Szolnok Megyei Néplap, 1989. április (40. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. ÁPRILIS 8. Irodalom» művészet 9 Micsoda áldozat! Bódás János: Az ökör Láttam egyszer egy pöttöm gyereket. Hosszú kötélen ökröt vezetett. Ballagtak lassan, épp a Fő-úton. Hogy hovávalók voltak, nem tudom. Vásár volt, nyüzsgés, lárma, zűrzavar: a gyerek ebben eltéved hamar. Csak ment a gyermek árván, félszegen, (apja valahol horkolt részegen) nem gondolt velük, csak az Irgalom. Es ment a csöppség, s ment a nagy barom. Ha egyet ránt az ökör, már szabad! Csatangolhat a széles ég alatt, levethet szolgaságot és igát, övé lehet a végtelen világ!... De csak ballagott a gyermek kezén lustán, tunyán, mert — ökör volt szegény, vagy tán szívében szólt a szeretet: — Ne hagyd el ezt az árva gyermeket! Vagy ki tudja? ... Ment lomhán, hallgatag. Eltakarta őket a forgatag. lebbezhetetlenség csengett ki. Ama íróhiányos időszakot későbbi olvasmányaim alapján is úgy ítélhetem meg, hogy apám kijelentésének legfeljebb az első része állta meg a helyét. De ez elhivatottságtól eltéríteni szándékozó véleményét —nem jogszolgáltatási alapon — akkori eszemmel nem fogadhattam el. Sőt, az írói sors veszélye csak még jobban megerősítette eltökéltségemet a költészet hatalmáról. Az éhhez hasonló nézeteltérések miatt viszont apámmal nemigen hányta-m-vetettem meg az alkotás különleges belső rezdüléseit. Immár költőnek nemcsak érezve magam, de kineveztetve is, másnap az örömtől elfúlva olvastam a MEGYEI lapban az eredményt! irdétést, meg röpke, de veretes művemet. Az utcán lépdelve bizonyos voltam benne, hogy mindenki olvasta a hírt ha a szembejövők nem ismernek is, de elég annyi én tudom: köztük járok, és ha az ismeretlenek tudnák, hogy én vagyok az, biztosan rajonganának értem. Lebegtető volt ez az ismeretlen ismertség. Az ismerten ismeretlenség. A nagyság mámora. Kéj« elégtételt éreztem az egyik, az irodalmai finomságokra érzéketlen tanárom gonoszkodása felett: egyszer majd ő is megtudja, kivel volt igazságtalan, de akkor már késő lesz. Mi tagadás, én előre megbocsátok neki, de vajon megbocsát-e neki az utókor? És sajnáltam őt. Az újsághírt természetesen kivágtam, egy noteszbe ragasztottam. Mire megsárgult a silány rotációs papír, a pályázat többi résztvevője teljességgel kihullott a világirodalomból. A második díjas nyomtalanul eltűnt, a harmadik díjas becsületes pedagógus lett. Az egyik dicséretben részesített pályázó fiatalon meghalt. Évtizedre rá a Tanár úr is. Az újságpapír előbb eltöredezett, mint az ősi pergamen. Aztán elporladt. Én élek, ami nem mondható túl nagy dicsőségnek. S noha azóta jártak jobb idők is az írókra, mi több azok is hazajárnak, akik valaha világgá mentek, a valamikori fiú fölény beismeréssé ért. Akár a felköttettését is vállalnám, hogy újra hallhassam apám mondatát, mely előhívná azt a lebegést, amitől má- morító íze lesz a hétköznapoknak. De akárhogy szeretném is, a falak nem hajolnak el előlem, mint a sás, s nem rajong körül a napfény, a dolgok nem fordulnak ki önmagukból, mint valaha, csak itt vannak, tapintható és érzékelhetően, mint a a beteljesedő idő: a be nem teljesedés. agyogó fényár vette körül, amikor felébredt. Nem látott semmit, csak a sugarak melengető becézését érezte a testén. Hosz- szas töprengés után rájött, hogy a mennyországban van, csak az angyalok hiányoznak, vagy azok közül valaki, akik itthagyták a telepet. Egy éve, tíz éve, száz éve, nem tudta már, mikor. Létező volt számára a hajnal, amikor kiült a kunyhója elé, az esti evés, az asszony, aki a faluból hetente egyszer ide biciklizett, és letette az ajtaja elé a kosarat, amiben kenyér, krumpli, . bab, borsó, liszt volt, és zsír kicsike csuporban. Először még kiment elé, később már csak kiszólt neki, hogy él, de egy idő múlva elfelejtette a szavakat, pedig az asszony mintha kérdezett is volna valamiket, amikre csak morrantott. Aztán már ezt sem kellett, mikor hallotta, hogy az megjött, zörgött valamivel. Most mégis örült, hogy felötlött benne a mennyország képe, és vele a szó, de a Nap megijedve a kiszáradt öreg testtől, mint serdülő lány, akit tiltott játékon kaptak, riadtan visszahúzta a sugarait, és magasra szökkent az égen. Ö pedig rádöbbent, hogy kunyhójában, a fából összetákolt prics- csen, nyomorúságos rongyaiban fekszik. Nem sokáig kellett a mennyországnak, szomorkodott. Megrémült ezektől az érzésektől, hiszen már elfelejtette, hogy mi az öröm, a szomorúság. Ki is menekült a kunyhója elé, ahol csak az üldögélés van, a maga elé nézés, nincs ég, nincs Nap, nincsenek madarak, csak Ö van az idő meg- bocsájtó türelmeként. Zúgást hallott, a hang irányába fordította a féjét, fájdalom hasított belé a mozdulattól. Egy motoros száguldott felé nagy fóknyi- korgással megállt előtte. Kopasz fiatal fiú volt az, fekete bőrdzse- iki, bőrnadrág volt rajta, ugyanolyan csizma a lábán. Elégedettséggel töltötte el, hogy meg tudja nevezni magában ezeket a dolgokat. Az, ami a fiú derekára volt kötve, ismerős ^volt neki, de oly hosszú ideigélt a szavak nélküli világban, hogy nem sikerült fel- idéznie, mi az. Ennek ellenére jókedve lett, szeretett volna beszélgetni vele. Először is megkérdezni, hogy milyen évet írnak, melyik hónap és nap van, aztán Holdosi József: megtudni, hogy mi történt szegénnyel, hogy ilyen fiatalon kihullott a haja. De szavak helyett csak hörgés tört fel belőle. Érezte, hogy folynak a könnyek az arcán. .. A fiú meg csak ordítozik, leveszi a derekáról azt a valamit, az- zaL hadonászik, de mit mond? Üöeeiáooieöee — ezeket a hangokat hallotta először, meg is jegyezte gyorsan. Aztán a többi hangot is felfogta: Bdsttvscgnyk- imtmdmgdgltk! — ha az előzőekhez hozzárakja, megtudja, hogy miért olyan dühös ez a kopasz fiú. Kapaszkodót keresett: az iskola, a tanító, ahogy olvasni tanította őket! Bűd ... tét... ci ... ok ... min... let... egyetlen értelmes szótag felismeréséig sem jutott el, már-már feladta, amikor a kopasz visítozni kezdett, és ez a hang, mint egy hurok, jelentéssel bíró szavakká rántotta össze az addig roncsaiban heverő mondatot : Büdöstetvescigányökmostmindmegdögletek! — boldogan nevetett, igen, most már érti, csak beszélni nem tud. — Hol vannak a többiek? — üvöltötte a kopasz. A romokra mutatott, és intett, hogy elmentek. Szerette volna magához ölelni ezt a fiút, aki most már biztosra vette, hogy angyal, a mennyországból küldték hozzá, hogy segítsen rajta, elvégre nem mehet úgy oda, hogy nem érti, mit mondanak neki, még azt is megéri, hogy újra beszélni is tud. — Akikor te vagy az utolsó! — nevetett a másik. — Mielőtt meg- döglesz, megtáncoltatlak egy kicsit! Gyerünk, vetkőzz meztelenre. Hányszor kellett már az életében parancsra meztelenre vetkőznie: először, mikor nyilas suhan- cok törtek rájuk, és a jéghideg vízbe hajtották őket, aztán Auschwitziban. Az anyja, apja és a húga gázkamrában végezte, ő megúszta, de nem tudta kitörölni a borzalmakat az emlékezetéből, ezért meg sem nősült, aztán az ötvenes években, az ávósok, aranyakat kerestek rajtuk, amik eltűntek a faluból. Mindig úgy érezte, hogy meztelenre vetkőztetika megbélyegző szavakkal, ezért is mondott nemet a többieknek, mikor hívták, hogy menjen velük új életet kezdeni a városiba. Itt legalább nyugalomban élhet, nincs becsmérlő csúfolás, lekicsinylő szó. És most idejött ez a kopasz fiúangyal a mennyországból, ott sincs igazság! Düh rázta meg a testét. A kő a markában elfért, kitapogatta az ujjaival, éles volt! — Mi lesz már?! Ne kívánd, hogy én vetkőztesselek le! fejét célozta meg, az vérző koponyával lezuhant a motorról, de felállt, és elindult felé. Most mór tudta, hogy amit a kezében ütésre emel, azt régen bikaosök- nek mondták, aztán gumibotnák, de ennek vas van a végén... — Te szemét! — bukott ki belőle, és leköpte az előtte állót. Az eget látta, ami kék volt, színes tollú madarak repültek a vörös színűvé izzó Nap felé. Szenti Ernő: A szavak Ariadné fonala A szavak Ariadné fonala vezetett el a vershez, a pillanatok: az időtlen kottafejei, a képzelet-hártyán átsö- tétlik a valóság, a kézzel fogható a határtalan utolsó stációja, régóta nem láttam létezéssel bebugyolált múltamat, a tolakodó világosságot lerázta magáról a táj, csillag-aláírásokat gyűjt az este, kérdések zaja tarkítja csöndemet, mi újság a levegő ki és belélegzésének frontján? Akkor jó, ha érzéseimből örömökre is telik. Mátyás Ferenc: Falusi búcsúban Magával vitte szívemet, a körhinta velem repült, egy lány kergette a szelet, az, aki a hintában ült, maga körül forgott tovább, szoknyája is felpenderült szemembe, majd az égbe szállt, s a vásár is vele repült. Kicsi volt már a faluja, ott járt ő fönn a Tejúton, a dob meg a réztrombita hangja dehogy érte utol. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében március 16-án Goya grafikáiból kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Irodalmi oldalpárunk képeit ennek a kiállításnak az anyagából válogatttuk. Mind lépre megy
