Szolnok Megyei Néplap - Néplap, 1989. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
1989. MÁJUS 20. irodalom, művészet 9 Bertók László: Belepusztul ha megtalál Húzódj összébb ö is magát keresni benned ki-be jár igazoltat a kapunál bekerít mint a katonák saját puskádat fogja rád ha hátad mögött megáll s ordít mikor ordítanál mert akkor sem fér rajtad át s mintha ő volna a világ te meg vékony cérnaszál sohase tudod hova száll de jaj ha nem bírod tovább nem hajtja semmi csak a vágy s belepusztul ha megtalál. Kiss Benedek: Vérednek volt igaza Ajándék ez az ősz, ezek a birs alma-sárga éjszakák, ajándék szemed rebbenése is, ha megfodrozza a világ mind északibbra forduló szele, mert úgy vagyunk már, mint akik nem sokat várnak, tenyerünk teli mégis mindújra simogatással, dióval Álmodó vérednek volt igaza, mikor tisztulván tavasznak betetőztén azt súgta; kezdjünk bátran a nyárba, s miattad, éretted, most, lám, az őszt is megszeretem. nemigen törődik a pontos díszítéssel, szinte csak a fő dallamvonalat követi. A harmadik megint másképpen mondja el ugyanazt — mert a7- eltérések minimálisak —: sosem részegül meg egészen a maga énekétől, szinte kritikus füllel hallgatja — rövidebb szakaszokra bontja a főtémát, olykor visszatér, mintha elégedetlen volna a korábbi díszítésekkel, kiigazítja azokat, más és más ékítményeket alkalmaz, félhangokkal emeli a ditirambust, hogy aztán a záróakkorddal újra csak a kezdeti hangnemhez térjen vissza. Mindegyik fülemüle dala személyes, de — ahogy a klasszicista költők — a madár sosem egyénisége erejével akar hatni. A kollektív dallamkincs és egyéni leleményei közt kényesen vigyáz az egyensúlyra. Másképp mondja el ugyanazt, amit a társai, felismerhetően másképp, mégis ugyanazt mondja, valami halvány, de jellegzetes eltéréssel. Ez az ö személyes jelenléte a7- énekben: sosem törheti össze a közös dallamot, az megmarad, felismerhető, ha minden énekes torkán más és más lesz is. Ugyanaz és mégsem. Az énekes megmutatja sajátmagát, de nem magamutogató. Személyes és eredeti, de nem személyeskedő és agresszív. Jelen van a saját énekében, de nem ő a teremtő, hanem a közös dallamkincs élteti a szenvedélyt. Személyes élményeit úgy építi be a zenébe, hogy azon mindig átvilágít a közös élmény, a közös dallamkincs, a szerelmi rapszódia közös nyelve. Hogy a madarak tanulnak-e egymástól, nem tudom. A hangutánizás, más madarak énekének Imásoáása'. sőt idegen hangok — gépi zajok, ablakcsikorgás, emberi kacagás — utánzásának képessége egyik-másik madárra (szajkóra, seregélyre) jellemző. De hogy a fülemüléknél hogy áll ez a dolog, csak sejthető. Mivel ők az énekesmadarak legelhivatottabbjai, nehéz volna elképzelni, hogy teljesen közömbösen hagyná őket egy-egy kiemelkedő tudású és invenciójú társuk dalnoki ténykedése. Mert vannak köztük eredetibb, leleményesebb énekesek, s vannak fakóbbak és igénytelenebbek, akik csak egv-egy hangsúlymódosítással tűnnek ki. Bartha Gábor: A fagyott föld szíve is dobban lyan nap volt, mint a többi. Háromszázhatvanötöt sorolnak egy évben, de az érteLmes ember tudja, hogy nincs kettő egymáshoz hasonló. A március se csinált mást, mint amit szolkott. A széncinke, ezt a madarat is immár csak névből se ismeri a magyar ember, egy ágra ült, és elkiabálta, hogy nyitnikék. Fagyott, még dermedt volt az ág, de ahogy továbbállt a madár, másnap hajnalra az egész bokor felvett egy zsenge zöld ruhát. Az öregasszony tudója volt ennek a csodának, hetvennégy éve mindig megélte. Soha semmi nem változott, és a nagytemplomi imádkozások közben mindig ugyanazt a cinkét képzelte ugyanarra az ágra. Bölcs volt az öregasszony. Megélt, és jól megélt a világgal, hitte, hogy nem tartozik neki semmivel, és biztos volt benne, hogy ő se tartozik senkinek. A szomszédok szerették. Segített ha kellet, meg a gyerekeket is át lehetett küldeni hozzá, hogy vigyázzon rájuk. Ebből valami olyanféle viszony kerekedett, hogy hoztak neki a boltból kenyeret és tejet, reggel megnézték, hogy felébredte, este tudomásul vették, hogy alszik. A postás keresztnevén szólította, a villanyszámlát, ha úgy hozta a sors, a szomszéd is kifizette. Mariska néni nem volt szegény asszony. Nemcsak a kertje dicsérte, hanem azt is tudta mindenki róla, hogy a harminc éve Kanadába elszármazott fia két-három havonként szép lila csekkeket küld neki. ö ezeket mindig megtartotta, de sohase váltotta ki. Eltartott a nyugdíj, meg a kiesi kert, meg a szükségszerűen beléneveit szorgalom. A fiát viszont nem látta harminc év óta. Rendes gyerek volt a fia. Nemcsak pénzt küldött, levélben is üzent, azóta már két. feleségről, unokákról, amit az öregasszony sose látott, de akiknek eldugta a kintről kapott dollárokat. Néhányan tudták, hogy gazdag, mások azt mondták, szegény öreg, de igazából úgy kinőtt a faluból, mintha idegen fa lenne. A szomszéd ráköszönt, de a Pap már csak bólintott neki, mert nem tudta, hogy ki ez a hétről hétre megjelenő idegen. Mondom, a széncinke egy ágra Szenti Ernő: Cirádás szélű naplemente Cirádás szélű naplemente Fontoskodó hangulat Az előre nem látható előtt ösztönösségem mutatja az utat Billenős mozdulatlan Foghíjas öndicséret A hold körüli csillagok Díszkíséret Sindel Mihály: Baba (tűzzománc) ült. Fagyott és dermedt volt az ág. A bokor dolga, hogy másnapra kivirágzott. Az öregasszony ugyanúgy feküdt le, ahogyan minden este. Egy pohár tejjel, egy fél szelet kenyérrel, március lévén még egy kicsit megkóstolta tv a a sport a tűzzel. Akármilyen magáiban van az ember, a melegség olyan, mintha többen lennénk benne. A fia rendszeresen írt. És egyre többször volt benne arról szó, hogy hazajön, hogy körülnéz, hogy elhozza a gyerekeit, hogy esetleg itthon tölt egy egész nyarat. Az öregasszony akkor libákat vett. Gondosan tömte őket, de nem úgy, ahogy manapság a libákat tömik. Ö kiválogatta hozzá a kukoricát, gondosan elhatározta, hogy nem májra, hanem zsírra és húsra töm. Azonkívül, bár ezt csak sejteni lehet, minden töméskor minden libának mondott valami kedveset. Persze a libának ez a kedvesség halált jelentett de az öregasszonynak magát az életet. Látni akarta mégegyszer a fiát. Azon a bizonyos széncinkés március végi napon semmi különös nem volt a világban. Még tartott a tél de a kertek alatt már botladozott a tavasz. Az öregaszszony is felkelt felforralta a tegnap este kapott tejet, gondolkozott egy kicsit, hogy tegyen-e cukrot bele vagy ne, de végül nem tett, mert még hét nap volt a nyugdíjig. A fiú se írt két hónap óta. Az utolsó levelében az volt, hogy nemsokára hazajön néhány napra, és akkor majd mindent megbeszélnek. Megbeszélni való nem sok volt. Az öreg ház, a kicsi kert igazán egy beszélni valót se ért, már régen nagyobb volt a rangja, mint az értéke szegénynek. Felforralta a tejet. Apró kenyérdarabokat dobált bele, mert ő is szívesen ette, és mert a macskája is szívesen fogadta. Volt köztük valamiféle egyezség ami ember és ember között ritka, de a természetben majdhogynem természetes. — Bolond — mondta az öregasszony a macskának, ha az a te* jet hagyta ott. ö megette a kenyeret. — Bolond — mondta az öregasszony a macskának, ha az a tejet ette meg és otthagyta a kenyeret. Az öregasszony megette azt. Azon a reggelen semmi sem volt más. A cinke sem, a faág sem, a macska se. Délelőtt, tíz óra lehetett, amikor ebben a fenékig sáros utcában, ennek is az utolsó házához belihegett egy gyerek. — Mariska néni, itthon van a fia! — Hol? — Vásárol a boltban, mindjárt itt lesz. Egy igazi Opellel van, két X van a rendszámtábláján. ö mondta, hogy szaladjak le, és szóljak Mariska néninek ... Bent még égett a tűz. Amit sohasem tett az öregasszony, otthagyta a spórán a tejet, és kiment a kerítésig. Valamikor széles deszkákból csinálták ezt a kerítést, már csak zöld moha volt rajta a festék. Fagyott. Rátámaszkodott a kerítésre, és várt olyan gyönyörű türelemmel, ahogyan csak az asszonyok tudnak várni. Fagyott, és mégis egy kicsit meleg, furcsa és idegen volt körülötte a világ. Iszonyú ürességnek tetszett az a néhány száz méter, ahol az autó befordul majd, és akkor jön a fiú, a fiú, aki mindig volt de harminc éve nincs. Kiállt az ajtó elé. A mentők jegyzőkönyve szerint az öregasszony, amikor meglátta a gépkocsit, elesett. A fagyos járdára zuhant, és onnan az odarohanó fia emelte fel. Valami olyasmit mondott akkor, hogy a fagyott föld szíve is dobban. Kórházban láttam meghalni embert, amikor a kijelző készülékek mutatják az igazi halált. Mindig néhány nagy dobbanás előzi meg a végét. Talán ezt érezhette, hallhatta Marislka néni is, amikor a túlsúlyos boldogságtól a földre esett. em rossz ez a világ. Én se írok tragédiát. Mariska néni most is él, mondhatnám azt is, boldogan. A fia kerített neki egy szociális otthoni helyet. Külön, szobája van, még a legkedvesebb saját bútorait is elviihette oda. Kedves, jóságos öregasszony, de a többiek bolondosnak tartják, mert néha, titkos és kiszámíthatatlan napokon kimegy a kertbe, lefekszik a földre, és akkor mindenki csak anynyit mond, hogy a fagyott föld szíve is dobban. A második infarktus elvitte szegényt. Rothman Lenke: Virradat és sötétség Pákolitz István: AM A dermesztő-huzatos aluljárók és kapualjak világméret-okádtatón összerondítvák A szerelemnek csúfolt primitív mechanizmusánál emberszabásúbb lenne a kupi-színvonal A trónfosztott-meggy alázott Bizakodás nyugtalan kóborog akár az Orbán lelke A kisírtszemü bekéredzkedő Szeretetnek harács-gögös kéz int „ott kint tágasabb”-at Mesepalotájával tüntet a bugris Hencegő a Pusztábakiáltót áj s új szívroham edzi A keserű levében forgó világ sarkain „tudomásul szolgál” a kíméletlen Erőszak Am a Homo Sapiens mégse nyughat bele hogy nem képes zöldágra vergődni Vágvölgyi Attila rajza
