondva, legényül bukdácsolt át a Huncut, mígnem egy szerencsétlen lökéstől megpördült hoszszantl tengelye körül. — Egyszóval az egészet írhatjuk február 13. számlájára? — kérdem a művésznőt, ám ő ebben sem ad nekem igazat. — Nem, nem. Én soha nem voltam babonás, most sem vagyok az. Tizenharmadika igazán szép volt, derűs és minden jóval kecsegtető. Nem hiszem, hogy a dátum megválasztása korbácsolta volna ellenünk a fergeteget. Ilyen van; egy szezonban általában 1—2 alkalommal produkál hasonlót a tenger, és mi ezúttal kifogtuk. De nehogy azt higgye hogy halálraváltunk. A férjem május 14-én ismét elindult a megreparált Huncuttal és éppen most kaptam az értesítést, hogy a Gibraltáron keresztül eljutott Porto Cherry kikötőjébe, ahol egyelőre kiszállt a hajóból, de nem örökre. — ön számára milyen tapasztalatokat hozott ez a balszerencsés kirándulás? — Írni szeretnék élményeimről, közreadni a naplómat, igazán nem a szenzáció kedvéért, sokkal inkább azért, hogy mások okuljanak belőle. — Pb — Az orvos nál beszélték, hogy gyógyít „Fölsegítettem a lóra a lapockát” Fejes József nem tudja: táltos-e, nem-e? Az Alföldön még ma is számottevően értékes hiedelemmonda gyűjthető, kiváltképpen olyanok, amelyekben fölfedezhető a népi gyógyítás nem egy motívuma. A gyűjtés során sok olyan egyéniségre akadtam, aki tudását örökölte, egyszóval táltosjeggyel rendelkezik. Én a gyógyítókat kerestem. Azokat a gyógyítókat, akikre nem a táltosok, hanem az orvosok hiánya ruházta rá a tudást. Voltak ilyenek? Voltak. Vannak még ilyenek? Vannak. Fejes Józseftől kérdezem: — Kitől tanulta meg ezt a tudományt? — Az édesanyámtól. De tudta azt az édesanyám édesapja is. Én addig nem tudtam helyreigazítani, amíg az anyám élt. Amikor meghalt, akkor én is helyre tudtam tenni. De ugyanúgy az édesanyám se tudta, amíg az ő édesapja meg nem halt. Aztán tudta csak. — És hogyan tanulta meg? — Megérzettem. Mert ő mindig azt mondta, nézzem, hogy hogyan csinálja. De helyre tenni csak akkor tudtam, amikor az édesanyám meghalt. Hogyan az édesanyám honnan szerezte az ő tudományát, arra csak azt válaszolhatom, hogy az édesapjától. Az édesapja, azt mondják, deszka közé pakolta annak a lábát, akinek eltört. Akkor még nem nagyon mentek orvoshoz, meg nem is volt orvos. Törést azt nem gyógyított az én anyám, hanem ha így ficamodás volt, azt helyretette. Sokan jártak hozzá. Hozták a gyerekeket. — És magához? — Most már hozzám is. Valamelyik este is bezörgetett a szomszéd. Éreztem rajta, hogy egy kicsit boros. Kérdeztem, mi a baj? Leül, azt mondja, hogy fáj neki a válla. Én aztán megfogtam, csak amikor eljajdította magát, akkor vette észre. Akkor már a helyén is volt. De megizzadt a fiatalember. — Mit tett a helyére? — A vállát. — És hogyan érzi meg, hogy baj van? — Áz ujjam hegyével. Érzem, hogy az ín jó helyen van-e, vagy meg van pálcásodva. Ügy, mint a hegedűn. Ahogy a zenésznek tudnia kell, hogy egyforma-e a húr, vagy nem. Ha kívülről az ín pálcásabb, akkor már tudom, hogy mi az illető baja. Az nem engedi ide-oda mozogni. Fáj neki, mikor mozgatja. Persze, gyógyítok én állatokat is. Múltkor is láttam, hogy a ló sántít. Szóltam a bátyámnak, segítsen. Odajött, fölkötöttük egy istránggal. Akkor még bírtam, fiatal voltam. Nekiveselkedtem, fölnyomtam a lapockát. Fölsegítettem a lóra a lapockát, mert észrevettem, hogy a lapocka le van csúszva. — Hogy ment el a híre, hogy maga gyógyít? — Hát az orvosnál beszélték. Múltkor is jött egy. Megfogtam, megkerestem és egyet csaptam a lábára, és már a helyén is volt. Ha friss, igencsak beugrik, de ha odament a vér, akkor nagyon nehéz neki. Akkor fáj. — Maga hányadik gyerek volt? — Hetedik. Az anyám is, az édesapja is hetedik gyerek volt. — Tudja, hogy azok táltosok? — Hát hogy táltos-e, nem-e, azt nem tudom, mert nem veszek észre magamon semmit, csak csinálom, ahogy tanultam. Pintér Györgynétől is hasonlót kérdeztem, mint Fejes Józseftől. — Van most is két páciensem — mondja csendesen. — Elmehet hozzájuk. Megadom a címüket. Négy hétig feküdt a fiatalember. A szülei eljöttek értem. Rendbe hoztam. Nem volt más baja, mint hogy ezek a csuklók, ahogy ráesett, az idegszálakat beszedték. Meg volt dagadva, meg is bénult volna ... Múltkor egy iskolásgyereket gyógyítottam meg, de nem pénzért csinálom. Csak szeretem helyretenni. De nem imával gyógyítok, az nem ér semmit se. Én ezt a nagynénémtől tanultam. Ide figyeljen, volt már nálam orvos is, rendőr is. Még pap nem volt, meg újságíró... Polner Zoltán
