Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
8 Irodalom« művészet 1989. MÁJUS 20. appal mindig egyedül maradtam, Botár dolgozni ment. Nem kapcsoltam föl a lámpát, a főbérlő veszekedett volna érte, bár a villanyszámlát mi fizettük; feküdtem a félhomályban, lassan egy éve, tudtam, nincs már messze az idő, amikor huszonkét évesen leszázalékolnak, és fekhetek, fekhetek kedvemre egész nap, egész héten, egész életemben; karom a fejem alá tettem, az ablaktalan helyiség benépesült az alakokkal, akiket nap mint nap vendégül láttam, bár nevet nem adtam nekik, ne fájjon, ha elveszítem őket; az ajtó tejüvegén beszűrődő napfénycsík sorra bejárta a fokokat, amiket a falra rajzoltam, hogy tudjam, mennyi az idő; nem mintha nem lett volna mindegy, az órám régen elromlott, nem volt se kedvem, se pénzem megcsináltatni; de egyszer megkértem Botárt, hagyja otthon aznap az óráját, s megjelöltem a falon, hogyan múlik el lassanként egy újabb nap, lassú életem egy újabb lassú napja, s örültem, hogy Botár nem mondott nemet. Aznap már túl voltam a hajnali kenyér- és tejlopáson, Botár már elment dolgozni, maradék erőm is elhagyott már, hogy a szoba közepén hajladozzon árnyképekkel benépesítve félálmomat, mint mindig, már kezdtem zsibbadni, amikor csengettek. Az egyik áttetsző alak, anyámra emlékeztetett, felivisított egyszer, kétszer, aztán elhallgatott. Feküdtem tovább, a félhomály puhán körülfogott, csengettek újra, türelmetlenül, a lábam remegett, amikor fölálltam, ki lehet az ilyenkor, a postás állt az ajtóban. Deák?, kérdezte, bólintottam, pénzt hoztam magának, mondta, megvetően végigmért, egyetlen rokonomnak, nagyapámnak, aki még gondolt rám néha, megírtam, hogy ne küldjön csomagot, Botár fölfalja a kolbászt, a főbérlő a tojásokat, semmim sem maradt soha, mire megéheztem és kicsoszogtam a konyhába, mit küldjék hát?, kérdezte nagyapám egy újabb levélben, semmit, papa, feleltem, semmit, nekem már semmire nincs szükségem, s újra lebeszéltem arról, hogy találkozzunk. Pénzt?, csodálkoztam, Maga a Deák Mór?, kérdezett vissza a postás, sose láttam, bólintottam, ötszáz forint, számolta a kezembe az öt darab piros bankót, megtántorodtam, kétezer táppénzt kaptam egy hónapban, ötszáz forinttal mihez kezdjek?, ruhát veszek! áh, minek, feküdni?, nem dohányoztam, nem ittam, a postás gyanakodva figyelt, mint az alkoholistákat, becsuktam az ajtót, tenyeremet a homlokomra szorítottam, forró volt, várjon!, várjon csak!, kiáltottam, elfelejtettem borravalót adni!, de mire kinyitottam az ajtót, a postás már eltűnt, s én nagyapám pénzét szorongatva álltam a napfényben, hunyorogtam, tavasz volt, akkor vettem csak észre, a szürke tűzfalakat sem láttam, behunytam a szememet, nagyapám fejemre tette a kezét, rá sohasem hasonlított egyik árny sem, fejemre tette a kezét, vegyél magadnak valamit, bikfic, igen, papa, bólintottam, jaj, de jó, de nem, ne találkozzunk, soha többé, ne láss engem így, ne lásd, ki lettem; felöltöztem,, s lementem az utcára. A sarkon állatkereskedés nyílt, nem is tudtam róla, hajnalban, amikor a tejet és kenyeret loptam, még sötét volt, a kirakatba papagájokat, aranyhörcsögöket, csízeket tettek, álltam és néztem őket, sokáig nagyon sokáig, mert kijött a tulaj és megkérdezte; akarsz valamit, öcskös?, igen, bólintottam, az árnyak a szobámban megrebbentek, otthagytam őket, szürkén, áttetszőén, egy napfénytolllú papagáj csőre elkergethetné, egy tengerimalac puha szőre elzavarhatná, egy csíz kiáltása elűzhetné mindet. Deák Mór: Befőtt Azt kérem, mutattam valahova behúnyt szemmel, a véletlenre bízva, mit szán nekem, nem akartam én sem papagájt, sem aranyhörcsögöt, sem csízt, jó volt nekem minden úgy, ahogy volt, ha az ember elveszít valamit, egy idő után az már nem hiányzik, önvédelem?; mindenről le lehet szokni, mondogatta Botár, déhát minek?!; én mindenről leszoktam, de most pénzt kaptam, vegyél magadnak valamit, bikfic, igen, mondta a tulaj, a fehér egér, száz forint, kér neki rágcsálnivalót?, nemet intettem, itt egy befőttesüveg, megfogtam, magam mellé a combomhoz eresztettem, fizettem, s futottam, futottam hazafelé. Befőtt, mondtam, a hangom kicsit rekedt volt, az üveg az asztalon állt, benne az egér, megnéztük egymást végre, Befi, engem Mórnak hívnak, és mától én leszek a gazdád. Az egér piros szeme fónylett, mint két rubintcsepp, kijavítottam magam, szerencsére nem vette észre, azaz mától inkább társak leszünk. Az egér futott egy kört, ültem, meglepődtem, hogy ülök az ágyon, nem is tudtam, milyen ülés esik rajta, enni is fekve ettem, inni is fekve ittam, feküdtem egész nap, az árnyak nesztelenül járnak, el-elbóbiskoltam, mór nem zavartak, sőt. hiányoztak, ha nem jöttek; az anyámra hasonlító árnnyal nemigen volt miről beszélnünk, túlságosan szerettük egymást ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk, vagy elviselhessük a másikat; az apámra hasonlítót nyúztam hát naphosszat, próbáltam magyarázatot találni a tetteire, hátha magamat is jobban megértem; de csak az árnyak szaporodtak, ahogy fogyott az erőm. Befi, óvatosan megdöntöttem az üveget, Befi, gyere ki; az egér rám nézett, piros szeme fénylett, mnit egy-egy vércsepp, az asztalon termett, felnevettem, a bajszálai olyan mulatságosan mozogtak, föl-alá, előre-hátra, óvatosan eléje toltam egy kis ételdarabkát, Befőtt nem kért, egészen szelíd volt, fölugrott az ujjamra, s a karomon fölszaladt a jobb vállamig; odafordultam hozzá, összenéztünk, orrom az orrához ért, körömpiszok nagyságú, fekete arrocskája hideg volt és nedves, nevetnem kellett megint; no, ettől megrémült, a hátamon leszaladt a derekamig, mozdulatlanul ültem, hogy megnyugodjon, s a málló falra rajzolt vonalak helyett a napfény csíkja rajtam kúszott végig. Gyere, tartottam oda neki az ujjamat, a takarómon ült, gyere. elmegyünk sétálni; muszáj volt kimennem az utcára, muszáj volt eldicsekednem vele, hogy van egy egerem, megosztani az örömömet, akkor éreztem ilyet utoljára, amikor apámmal találkoztam; ennek már öt éve, azóta nem láttam sem őt, sem anyámat. Pestre jöttem, hogy valóra váltsam az álmaimat, s lopott tejjé folyt szét, penészes kenyérré állt össze minden; gyere, Befi, az egér fölfutott a váltamra, vigyorogva mentem végig az utcán, Befőtt a nyakamba fészkelte be magát, fehér volt a pulóverem, fehér az egér, nem lehetett könnyen észrevenni, de aki észrevette, velem nevetett, mint az a kisfiú is, nézd, Anya, én is így szólítottam Édesanyámat, nézd, anya, fehér egér!; a nő a gyerek ujját követve rámnézett, szemei kikerekedtek, hápogott, azt hittem, sikítani fog, de csak a fejét rázta, mintha kirázhatná belőle ezt a képtelenséget, valaki az utcán fényes nappal egy fehér egérrel a nyakában!; rákacsintottam a kisfiúra, ő kétszer egymás után becsukta rám mind a két szemét, viszonozta; ám egyszercsak átható bűzt éreztem a váltam felől, Befőtt lepisilt, ejnye, fenyegettem meg, az egér rám nézett, két szeme két borostyán, benne két pici pont a szeretet, jól van, na, szabadkoztam, igazad van, gondolhattam volna rá: Jé, egy egér, hitetlenkedett Botár este, fogtad?, nem, feleltem titokzatosan, nem vagyok én macska, valahogy fontos volt, hogy Befőtt kiléte titok maradjon, rejtély, hogy ne tudódjon ki, hogy csak úgy vettem; Botár szerencsére nem erőltette a dolgot, egér, egérke, pattintgatott az ujjával, Befőtt megijedt, odaszaladt hozzám, rámugrott, eltűnt a hónom alatt; ne ijesztgesd, mondtam morcosán Botárnak, pedig majdnem szétvetett a büszkeség, hogy Befőtt ennyire ragaszkodik hozzám; na, tegyük el magunkat holnapra, fordult végül a fal felé Botár, s már horkolt is. eggel iszonyatos bűzre ébredtem; HA NEM TAKARÍTOD EL EZT A GÖRÉNY EGERET, AGYONCSAPLAK VELE EGYÜTT, támolyogtak Botár betűi az asztalra dobott cetlin; Befi, Befi, szólongattam az egeret, kiszaladt a szoba közepére, hallani lehetett pici körmeit a parkettán; kinyitottam a szobaajtót, ki a bejáratit, hadd szellőzzön az albérleti luk, hát nem vagy rózsaillatú, fenyegettem meg játékosan, de mit érdekelt, s mit számított Botár?; jókedvem volt, s bár még soha nem fütyültem, a napfényben táncoló porszemek ritmusára fütyörészni próbáltam, az árnyakat mintha kisöpörték volna; kimentem a konyhába, hogy megkeressem a lapátot, eltüntetni az egérkakát, amikor gyanús zajt hallottam; először nem is tudtam mire vélni, az ember védekezik; de mire bementem, már tudtam mi volt az, s tudtam azt is, hogy Befőtt nem védekezett; a szomszédék fekete macskája a szoba közepén ült, száját nyalogatva, s mintha apám fekete árnya lett volna, nem tudtam mit kezdeni vele. Hans Hinterreiter; Kompozíció Novák Béla Dénes: Ballada Ledörrcdt madárdal, puskagolyó verdes. Boroztam a vadásszal, kezem véres, véres. Vaddisznó-vér a havon szertefreccsen, lábra kel. Pálinkává alfásulva vigyorog a szeder. Én is puska voltam, lőttem c világra. Öz leszek., s virág nő majd nyomomban, a sárba. Finta Sándor: Tét Pusztai Zoltán: Küldetés A Sárkányt pediglen neked kell leölnöd fiam. Kuporgottam egy életen át. Kopjál, pallost, veretes öltözetet, rostélyos sisakot, aranyozott sarkantyúkat, büszke pegazust s a hozzávalót megvettem mind - Az égiek legyenek veled. Makay Ida: Súlyos a mennybolt Eltemették az öreg cigányasszonyt. Súlyos a mennybolt, mint a pap szava. Legyen övé az irgalom. Az Eden, ahova elment, vén vándor, haza. Ragyogjon téli békesség fölötte. Rongyain, arcán boldog glória. Eltemették az öreg cigányasszonyt. Sogadja férgek, fáraók hona. Szepesi Attila: Noktürn A városszéli blokkházakig elhallatszik a közeli berekből az éjszakai fülemüle-ének. Az Óbudai-sziget sűrű ligeteit lakják a madarak, itt énekelnek estétől hajnalig. A keskeny Duna-ág aligha lehet akadálya, hogy éneküket a toronyházakból is hallani lehessen. Előbb csak halkan bugyborékol a dallam, egyetlen előénekes fújja —, kék-sárga, hangok fonódnak a levegőbe, majd a madár rákap saját szenvedélye hullámhosszára, és indákkal fonja körül a főmotívumot. melyre a hosszan kizengetett záróakkord következik. Aztán hirtelen egy másik madár dala is felcsendül, már ketten fújják, némiképp eltolódik a két ének dallama — ugyanazt zengik, mégsem egészen ugyanazt; a fuga időjátéka szerint Nehéz megkülönböztetni egyik fülemüle énekét a másikétól. Mind elhivatott dalnok, művész a maga jogán. Ismerik a dallam fővonalát, mely sok ezer éve változatlan, ismerik a díszítések természetét, énekük mégsem egészen egyforma. Egy német madarász az énekesmadarak ténykedését hosszan és különféle tájakon megfigyelte, arra a meglépő következtetésre jutott hogy a madarak dallamnyelve is más és más tájak szerint — megvannak így a fülemüléknek is a tájnyellvi dallamaik, melyek a többi énekeshez képest egységes eltéréseket mutatnak. Hogy ez valóban így van-e, nehéz volna eldönteni. Az viszont egészen bizte*, hogy énekes és énekes közt egyedi eltérések mutatkoznak. Az egyik hosszabban készíti elő a főmotívumot, arabeszkekkel fonja körül, hirtelen szünetet tart, félbetöri a dallam ívét, hogy aztán kedve szerint újra rákezdjen, újra — de már magasabb hangfekvésben — bontsa ki a dallamot. A másik gondtalanul fújja, megmámorosodik a saját érzelmeitől.
